Koreografált formák

Koreografált formák

Bob Bonies a Vass László Gyűjteményben

Vass László Gyűjtemény, Veszprém, 2014. VII. 19–X. 18.

Muladi Brigitta

 

Kiállítási enteriőr, Bob Bonies – a háttérben 1967-es, az előtérben 2010-es – műveivel

Kiállítási enteriőr, Bob Bonies – a háttérben 1967-es, az előtérben 2010-es – műveivel

A nonfiguratív, és ezen belül a geometrikus festészet, Boniest idézve, „Old Baby”1 – a közelmúltban, mostanáig mintha nagy klasszikusként, a művészet történetéhez tartozott volna, a múzeumok és gyűjtemények állandó anyagához, amelyet megnézünk, rácsodálkozunk, meditálunk felettük, de kevés kortárs művész érzi követendő példának. Persze kivételek akadnak, mint Gerhard Richter, aki párhuzamosan építkezik, egyetlen mega-életműben szintetizálva mindkét irányt. De az absztrakció egy ideig, egy szűk, apolitikus művészréteg kifinomult formai kísérleteiként manifesztálódott és stabilizálódott a maga előkelő helyén. Az absztrakció ma, aktuálisan, a periodikus művészeti mozgások dinamizmusa által a fókuszok egyikébe került, megtelt elevenséggel, s a másfelől induló fiatal művészek is izgalmas kalandként vetik bele magukat a különböző dimenziójú és médiumú „minimál” festői kísérletekbe, mint a színredukció, a formai játékok, a dropping art stb.

Vass László mindeközben, saját maga által alapított múzeumában, kitartóan, szenvedélyesen gyűjti, mutatja be az internacionális nonfiguratív képzőművészet jeles anyagait, s most a holland Bob Bonies szélsőségesen minimalista festménykollekcióját láthatjuk a veszprémi várnegyedben.

Bonies 1937-ben született Hágában, s az ottani művészeti akadémián kezdte el képzőművészeti tanulmányait. Hagyományosan a figuratív rajz az alapképzés egyik fontos eleme, s kezdetben Bonies is nagy szenvedéllyel, s sikerrel vetetette bele magát a modell utáni rajztanulásba, ami szüleit is meggyőzte arról, hogy támogassák fiuk művészeti tanulmányait, annak ellenére, hogy a fotográfus apa praktikusabb szakmát képzelt el a számára. Később a hágai akadémián szobrászatot tanult, de egyre inkább a belsőépítészet és a formatervezés kötötte le. Hamarosan Stockholmba költözött, hogy az ottani iparművészeti egyetemen folytassa tanulmányait. Ott találkozott Olle Baertling (1911–1981) professzorral, aki tiszta színekkel és konstruktív képépítkezésével szinkronban haladt az európai absztrakciós modern törekvésekkel, s kétdimenziós – a térbe vonalként rajzolódó, végletekig minimalista – szobraival tett szert világhírre. A professzor munkássága és a nonfiguratív formák iránti elkötelezettsége életre szóló hatást tett a fiatal Bonies gondolkodására, ekkor döntötte el, hogy maga is professzionális képzőművész lesz.

Egy időre a Cobra csoport s Karel Appel hatására a lírai absztrakt szippantotta be, de 1963-as amerikai útja már más mederbe terelte, s az elkövetkező években redukálódott a formakészlete, mind a színeket, mind a térhasználatot illetően. Hágai születésű művészként Mondrian, Theo van Doesburg, Huszár Vilmos és a Stijl mozgalom múzeumi kötelező anyagként, ugyanakkor meghatározóan, sőt gyökeresen épültek be a művészetébe. Távolabbi példaként erősen foglalkoztatta az orosz modernizmus, Liszickij, Tatlin, a román Brancusi s leginkább Malevics, de mindeközben a saját útját kereste, s ebben volt a legmeghatározóbb élménye a találkozás az amerikai minimalizmussal, de pályája során művésztársai, például Ágnes Martin és Ed Reinhardt művészete is közel került hozzá.

A Washington D. C.-ben töltött időkben a minimalista Morris Louis, Kenneth Noland, és legerősebben Clyfford Still hatott rá. „Nehéz megmagyarázni – mondja Bonies egy interjúban – hogy amennyire vonzódtam Still műveihez, miért csak évek múlva alkalmaztam az ő módszerét.” Ez a korszakváltó mű a Prototípus címet viselte, s 1965-ben készült, amelynek képmezejét egyenes, párhuzamos, szigorúan szabályos vonalakkal határolt mezők, két szín – a piros, a kék – és a fehér „nem szín” alkották.

Hosszú évekig igyekezett megfejteni és megvalósítani az absztrakt kompozíciók kiélezett dinamizmusát, miszerint a redukció, az önkorlátozás nem szünteti meg a képek – általa elvárt – feszültségét („tension”), ami a nézőt, pozitívan billenti ki a komfortzónájából, és figyelmét megtartja.

„Sokáig – mondja Bonies – minden nap újra kellett kezdenem a képpel való viszonyom tisztázását, szükségem volt újabb inspirációkra. Ma már minden egyes kép befejezésével megszilárdul a hit, és újabb bizonyosságot szerzek arról, hogy megtaláltam a megoldást. Otthon érzem magam a műveimben, s egy célom van, hogy ne hagyjam el a nyomot, mélyítsem az elkötelezettséget a kijelölt irányba. Az idők folyamán Beuys elmélete – a minden művészet és mindenki művész – engem is elragadott, de azt kérdezem ezek után: igen, de ki szeretne művész lenni?”

Bonies a nonfiguratív és „objektív” művészetre tette le a voksát, ami számára egy színekből, formákból építkező konstruktivizmus, ami azt jelenti, hogy valóság egy konstruált, a megtapasztalható valóságtól merőben eltérő formájába enged belátást a néző számára, ami a megszokott médiák: fotó, film, televízió világától nagyon messze áll, egy esszenciálisan tiszta vizuális terület, s ennek legfőbb szerepe az inspirációs erő megerősítése a másként gondolkodásra. (Csak egy megjegyzés, hogy szilárd hite ellenére a hágai szabad művészeti akadémia igazgatójaként és tanáraként sohasem kényszerítette diákjaira a saját elképzeléseit.)

A színek használatában Bonies működésének negyven éve alatt annyira tudatos, hogy csupán a primer kék, sárga és piros szerepel repertoárjában, a zöld és azok a színek, amiket „nem színnek” nevez, a fehér, a szürke, s amik arra szolgálnak, hogy a színes formákat minél intenzívebben érzékelhessük a térben. A festmények kétdimenziósak, tükörsimává eldolgozott festékfelületükkel szinte anyagtalanok, „modellálatlanok”, de maximálisan együttműködnek, szinergiát alkotnak a környezettel, a fal színével és a térrel, amelyben „élnek”. A művész formakészlete is a végletekig redukált, négyszögeket és háromszögeket hasít ki a felületből, de az utóbbi húsz évben már „a körzőt is használja”.

Bonies a festői kvalitást a színeknek és a formáknak a térből kihasított dinamikájával kívánja elérni, de a festészetet egyébként a történetiségében szemléli. „Ha, tegyük fel – mondja – a romantikus festészet irritálóan hat az emberre, az időfaktor, a történeti kontextus teszi érhetővé az akkori festők gondolkodását.”

S mielőtt azt gondolnánk, hogy Bonies végletekig leegyszerűsített, hűvös színkompozíciói egy érzelemmentes személyiséget takarnak, érdemes megnézni a festő egyik megnyitójáról készült filmet, ahol a profi táncosnő feleség, Naomi Duveen a formák elevenségét reprezentáló tánc-performanszát látjuk.2 A produkció nem kevéssé emlékeztet Picasso és Jacqueline Roque kapcsolatára, vagy a Bauhaus művészeinek, mindenekelőtt Oskar Schlemmernek a humorral, ugyanakkor hatalmas komolysággal „felépített”, konstruktív jelmezes tánckoncepcióira, és ekkor értjük meg Bonies igazi törekvéseit, a szinte anyagtalanná tett, sík formák kifinomult táncát a térben.

Forrás: http://www.bonies.nl/en/interview.html

Jegyzetek

1    Bob Bonies szóhasználata a geometrikus képzőművészetre, a kiállításhoz kapcsolódóan. Elhangzott a Vass László Gyűjteményben rendezett beszélgetésen.

2            https://www.youtube.com/watch?v=jnysrfXdv3o

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!