Fogalomfestmények

Tolvaly Ernő életmű-kiállításáról

LUMÚ, 2014. IX. 18–XI. 30.

Lóska Lajos

 

Tolvaly Ernő: Lomb és ablak III., 2001., olaj, vászon, 230x321 cm

Tolvaly Ernő: Lomb és ablak III., 2001., olaj, vászon, 230×321 cm

A Ludwig Múzeumban megtekinthető Csodálatos rendszer című emlékkiállítás Tolvaly Ernő (1947–2008) képzőművészeti tevékenységét mutatja be. Rögtön hozzá kell tennem, hogy emellett elméleti és pedagógiai munkássága is számottevő. Hosszú évekig tanított a Kirakatrendező Iskolában, majd megalakulásától, 1999-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem festő szakán. Főiskolás munkái után – melyek között már találunk a későbbi pályáját meghatározó „kép a képben” típusú kompozíciót – érdeklődése egyre inkább a fényképezés, az installációk és az environmentek felé fordult, emlékezzünk csak az 1979-es Stúdió kiállításon szereplő térberendezésére, boxára.

Tolvaly pályájának első, már igazán autonóm periódusát, így a Fiatal Művészek Klubjában 1975-ben véghezvitt gyufásdoboz akcióját (Csodálatos rendszer), Tautologikus mozgás (1979) című performanszát, a Bercsényi kollégiumban rendezett, Duchampra is utaló Hová tűnt a menyasszony ? (1979) című kiállítását és még sok más alkotását Károlyi Zsigmond mutatta be a régi Mozgó Világban1 publikált tanulmányában. Tolvaly a következő évtizedben visszatért a festészethez, amihez azután haláláig hű maradt. Ez a mentalitás, ez a váltás nemcsak az ő pályáját, hanem generációja legtöbb tagjáét jellemzi. A 70-es években szinte minden neoavantgárd művész (a grafikusok és a szobrászok is) fotózott, akciózott és térberendezett. A 80-as évek elején, a transzavantgárd hatására aztán nagyon sokan, még azok is, akik korábban azt hangoztatták, hogy ők bizony már soha többet nem vesznek ecsetet a kezükbe, festeni kezdtek. Ez a körfogás mintha napjainkig folytatódna. Egy elvontabb, konceptuálisabb periódust mindig egy érzékletesebb, festőibb időszak követ: az új festészet lecsengése után ismét a koncept art lett népszerű, amit az ezredforduló körül egy figurális periódus váltott, míg ma újra a fogalmi kifejezésmódok hódítanak. Természetesen léteznek a neokonceptuális művészet második, fluxus utáni nemzedékéhez sorolható olyan alkotók is, például Tolvaly Ernő, Károlyi Zsigmond vagy Lengyel András, akik noha a 80-as években ismét ecsetet fogtak a kezükbe, szemléletük továbbra is fogalmi, konceptuális maradt.

Mielőtt visszatérnék a festészetéhez, meg kell emlékeznem Tolvaly nem túl számottevő, de annál karakteresebb grafikai munkásságáról. A Kocsis Imre által vezetett Makói Grafikai Művésztelepen (1977–90), ahol a résztvevők mindenekelőtt szita- és ofszet technikával dolgoztak, jelentős szerep jutott a fotónak. Az ott kivitelezett lapok nemcsak technikájukban, de tematikájukban, szemléletükben is újszerűek voltak, mivel gyakran egy-egy akciót dokumentáló fénykép alapján készültek (így dolgozott például Hajas Tibor), máskor hétköznapi, esetleg talált tárgyakat örökítettek meg (Tolvaly Ernő: Talált, átdolgozott rajz, 1985)2.

Tolvaly a képein a koncept art kedvelt módszerével, a tautológiával vizsgálja a festmény, a festés mibenlétét. Legtöbbje mintha egymásra tolt, egymást fedő, oldott színfelhőkre emlékeztető lapokból, rétegekből állna. Máskor felületük falszerű, amely hatást úgy érte el, hogy márványport, homokot, földet is kevert a vászonra felvitt emulzióba (Fordított helyzet, 1987, Hús-fény, 1992). A munkákról így ír Hajdu István: az alkotó „… a keret, a merevítő lécek, az üresen hagyott felületek – tehát az eszközök – „szervezetével” állítja dialektikus viszonyba a megfestett síkot, a tartalmat. Mely végeredményben a helyet jelenti – a virtuális, nem fizikai helyet –, ami a van és a nincs, a fedés, a fedendő, a fedő és a fedett között létezhet”3. Később ezek az egymásra csúsztatott lapszerű formák impresszionista színvilágúak lesznek, a festő nemcsak megidézi az impresszionizmus koloritját, hanem analizálja is. Utolsó periódusának Dovin Galériában4 felsorakoztatott zöld színű, vegetációt idéző képei meglátásom szerint ezen túl mintha még a hiperrealizmus felé is mutatnának.

A katalógusba készült tanulmányok többsége a művésznek a fogalmitól az érzékletesebb, festőibb képekig tartó periódusát emeli ki. A kiállítás kurátorának, Üveges Krisztinának a Tükör túlsó oldalán című, a kort és az életpályát bemutató dolgozatában a művek fogalmiságát hangsúlyozza. Ami engem ebben az eszmefuttatásban némiképpen zavar, hogy a szerző a szóban forgó korszak, a puha diktatúra társadalomképének felvázolásakor kicsit túlhangsúlyozza a művészek bezártságát, az információhiányt, összemosva ezzel a 60-as és a 70-es évek karakterét. Mint kifejti, a 60-as évek második felében a kultúrpolitika ugyan lazított a szellemi présen, „…de továbbra is ellenőrizték a kulturális termékek behozatalát, korlátozták a külföldi utazásokat, illetve megfigyelték azokat a személyeket, akik kiutaztak vagy külföldi személyekkel álltak kapcsolatban.”5 Nem szeretném kisebbíteni a 70-es években a képzőművészeket ért korlátozásokat, de mégiscsak lazábbak voltak, mint az előző évtizedben, noha a majdani Ipartervesek közül akkor is ki tudtak néhányan utazni az 1964-es Velencei Biennáléra.

Hajdu István az alkotó pályára kerülésétől eltelt közel negyven esztendő művészetének egyes periódusait vizsgálja a katalógushoz készült eszmefuttatásában. A festő indulásának évtizedét, a 70-es éveket ő üresnek ítéli. Lehet, hogy a neoavantgárd szemszögéből az is, mindenesetre szeretném a figyelmet felhívni arra a tényre, hogy a kép ennél szintén árnyaltabb: ekkor indult – többek között – Samu Géza és Bukta Imre karakteres, egyéni hangú pályája. A következő évtizedben, az új festészet dominanciája idején, szinte észrevétlenül a radikális eklektika vált hivatalos művészetté – jegyzi meg a szerző. A 90-es éveket szerinte az optikai illuzionista klasszicizmus jellemzi, majd végül a legújabb etap piktúráját egy kicsit szkeptikusan ekképpen írja le: „… lényegét illetően mélyen popularizálódott ’mediális expanziós törekvések’ újramediatizát változata.”6

De még mielőtt elvesznénk a periodizációs problémák taglalásában, szóljunk néhány szót a látott anyagról is, időrendben követve a műveket. A bejárat előtt egy világos terrakotta színű, márványos felületű lapokból álló hatalmas kompozíció fogadja a látogatót. A főiskolás munkákat felsorakoztató teremben több, a hivatalos művészetet képviselő mesterek szürke koloritját megidéző (furcsa mód a hivatalos festészetben akkoriban a szomorú, szürke tónus volt a divat) enteriőr látható és néhány figurális mű, melyek közül talán a legérdekesebb a hiperrealizmusra hajazó, ceruzával vászonra vitt Manökenek (1974). Az akciókat, performanszokat részben már érintettem írásomban, ezek legtöbbjét monitorokon tekinthetik meg a látogatók. A nagyobb méretű konceptes szobában térberendezések, fotók és más papír munkák fogadják az érdeklődőt. Ezeket egy másik helyiségben velük részben egyidős szöveges képek (I maestri del colore I-II,1976) követik, melyek a fogalmi művészet és a festészet egyesítésének dokumentumai. Velük egy teremben találjuk azt a Cézanne-értelmezést (Paul Cézanne: Fák Jas de Bouffanban, Cézanne interpretáció, 1978), mely a hasonló tematikájú, impresszionizmust (Monet-festményeket) analizáló vásznak előzménye.

A 80-as évek végétől teljesedik ki Tolvaly Ernőnek a kiállítás gerincét kitevő legfestőibb korszaka, melynek meghatározó darabjai a Tárgyak és Paravánok, a Lomb és ablak-széria, és a képcímeket még hosszan sorolhatnám. Ez az életműnek azon része, mely a színes és nagyméretű munkáknak köszönhetően a bemutató kétségtelenül leglátványosabb, a közönségnek is leginkább tetsző összeállítása. A tárlatot záró Múzeum (2014) című térberendezés viszont bármilyen látványos is, csupán rekonstrukció, egy hatalmas méretű képekkel, festészeti parafrázisokkal berendezett szoba. Véleményem szerint az életműhöz nem sokat tesz hozzá, elsősorban művészetpedagógiai installáció.

Jegyzetek

1    Károlyi Zsigmond: A pohár fala és a MENYASSZONY. Tanulmány Tolvaly Ernőről, Mozgó Világ, 1981/8, 18-28

2    Makói mappa 1995, A Miskolci Galéria könyvei 2., 108-109

3    Hajdu István: Les Ateliers Budapest – Budapesti Műtermek, 1990, 230

4    Bán Zsófia: A kettősség gyönyörű átka, Balkon, 2002/10

5    Üveges Krisztina: A tükör túlsó oldalán. Tolvaly Ernő – egy életmű lehetséges rekonstrukciója és analízise (megjelenés alatt)

6            Hajdu István: Gondolat meander Tolvaly Ernőnek (megjelenés alatt)

Print Friendly