A bádogdobos Velencében

Art or Sound a Ca’ Corner della Reginában

Fondaziona Prada, Ca’ Corner della Regina, Velence, 2014. XI. 3-ig

P. Szabó Ernő

 

Kiállítási enteriőr bal oldalon Tom Sachs: Toyan’s Jr., 2001., és jobb oldalon Gebrüder Wellershaus: Meseország-orgona, 20. század eleje. Courtesy Fondazione Prada

Kiállítási enteriőr bal oldalon Tom Sachs: Toyan’s Jr., 2001., és jobb oldalon Gebrüder Wellershaus: Meseország-orgona, 20. század eleje. Courtesy Fondazione Prada

Günter Grass halhatatlan hősével, Oskar Matzerath-tal egy elmegyógyintézetben találkozik először a Bádogdob (Die Blechtrommel) olvasója: a felnőtt férfi, aki azonban mindvégig egy hároméves gyermek alakjában éli életét, ott idézi föl mindazt, ami vele történt. Az 1959-ben megjelent regényért írója már 1958-ban, az akkor még kéziratban lévő könyv részleteinek a felolvasása után megkapta a Gruppe 47 díját, s nyilván ennek a műnek szólt elsősorban a legrangosabb irodalmi elismerés, az 1999-ben naki ítélt irodalmi Nobel-díj is. Oskar az író szülővárosában, Danzigban verte a dobot, mindahányszor valami fenyegetőt, neki nem tetszőt észlelt környezetében, s mivel élete a fasizmus, a második világháború éveivel esett egybe, a bádogdob repedtfazékhangja ugyancsak gyakran megszólalt. Hogy mennyire volt hatásos a védekezés, arról alighanem könyvtárnyi irodalom elolvasása után sem tudnánk válaszolni, tény, hogy a regény után a belőle készült filmnek is világsikere volt, s hogy a mű a most felnövekvő generációk könyvespolcáról sem hiányozhat.

Maurizio Cattelan éppen abban az évben, 1960-ban született, amikor a könyv nemzetközi sikere elindult, s úgy tűnik, az ezredforduló utáni években érte el Günter Grass regényének a hatása, hiszen 2003-ban született meg a Bádogdob főhősének az alakját megidéző, cím nélküli alkotása, amely a kisfiút ábrázolja, amint időről időre ritmikusan veri a dobját. Ezúttal persze nem Danzigban, hanem úgy kétezer kilométerrel délebbre, Velencében, de hát itt is mindent víz vesz körül, mint az északi városban, s persze a látszólagos elszigeteltség ellenére itt is pontosan érzékelhető minden, ami ellentmondásos világunkban történik. Nagyon is a helyén van tehát a kisfiú a Ca’ Corner della Reginában, a Canale Grande e patinás épületében, a lépcsőházban, a látogatók feje felett elhelyezve, annál is inkább, mivel annak a kiállításnak az emblematikus darabja, amely a képzőművészet és a zene, vagy éppen a szem, a tapintás révén érzékelhető formák és a fülön keresztül érzékelt hangok kapcsolatát tárgyalja. Art or Sound, Művészet vagy Hang, ezt a címet kapta a tárlat, ahogyan azonban a Fondazione Prada által rendezett kiállítás kurátora, Germano Celant fogalmaz, korántsem valamiféle szembenállásról, kizárólagosságról van szó, éppen ellenkezőleg, az érzékelés különböző területeinek az egységéről, egymást gazdagító hatásáról. Celant éppen arra szeretné felhívni a kiállítás látogatóinak a figyelmét, hogy miközben a klasszikus múzeumfelfogás szerint a gyűjtemények kizárólag a szemnek szóltak, napjainkban „a muzeális terek nem maradhatnak klinikai, steril, aszkétikus terek, amelyeket a vizuális kultúra bebalzsamozott, megmerevedett ’tárgyai’ megőrzésének szentelünk. Az élettel kell őket szinkronba hozni, annak illataival, árnyalataival, zajaival és hangjaival, keménységével és lágyságával, folyamatos érzékelésével. Kórházból vagy halottasházból a múzeumot az élet színterévé kell átalakítani, hogy a reális valósághoz közeledjen, és eltávolodjon a ne érintsd, ne hallgasd, ne ízleld és ne szagold neurotizáló parancsától. Ez a fordulat, amely ugyan ma még ritkán és korlátozott mértékben figyelhető meg, egy olyan kiállítási koncepcióhoz vezet el, amely magában foglalja a multiszenzoralitást.”

Vonzó és nagy távlatokat ígérő a kurátori koncepció. Még azt sem mondhatjuk, hogy ne lenne példa máris arra – olykor nem is olyan korlátozott mértékben –, hogy a jövő múzeumának szellemi körvonalait vizionálják a mondatok, elég csak a bázeli Tinguely Múzeumra gondolni, amelyben kifejezett kérés a látogatók felé, hogy ne csak nézzék, de hozzák mozgásba, egyben szólaltassák meg a műveket – persze ott is csak az erre a célra kijelölt gombok nyomogatásával. S ha már Bázel és a Tinguely Múzeum szóba került, érdemes megemlíteni, hogy ott az idei Art Baselhez kapcsolódva egy kortárs cseh alkotó, Milan Kindera tárlatát rendezték meg, aki a műalkotás és a hang kapcsolata szempontjából is kínált némi izgalmat. Például azzal az alkotással, amely Cattellan dobosához hasonlóan szintén ritmikus ütésekkel hívta fel magára a figyelmet – csak éppen ezt a hangot nem dobverő adta ki, hanem a figura fejének és a falnak a találkozása.

A Ca’ Corner della Reginában mindenesetre meglehetősen korlátozott módon valósulhatott meg a kurátori koncepció, hiszen az egy négyzetméterre jutó teremőrök száma magasan fölülmúlta az európai átlagot. Don’t Touch, Non Toccare! – már a pillantásukban benne volt, hogy a tárgyak ezen a kiállításon szentek és sérthetetlenek, ami egyébként egyáltalán nem meglepő kívánság, hiszen ki is merne megérinteni egy 17. századi kígyótestű, sárkányfejű cornettót vagy egy 1680-ban készült gitárt, amely márványból készült, s amelynek alkotója, a carrarai Michele Antonio Grandi szoros barátságban volt a kor legnagyobb szobrászával, Berninivel? A hangszert egyébként Cybo di Massa herceg ajándékozta II. Francesco d’ Este hercegnek, Carrarából Modenába az a Carpiból származó muzsikus, Pietro Bertacchini vitte, aki az Esték udvari zenésze volt. A megajándékozott herceg elégedettségét jelzi, hogy Grandit egy újabb feladattal, egy márvány csembaló készítésével bízta meg.

A kiállítás stílusosan a Giovanni Bellininél tanult, Leonardo művészete által erősen inspirált Bartolomeo Veneto lanton játszó fiatal nőt ábrázoló 1520-as festményével indul, amely a kutatók szerint nem mást ábrázol, mint a zene védőszentjeként tisztelt Szent Cecíliát, s egy freskórészlettel folytatódik, amely a teatini San Nicolo kolostorból származik, s amely egy, a hét szabad művészetet ábrázoló ciklus része volt. A képzőművészet ugyan a zenével ellentétben nem volt része a hét szabad művészetnek, a képi ábrázolás és a zenei alkotás kapcsolata szempontjából mégis igen izgalmas Nicola Giolfino művének e részlete, hiszen a kép egészen konkrét zenetörténeti utalásokat tartalmaz: a faágon lógó kotta hangjegyeiben a kutatók felismerik Bartolomeo Tromboncino veronai zeneszerző és trombonista Ecco che per amarte című frottolája szoprán szólamának első ütemeit. Trombonék, contralto violák, négyszögletes spinétek, kalitkába zárt csipogó madárkák, harangjátékok és serpentonék – a kiállítás első része a piano nobilén a legváltozatosabb formákat, anyagokat, színeket kínálva arról győzi meg a látogatót, hogy a 16–19. századi zene- vagy inkább hangszertörténet bizonyosan bemutatható, megírható olyan darabokon keresztül, amelyek távolról sem csak az általuk létrehozható új zenei effektusok, de megjelenésük művészi értéke miatt is figyelemre méltóak.

A kiállítás második része viszont éppen amiatt izgalmas, mert azt tudatosítja, hogy lényegében az előbbi állítás fordítottja is igaz, azaz a 20. század képzőművészete nyomon követhető olyan műalkotásokon keresztül, amelyek meghatározó része a mű által kiadott hang, olykor tagolatlan zaj, lárma, máskor kifejezetten zenei effektus. A képzőművészeti alkotás hagyományos formáinak, kereteinek a fellazulása, kibővülése nyilvánvalóan párhuzamba állítható az egyik oldalon a 20. század zenéjében Schönberg, Sztravinszkij, Berg, Bartók és mások műveitől kezdődően megfigyelhető alapvető változásokkal éppen úgy, mint az irodalomban a szimbolizmustól jelen lévő új kifejezési lehetőségekkel. Alighanem nagyon alapos, a különböző műfajokat, művészeti ágakat összehasonlító elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy elfogadjuk vagy elutasítsuk a katalógus egyik tanulmányát író Douglas Kahnnak azt az állítását, amely szerint egy francia író, Raymond Roussel volt a 20. század legnagyobb, legcsodálatosabb hangszerépítője – mármint ami a szavak erejével megfogalmazott hangeffektusokat, zenei formákat illeti. A tanulmányíró szerint sem Apollinaire, sem Marcel Duchamp, sem André Breton művészete nem képzelhető el anélkül a hatás nélkül amelyet Roussel Afrikai impressziók című novellája gyakorolt rájuk. Így van-e, vagy nincs, ennek tisztázása akár egy külön kiállítást is megérne, tény, hogy alig hat évvel a novella 1910-es megjelenése után megszületett Marcel Duchamp With Hidden Noise című alkotása, amelynek 1963-as kópiája szerepel a velencei kiállításon. Mint szinte minden alkotásnak, amely Duchamp nevéhez kötődik, ennek a munkának a története is legalább olyan fontos, mint maga a mű. Az alkotó ugyanis egy barátját, nevezetesen Walter Arensberget kérte meg, hogy helyezzen el egy ismeretlen tárgyat egy közönséges spárgagombolyag közepébe, amelyet azután ő két fémlemez közé szorított négy hosszú csavar segítségével. A fémlemezek tetejére és aljára misztikus angol és francia szavak vannak vésve, desifrírozásukhoz állítólag arra a különös zajra van szükség, amelyet a felemelt és megrázott tárgy belsejében rejtőző ismeretlen tárgy fémhez való ütődése ad. A mű a kommunikáció lehetőségeiről-lehetetlenségéről szóló üzenetének különös csavart ad, hogy az 1916-os párizsi ready-made Velencében bemutatott kópiáját 1963-ben a svéd művészetkritikus, Ulf Linde készítette a művész stockholmi retrospektív kiállítására. A következő évben Duchamp Milánóban egy nyolckópiás változatot készített a műből, a titkos tárgyat ezúttal felesége, Alexina Duchamp helyezte a gombolyag közepébe.

Ugyancsak nem eredetiben szerepel a tárlaton Luigi Russolo Intonarumori című 1913-14-es nagyméretű együttese, amely a művész 1913 márciusában írt manifesztumával, A hangok művészetével párhuzamosan született, s amelyet a modenai Teatro Storchi futurista estjén mutattak be ugyanannak az évnek a júniusában. A dobozokból-hangszórókból felépített Intonarumorik, azaz hangkeltők a nagyváros hangjait, zajait idéző effektusokat produkálnak. Különböző hangszercsoportokra osztotta őket alkotójuk, van közöttük recsegést, kiáltást, robbanást, zörgést, süvöltést utánzó hangot kiadó darab. Az eredeti mű a második világháború egyik bombatámadásában pusztult el, a rekonstrukció elkészítésébe Russolo eredeti rajzai alapján Pietro Verarso, a futurista zenetörténet kutatója 1977-ben kezdett bele a Velencei Biennále akkoriban éppen a Ca’ Corner della Reginában működő archívuma megbízásából. Giacomo Balla Duchamp-mal és Russolóval nagyjából egy időben, 1914-ben készítette Ciac Ciac című alkotását, amely a nápolyi karnevál tipikus népi hangszereire utal.

Ingres hegedűje – ezt a címet viseli Man Ray emblematikus alkotása, amely két zenei jel alkalmazásával alakítja át az érzéki női testet hangszeré, emlékeztetve egyben arra, hogy a szállóigévé vált kifejezés onnan ered, hogy a francia klasszicizmus kiválósága, Ingres ifjú korában második hegedűsként játszott az Orchestre du Capitole de Toulouse-ban. Nos, a 20. századi művészet olyan jeleseinek a „hangzó” műveit állítja be a kiállítás az Ingres hegedűje által elindított sorba, mint például Salvador Dali, Alexander Calder, Nam June Paik, Tom Wesselmann, Robert Rauschenberg, Joseph Beuys. John Cage csöndje természetesen külön fejezetet kap, a kortársak sora pedig Milan Kňižakig, Jannis Kounellisig, Michelangelo Pistolettóig, Bruce Naumanig, Armanig, Rebecca Hornig folytatódik. S ki is lehetne a lezárás, mint az albán Anri Sala, aki a legutóbbi Velencei Biennále német pavilonjának franciák által delegált kiállítójaként mutatta be lenyűgöző zenei videoinstallációját.

Akármilyen imponáló is azonban a névsor, aligha túlzok, ha azt mondom, nyugodtan belefért volna az összeállításba Lois Viktor vagy Móder Rezső valamelyik zenélő szobra – ha Germano Celant figyelme egészen a (kortárs) magyar művészetig kiterjed. Hogy ez mennyire nincs így, azt jól mutatja, hogy a brassói születésű Henrik Neugeboren (Henri Nouveau) is egyszerűen romániai művészként szerepel a képcédulán és a katalógusban, noha az erdélyi szász származású festő, zeneszerző, esszéista középiskoláit és a Zeneakadémiát is Budapesten végezte. Horribile dictu, még az is lehetséges, hogy éppen az itt megismert különböző kultúrák párbeszéde hatására vált maga is sokrétű alkotóvá, s törekedett a többi között – elsősorban – arra, hogy a zene láthatóvá, a képzőművészeti alkotás hallhatóvá váljon. Bachnak szentelt 1928-as „monumentje” a tárlat legérdekesebb művei közé tartozik.

Print Friendly