Eufória az Atlas Sztukiban

Beszélgetés Fehér László festőművésszel łódzi és szegedi kiállítása alkalmából

Atlas Sztuki, Łódz, 2014. IX. 12–X. 19.; REÖK, Szeged, 2014. IX. 12–XI. 23.

Szathmáry István Pál

 

Fehér László: Önarckép, 2013, olaj, vászon, 160x220 cm

Fehér László: Önarckép, 2013, olaj, vászon, 160×220 cm

Egyszerre nyílt szeptemberben kiállítása Szegeden és a lengyelországi Łódzban Fehér Lászlónak. A Reök-palotában egy magángyűjtő tulajdonában lévő műveit, míg a nemzetközileg is jegyzett Atlas Sztuki galériában több korszakának képeit állították ki. Ennek kapcsán beszélgettünk a lengyel és a magyar művészeti élet különbségeiről, az ottani áttörés lehetőségéről és a korai művek egy részének sajnálatos tönkremeneteléről.

A łódzi Atlas Sztukiban a lengyel származású, Berlinben élő neves kortárs festővel, Roman Lipskivel közösen láthatók a képei. A lengyel katalógusszöveg szerint nagyon erős tematikai és konceptuális hasonlóságok fedezhetőek fel a két alkotó képei között. Érzi ezt a hasonlóságot, és a kint szerzett benyomásai alapján mennyire bizonyult sikeresnek a közös kiállítás ötlete?

Fehér László: Már a 80-as, 90-es években jelezték felém ottani művészettörténészek, hogy nagyon sok hasonlóság van köztem és bizonyos lengyel művészek között. Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy hasonló társadalmi berendezkedésben éltünk akkoriban, így ugyanazok a problémafelvetések fordulhattak elő. A kiállítás létrejöttében jelentős szerepet játszott Ralf Dellert müncheni galerista és műgyűjtő, aki többek között az én műveimmel és Roman Lipski alkotásaival is foglalkozik. Egyszer kaptam egy levelet Dellerttől, hogy a łódzi Atlas Sztuki vezetője, Jacek Michalak megkereste azzal, hogy érdekelne-e engem egy közös kiállítás, mivel Lipski és köztem nagyfokú szellemi rokonságot éreznek. Örömmel mondtam igent, hiszen ez Európa egyik legjobb galériája, ahol Anselm Kiefertől Ilja Kabakovon át David Lynchig számos világsztár fordult már meg. Łódzban nagyon intenzív a művészeti élet, a mi kiállításunk megnyitójára is sok száz ember jött el. Nem túlzás, hogy euforikus állapotban jöttem haza Lengyelországból.

Korábban mennyire volt szoros kapcsolata a lengyelországi művészeti szcénával?

  1. L.: Korábban is voltak lengyelországi kiállításaim és a mai napig jó viszonyt ápolok a művészettörténész Anda Rottenberggel, aki nagyon meghatározó személyisége a lengyel képzőművészeti életnek. Szerepeltem például az általa rendezett Void című kiállításon 2012-ben a Nowy Sącz-i múzeumban. Ez az identitásról és részben a holokausztról szólt, és itt a képeim kiemelt helyet foglaltak el. Hihetetlen egyébként az a szellemi mozgás és az előrelépés a művészeti élet terén, ami Lengyelországban megtapasztalható, nem is beszélve azoknak az erőfeszítéseknek a hatékonyságáról, ahogy igyekeznek a hazai művészeket a nemzetközi színtéren ismertté tenni. Ha valaki egyszer kijut a nemzetközi piacra, akkor a hazai kritika nem ledorongolja és gyanúsnak bélyegzi a sikerét, hanem örömmel üdvözli. Fantasztikusan színvonalas galériáik vannak. Nem egy közülük nemzetközileg is erősíti a kapcsolataikat, elsősorban Berlinben építve ki hídfőállásokat. Nem beszélve arról, hogy komoly hazai gyűjtőkörről beszélhetünk. Az Atlas Sztuki tulajdonosa, az eredeti foglalkozására nézve építész Andrzej Walczak információim szerint például az ötven leggazdagabb üzletember közé tartozik Lengyelországban.

A lengyel rendezők koncepciója mennyire bizonyult szokatlannak vagy újszerűnek?

  1. L.: A kiállítás kurátora Agata Mendrychowska, egy fiatal, ugyanakkor komoly tapasztalatokkal bíró művészettörténész volt. Kiválogattak huszonhat nagyméretű, két és fél méteres képet, ezekből körülbelül húsz fért el a kiállítótérben. Engem egyébként meglepett, hogy ők elsősorban a 2005-ös időszak környékéről válogatták a képeket, pont azokat, amik annak idején a Ludwig Múzeumban is láthatóak voltak, és amikre itthon nagyon furcsa és finoman szólva is különös kritikai reakciók születtek. A łódziak számomra érdekes koncepció alapján rendezték el az anyagot, hiszen nem tartották egyben az eredetileg tematikus sorozatokba rendeződő képeket, de talán éppen ettől is lett izgalmas a tárlat. A közönség is nagyon jól reagált.

Míg Łódzban tematikailag és időben is szélesebb merítésű anyagot láthat a közönség, addig Szegeden inkább az újabb képek kerültek a kiállítás fókuszába. Ha jól tudom, egy elég szomorú oka is van ennek a döntésnek.

  1. L.: Szegedre Viktor Menshikoff műgyűjtő azon anyagát hívták meg, melynek egy része már látható volt a Kieselbach Galáriában, és egy könyv is jelent meg róla a neves művészettörténész, Alexander Borowski tollából. Ugyanazon a napon nyílt a lengyelországi és a szegedi kiállítás. Én kint értesültem arról Erdész Lászlótól, a kiállítás kurátorától, hogy amikor mentek az anyagért Menshikoff raktárába, akkor ott azzal szembesültek, hogy elöntötte a víz a helyiségeket. Egyelőre még nem tudom, mekkora a kár, de annyi már biztosan elmondható, hogy a korai, farostlemezre készült hiperrealista művek nagyon tönkrementek, az akrillal festett képek pedig jelentősen felhólyagosodtak. Úgyhogy ezt a részét a gyűjteménynek nem lehetett kiállítani, még szerencse, hogy Menshikoff tulajdonában lévő képeim egy része máshol volt elhelyezve. A károk miatt végül úgy döntöttek, hogy elállnak az eredeti tervtől, és főleg az újabb tondó képeimre koncentrálnak Szegeden a rendezés során, ám a régebbi anyag azon részéből is válogattak be néhány művet, amelyek viszonylag kevéssé sérültek a beázás miatt.

Miért esett a választása épp a tondo formára?

  1. L.: Izgatott, hogyan lehet ezt a régi formát újra beépíteni a köztudatba, és ezzel új dimenziókat nyitni. Közel százra tehető már a tondóim száma. Nem csinálok ebből programot, de időnként visszatérek hozzá. Komoly kihívás is van ebben, mert olyan tondókat, amiket hátulról ki lehet ékelni, sajnos nem gyártottak Európában, ezért az asztalosomnak fél éves kutatómunkájába tellett, hogy megvalósíthassuk ezt a koncepciót. A tondo esetében más a perspektíva és így a mondanivaló is, és magában a kiállítótérben is egy nagyon sajátos élmény jön létre a körképek sokaságából.

Csúnyán fogalmazva az emlékezetpolitikai ügybuzgalom korát éljük. Visszaköszön ez a mostani alkotói periódusában, mondjuk olyanformán, hogy politikusabbá válnának a képei?

  1. L.: Mivel figurális képeket festek, óhatatlanul is reflektálok a hétköznapokra. Igazán politikus képeket a 70-es években készítettem, amikor is egy olyan helyzetben éltünk, amikor a szabadságfogalom alapvető problémaként jelent meg. De mai napig is a művészet totális szabadsága izgat és érdekel, ami lehetőséget tud teremteni arra, hogy a művészek és az emberek is ebből a szabadságélményből tudjanak lélegezni. A rendszerváltás óta eltelt időszakban inkább a lét és a nemlét, vagyis a létezés misztériuma felől közelítem meg ezt a kérdést. A létezés csapdájáról van szó, hiszen nem akartunk megszületni, de ha már itt vagyunk, nem akarunk meghalni.

 

Print Friendly