A lét egyszerű pillanatai

A lét egyszerű pillanatai

Németh József emlékkiállítása

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2014. IX. 7–XI. 9.

Nagy Imre

 

Németh József: Rakodók, 1982., olajtempera, rétegelt lemez, 146x146 cm Tornyai János Múzeum gyűjteményéből

Németh József: Rakodók, 1982., olajtempera, rétegelt lemez, 146×146 cm
Tornyai János Múzeum gyűjteményéből

Sümegi György az Új Művészet augusztusi számában a Modem Alföld – nem pusztán táj című kiállítása kapcsán fogalmazta meg, hogy több soron is indokolt lenne az „alföldi festészet” fogalmának ideológiáktól mentes újrafogalmazása, illetve a kellő időtávlatból szükségszerűen következő újraértékelés elvégzése.

Hódmezővásárhelyen 2013 őszén, Szalay Ferenc életművének bemutatásával elindult egy kiállítási folyamat, melynek egyik állomása a gyűjteményes Koszta József-kiállítás volt idén tavasszal, melyet a Kurucz D. 100 című tárlat követett a nyáron, 2014 szeptemberében pedig a húsz éve elhunyt Németh József emlékkiállítása nyílt meg a Tornyai János Múzeumban.

A nyolcvanegy művet felvonultató kiállítási anyag zömét a Csongrád megyei közgyűjtemények adják, hiszen a múzeum, a városi önkormányzat, a megyei közgyűlés és a megyei levéltár gyűjteményeinek darabjai szolgáltatják a kiállítás gerincét, melyet fontos művekkel egészített ki néhány magángyűjtemény, illetve a Magyar Nemzeti Galéria és a Törökugrató utcai Általános Iskola. A múzeum emeleti szintjének időszaki kiállítótermeiben – összesen hat, különböző alapterületű teremben – laza időrendben tekinthetők meg a művek. A kiállított festmények Németh József minden jelentősebb korszakába bepillantást engednek, de legnagyobb műszámmal természetesen az 1970-es és 1980-as évek alkotásai vannak jelen a kiállításban.

Németh József 1928-ban látta meg a napvilágot a Somogy megyei Kaposszerdahelyen, de anyakönyveztetésére a szomszédos Szennán került sor. Nyolcgyermekes család tagjaként hamar belekóstolt a fizikai munkába. Tehetséges gyermekként elvégezte a szobafestő szakiskolát, majd 1949-ben Kaposváron kezdett szobafestőként dolgozni, s közben járt a kaposvári képzőművészeti szabadiskolába. Itt fedezte fel őt Bortnyik Sándor és Hincz Gyula egy tehetségeket kereső országjáró körútja során. A Képzőművészeti Főiskolára kerülvén előbb Pap Gyula, Bán Béla, majd Szőnyi István tanítványaként tanulta meg a szakma alapjait, s végzett 1957-ben freskó szakon. Az akkor érvényes rendszer szerint a főiskola elvégzése után automatikusan megkapta a Művészeti Alap-tagságot, illetve féléves ingyenes művésztelepi beutalást igényelhetett a Művészeti Alap (a MAOE elődje) által működtetett bármelyik magyarországi művésztelepre. Németh József akkor Hódmezővásárhelyre kérte beutalását, s ettől az évtől kezdve haláláig ebben a városban élt és alkotott.

Első önálló kiállítására a Tornyai János Múzeumban 1960-ban került sor. 1961-ben, harminchárom évesen neki ítélték a Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet. Alkotói munkássága során háromszor (1967, 1970, 1976) tüntették ki Munkácsy-díjjal és megkapta a Kiváló Művész kitüntetést (1985) is.

A kiállítás legkorábbi művei a Babcséplő (1956), a Kévehordók (1957) és az Akt kék drapériával (1958) egyértelműen árulkodnak Szőnyi István festői hatásáról. A két előbbi festmény esetében a szabad térben ábrázolt emberi figurák napfénytől átitatott alakjai a légperspektíva és az oldott festői megoldások sajátos ötvözetét mutatják. Az Akt kék drapériával esetében pedig a belső térben fekvő ruhátlan nőalak ábrázolásánál a finom, kék alaptónusú reflexek gazdag alkalmazása idézi a főiskolai mester képalkotó módszereit.

Kulcsfontosságú a Németh József-i életmű stiláris formálódásának rekonstruálásában az 1959-es Vándor kubikusok című nagyméretű olajkép. Ezen már elvetette a Szőnyitől tanult ábrázolási sémákat, és figuráit tömbszerű alakformálással, modellálás nélküli (vagy kevéssé modellált) színfelületekkel örökítette meg, s az emberi arcok ábrázolásánál pedig egy markáns, magyaros arctípus megjelenését konstatálhatjuk. Ennek a képkoncipiáló elvnek egy letisztultabb – és az életműben szinte társtalan – darabja az 1960-as Tangazdaságban című olajtempera-vászon kompozíció. Ecsetkezelése idézi Szőnyi könnyed és oldott festésmódját, de a figurák létbemerevedettsége és az alsó képkerettel párhuzamos kompozíciós elemek az ókori magaskultúrák ábrázolási megoldásaival rokonítják ezt a művet. Ennek az ábrázolt figurákat légiessé tevő türkizes kéknek az életmű későbbi szakaszában nem lesz ennyire domináns szerepe. Művein a 60-as évek derekától majd a földszínek válnak uralkodókká.

Németh József legelső murális munkája a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc (volt Petőfi Művelődési Ház) Művelődési Központ előcsarnokába 1962-ben készített, 24 négyzetméteres freskója. Jelentős művészettörténeti eredmény, hogy a művelődési ház 2010–12 közötti felújításakor megőrizték a falképet. A freskó egyértelműen a Szőnyi-hatástól megszabadult művész első jelentős próbálkozása. A zöldes-mélykék háttérben már-már ritualizált testtartásban éneklő, erőteljes, sommázott formálással megörökített nőalakok töltik be a felületet. Karmozdulataik szinte képzőművészeti formává transzformálják a furulyázó figurák által megidézett, valamint a saját énekük szolgáltatta „festett” zenét.

Németh József művészetének éppen az a sajátossága, hogy az illuzionisztikus és ikonikus ábrázolás határmezsgyéjén képes egyensúlyozni. Már a korai időszak képein is a hétköznapi jelenet kimerevítésével, a jellemző nézetek alkalmazásával és a természetelvűségen felülemelkedő dekorativitással vetíti előre későbbi „ikonos” korszakának jellegzetességeit.

1965-66-tól lehet eredeztetni az erőteljesebb „freskó felé tájékozódást” a kiállítás olyan műveire hivatkozva, mint a határozott dekorativitásra törekvő, 1965-ös Vásárhelyi Madonna vagy az 1966-os Pásztor. Mindkettő erősen kontúrozott, de gazdag textúrájú felületekből építkezik, s a Pásztor botot tartó kézfejének ábrázolási módja a legelvontabb absztrakció egy ennyire bonyolult téri forma esetében, mint az emberi kéz.

Az ikonok hatásával Németh József első, 1962-es szovjetunióbeli útja óta számolnunk kell, míg az indiai művészet egyes megoldási módjainak megjelenése az 1968-as indiai útja után mutatható ki erőteljesebben művészetében. Mindkét művészet hatása azonban jóval összetettebb, hogysem a bizánci művészet bűvkörében készült késő középkori ikonokból vagy az indiai falképi ábrázolásokból egyenes szálon levezethetnénk. Németh József ezekről a hatásokról így nyilatkozott: „A közvetlen átvétel helyett inkább annak titkát kutattam, hogyan hitelesíthette a művészet a misztikát, miképpen teremthette meg élet és kultúra egységét, teljességét.”

1970-től újabb változás következik be Németh József munkásságában. Olyan művek jelzik ezt, mint a Férfi balalajkával (1971) vagy a Tékozló fiú (1971), melyek a „magyar ikon megteremtésének” korszakát képviselik. A további útkereső törekvések mellett a 70-es évek második feléből datálódnak olyan „ikonos” képek, mint a Kaszás ember (1976) vagy az ikonos korszakon már túlmutató Kamasz, de ekkor születik Didergők (1976) címen egy különös kompozíciójú kép is. A három alak vertikális tömbjét diagonális hálóba fonja tűz fölé nyújtott karjaik egymást átmetsző irányvonala, amelyen ugyanakkor sikerrel kombinálja az ezüst és arany felületeket az emberi alakok sötét tónusaival. A „témák részletezőbb kidolgozását” jelentő korszak egyik legkorábbi példája ez. Többalakos kompozíciók jellemzik ezt a periódust, lírai részletgazdagsággal, hideg és meleg színek egymás melletti kontrasztjával és egy bizonyos „szálkás” festésmóddal párosulva. Az 1978-as Merengő és a Tarka tehenek már teljesen ennek a formákat monolitikus tömbjükből kioldó festőeljárásnak a szellemében fogantak, bár az 1977-es Harangok bevonulása 1917 időleges visszatérést jelent az erőteljes kontúrokkal és homogén felületkezeléssel megoldott kompozíciós megoldásokhoz. Abból a szempontból is különleges ez a műve, hogy konkrét történeti eseményre reflektál.

A 80-as években készült munkákon erősödnek a részletező, narratív elemek, a színskála tovább gazdagodik, de a feszes kompozíció továbbra is biztosít annyi feszültséget, hogy megóvja a művet az idillikus életképpé válástól. Az 1981-es Szénagyűjtők vagy az 1983-as Pieta ennek eklatáns példái. A cselekmény nélküli történés alakjai mintha belefagytak volna az időbe, létük percei órákká hatalmasodnak jelzésszerű környezetükben. Merőben más kompozíciós elv uralja az 1985-ös Leány fekete báránnyalt és az 1984-es (ismeretlen helyen lappangó) Tiszta forrást. Ezekre egyfajta „tölcsérszerűnek”, vagy „legyezőszerűnek” nevezhető komponálás jellemző. A képtér felső részét uraló fatörzsek irányítják figyelmünket arra az eszmei középpontra, minden dolgok eredőjére, amelyből ember, növény és állat szinte beleáramlik a lét e lehatárolt terébe, kozmikus egyetemességre utaló érvénnyel hangsúlyozva a hármas, a négyes, a hetes és a kilences számok jelentőségét.

Életének utolsó éveiben egyre fogyó erővel küzdött betegségével. Ez elkerülhetetlenül nyomot hagyott művészetében is. Olyan témák jelentek meg vásznain, melyek korábban egyáltalán nem foglalkoztatták: beteglátogatás, temető, a társadalmi lét peremére sodródott figurák. A témaváltozás mellett festészetének stílusában is bekövetkezett bizonyos átalakulás. Festésmódja kissé szálkásabb, alakjai szögletesebbek lettek, színei veszítettek pasztózusságukból. Korábbi munkáin is hagyta érvényesülni a rétegelt lemez faerezetét, ezen korszakában készült munkáin azonban e rajzos felületek már-már kompozíciós tényezővé emelkedtek. Csökkent a képek mérete, de vissza-visszatérő motívumai – a mártélyi táj ihlette fűzesei, a nyíresek, boglyák, legelő állatok – utolsó képein is megjelentek.

Németh József életműve, illetve annak részletes vizsgálata is azt mutatja, hogy az „alföldi művészet” és azon belül a vásárhelyi festészet kategóriája nem kezelhető sematikusan, egyetlen toposz vagy toposzok variációjaként, hiszen sajátos belső törvényszerűségek és egyéni stílustörekvések alakították minden egyes képviselőjének munkásságát.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!