Gyalog a Parnasszusra1

Simon Béla emlékkiállítása

Pécsi Galéria, 2014. X. 12-ig

Aknai Tamás

 

Simon Béla: Párkák (Modellek), 1969., olaj, farost, 110x125 cm

Simon Béla: Párkák (Modellek), 1969., olaj, farost, 110×125 cm

Simon Béla művészetének értékelésekor az 1940–1980 közötti időszak művészeti történéseinek összefüggéseit is figyelembe kell venni. Festészetében ott van a „vidéki élet” tisztaságillúziója, az érzékeny egyéniség kedves kivagyisága, gátlásokat sem ismerő közlésáradata. A kiállítás a művek válogatásával, csoportosításával kívánta a kapcsolódások és különválások, stiláris igazodások és az önfejlődés dokumentumait láttatni.

Megítélésének a kulturális modernizáció és a politikai rendszer között kialakuló szubverzív kapcsolat nem tett jót. Középutas volt. Nehezen szakadt el az irodalmias tematikák moralizáló, kevéssé kockáztató metódusaitól, de dokumentatív eredetiséggel őrizte a modernizációtól megkímélt Közép-Európa „rögvalóságának” viselkedési és magatartási normáit, vizuális, plasztikai ízeit. Közel került azon festészeti törekvésekhez, melyek a kolorit és festésmód, a gesztusok és témák közegében a „nyers művészet” tendenciáit is kialakították. A 20. század második harmadában Pécs-Baranya képzőművészetének megkerülhetetlen alakja lett.

1928-ban Kolozsváron kezdte művészeti tanulmányait. Tanárai a szintézis keresésének útját járó francia szellemiséget közvetítették, de fontos volt számára a természetfestés nagybányai poétikája is. A Barabás Céh tagja lett 1940-től. 1931 decemberétől Kapjonban éltek a feleségével. A falu a Zsögödi Nagy Imre-i modellt kínálta. Gazdálkodott és festett. A motívumgyűjtés időszaka volt ez. Ezekben az években készült a Pálinkafőzés, az Aratók, a Marokszedők, a Pásztor vázlata, a Nagybányai táj. Izgalommal hozta mozgásba eszközeit, eredménye gyakran szabálytalan és bonyolult szerkezetű kompozíció lett.

Szuverenitása, belső látásának erős érzékisége adták munkáinak eredetiségét. Rajzok sorozatában érett a Magvető témája, amelynek 1936-ban megfestette olajváltozatát. Kós Károly ajánlásával ösztöndíjat nyert a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István, Rudnay Gyula voltak a tanárai. Naplójában ez áll: „…ez az ösztöndíj jelentette és határozta meg festői életem útját. Ez volt az első, nagy állomás igazi művészi utamon. Miként minden elismerés ösztönzőleg hat, úgy bátorított, biztatott engem – merjek elindulni ezen a bizonytalan, buktatókkal teli nehéz életpályán. Ide szív, bátorság kell. A művészpálya a szép szolgálata. Mondhatom magamról, az ember egész életét kétségek között éli le, mert tudja – lehet, sose ér el oda ahova elindult…”

A háborús éveket Budapesten töltötte. Feleségének betegsége kényszerítette azonban arra, hogy elhagyja a fővárost és Baranyába, Alsószentmártonba költözzenek. A baranyai cigányfalu festői szempontból különös-egzotikus, emberi kapcsolataiban zárt-elszigetelt világot jelentett számára. A nagy szegénység és a meseszerű vágyak, a művelődés dolgában rá háruló tengernyi feladat az igazgatótanítót, a színek, a népi kultúra dokumentumainak sokrétűsége a festőt ragadták el. Alsószentmártonban uralkodtak el képein a vörösek, és ez a sajátjává váló egyéni stíluselem végigkísérte pályáján. Az iskolaigazgatói-tanítói állás minden nehézségét feledtette a festő számára megszerezhető sok vizuális élmény, azok szociális háttere. Hamar átérezte feladatának méreteit. „Tanítani is csak szívvel lehet” – mondta. „Itt élek a cigányok között, embert akarok formálni, aki tud dolgozni, küzdeni, örülni – embert, aki itt él a földön.” – írta naplójában.

Méreteiben visszafogott, színszemléletében azonban mindent felszabadít. Vad a sárga, vad a zöld és vad a lila. A színeket olykor minden különösebb körültekintés nélkül, hangolatlan nyerseségben „építette” egymás köré. Számtalan akvarell és diófapác vázlat készült Lyuba cigánymenyecskéről (1954), és ebből az évből való a Sokác menyecske című olajfestménye. Megragadta a népviselet, de a népművészet inspirációja általában meglehetős szabadsággal került át munkáiba. A szentmártoni tájról készült két legszebb darabja, a Szentmártoni iskolaudvar (1953) és a Mákos kert (1959) című olajfestmény jól tükrözi, hogy festői életútjának legtermékenyebb és legszínesebb korszaka volt ez. Alsószentmárton zártsága mindenekelőtt a nyugodt alkotómunka feltételeit biztosítja. Nem jelentett azonban számára elzártságot. Intenzív levelezéssel, utazásokkal tartotta a kapcsolatot Budapest és Pécs művészeti életével. Martyn Ferenc, aki ekkoriban már meghatározó alakja volt a baranyai művészeti életnek, 1951-ben rendezte meg Simon Béla első kiállítását Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum kiállítótermében.

Egyik legfontosabb alkotása a Cigánytemetés (1959–69). A téma hosszú ideig foglalkoztatta a festőt. Ornamentális elvontság jellemzi a munkát. A menetet vöröses tér veszi körül, hosszú kék árnyékok egészítik ki a vörös nagy foltját.

1960 szeptemberétől meghívták a pécsi Művészeti Szakközépiskola festőtanárának. Új inspirációk, erős összemérési kísérletek, politikai szerepvállalások hárultak rá, a Jelenkor szerkesztőbizottságába is bekerült. Martyn Ferencen kívül Bizse János és Lantos Ferenc álltak vele közelebbi kapcsolatban. Pécsi helyszínek is felkerültek vásznaira (Mecsek cukrászda, Kriszti a kútnál, Kolozsvár utca), de igazi festői témái még hosszú ideig Alsószentmártonból, vagy a még távolabbi, erdélyi közegből származtak.

A 60-as évektől kezdve foglalkoztatták a virágokban megjeleníthető temperamentumok, mintázatok, kapcsolatok, viszonylatok. Vannak itt egyszerűbb virágcsendéletek (Katángkóró és a Pöttyös begónia), de legtöbb feldolgozása már inkább absztrakció. Az alsószentmártoni kert emlékképének sűrítése a Mákos, a Pipacsos, a Szedres (1975), a Leveles (1975), az Ágas (1976), a Címeres (1977), a Retkes (1977).

A tanítás öröm volt a számára. 1971-ben megkapta a Munkácsy-díjat, 1972-ben a Janus Pannonius-díjat. Az Magyar Nemzeti Galéria megvásárolta Janus Pannoniusról festett portréját.

Simon Béla valószínűsíthetően az egyik utolsó alakja annak az időszaknak, amelyben még hihető volt, hogy a humanitásnak iránya van, hogy szélesebb közösségi keretben árad, mozog, a jelenleginél teljesebb, boldogabb létforma felé.

Jegyzetek

1    Tüskés Tibor: Műteremben. Simon Béla. Jelenkor, Pécs, 1978, 30. A ma már kissé dagályosnak tetsző szókapcsolat, a cím a következőre utal: az interjút készítő író gyalog megy fel Simon Béla műtermébe, a Kolozsvár utca 20-ban. Kifulladva kérdi: „Miért nincs lift ebben a házban?” Simon válasza: „Barátocskám, a Parnasszusra gyalog lehet csak feljutni.”

 

Print Friendly