Messze, messze

Kárpáti Tamás kiállítása

Székesfehérvár, Szent István Művelődési Ház, Szent Korona Galéria, 2014. IX. 27–X. 24.

Wehner Tibor

 

Kárpáti Tamás: Szent vihar, 2010., olaj, vászon, 80x90 cm

Kárpáti Tamás: Szent vihar, 2010., olaj, vászon, 80×90 cm

Elmosódott foltokból, derengő formákból építkezik Kárpáti Tamás festőművész Messze a mezőkön című alkotása, amely a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye jelenkori művészek munkásságát bemutató kiállítássorozatának legújabb, a Szent István Művelődési Házban rendezett tárlatán kapott bemutatóteret. A narancs és az okker meleg színei, finom árnyalatai által meghatározott kompozíción a sejtelmesen derengő ég alatt mintegy alulnézetből bontakozik ki előttünk az a fantasztikus jelenet, amelynek egy emberalak és egy keresztre feszített Krisztus-motívum a szereplője, illetve az összetevője. A tekintetét a kereszten függő Megváltóra emelő alak megrendülten szembesül az áldozathozatal drámájával. Mint a kép címe is jelzi, a meghitt jelenet valahol messze, természeti környezetben zajlik, talán bokrok ágai és lombjai között, az elvadult természetben, de feltehetően pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy lelki tájakon. A mű nem hagyományos szentkép: Kárpáti Tamás jelképi síkokon fogalmaz, az isteni jelenlétről, a Krisztus-sors által előttünk álló példáról, a hit megtalálásának elengedhetetlen voltáról vall, de a rendkívül érzékeny festői eszközökkel előadott jelenetbe foglalt festői vallomással profán közegben is könnyen azonosulhat a befogadó: a mű tartalmi drámáját szépen ellensúlyozza a megjelenítés harmóniája, lágy koloritja.

A reneszánsz mesterek alaposságával, tudásával és leleményességével készülő, a befogadót a lelki mélységek felé vezérlő Kárpáti Tamás-munkák, a festészet mélységesen mély múltjába ágyazódó szakrális toposzok, keresztény ikonográfiai típusok és szabályok valóságára alapozottak, amelyek aztán lazán ütköznek, majd feloldódnak a festőiségek szabadságában. Pontosan számba vehetők a gomolygásokból és derengésekből, előszüremlésekből és elnyelődésekből puhán testet öltő, konkrét, súlyos jelképi és metaforikus tartalmakat és jelentéseket hordozó, a kereszténység hagyományát éltető motívumok: a koponya, az égre tekintő, elforduló fej, a Krisztus-arc, a keresztfa, a bárány, és a mindezeknek rejtelmes otthont adó természet: a kert és az elvadult táj, a fák, a bokrok és a cserjék, a bozótos, a repkény, a borostyán. Sehol egy épület, sehol egy templom, mert Kárpáti Tamás katedrálisa az isteni természet. És a kert, a vadregényes táj felett ott a bezáródó és a megnyíló, hol fenyegetésekkel terhes, hol bizakodásokra ösztönző, sejtelmességekkel átitatott égboltozat. A szabályok szellemében minden a helyén van, és mégis, a szabályokkal szelíden szembeszegülőn minden új értelmet nyer. Fények és árnyak váltakoznak, felragyognak egyes részletek, míg mások elhomályosulnak, tompaságba burkolóznak, bizonyosságokat bizonytalanságok cáfolnak, világos képi értelmezéseket absztrakcióba váltó elmosódások próbálnak érvényteleníteni. Hol a narancsok izzanak, hol a feketék sötétségében fulladozik a behatárolatlan, szédítő mélységeket feltáró tér, máskor meg – így a közelmúlt éveiben született kompozíciókon – a közömbös, fanyar, hidegséget sugárzó szürkék uralkodnak el mindenen, hogy aztán váratlanul ismét felgyúljon egy kadmiumvörös vagy egy égetett siena árnyalata. A foltok áradása, a színátmenetek finom varázslata, hallatlan érzékenysége a festőiségek fantasztikus gazdagságát összpontosítják a vásznakon és a fatáblákon, a fatáblákra applikált papíríveken, amelyeken a munka során megszámlálhatatlan rétegekben rakódnak egymásra a képek, újabb és újabb motívumokkal gazdagítva egy-egy kompozíciót, majd elhagyásokkal, törlésekkel, átfestésekkel formálva valamifajta olyan végleges felszíni állapotot, amely mögöttes, rejtett képtartománya megoldhatatlan problémákat fog okozni az eljövendő korok restaurátorainak. „Az aláfestés kemény, határozott ecsetvonásokkal jár – mondja a festő – erősen kontrasztos, utána a lazúrok által megpuhul, ellágyul, akkor távolodik el a realitástól, akkor közelít Krisztus igazi valóságához. Az egymáson átderengő rétegek távolítják Jézus alakját, mégis úgy közelíti ez a technika a kép üzenetét, hogy nem a megfoghatóról beszél (…), hanem a megfoghatatlant hozza mégis közel, de nem materiális, hanem lelki közelségbe.” A megfoghatatlan megragadásának igyekezete, az el nem érhető bizonyosság meglelésének akarása, a létezés titokzatos hiábavalóságának megokolása vezérelheti e festő minden ecsetvonását. Talán misztikus realizmusként, természetelvű transzcendenciaként kategorizálhatnánk Kárpáti Tamás mindig különösségekben játszó festészetét.

Kárpáti Tamás négy évtizede építi nagyívű életművét: a közelmúlt, s napjaink magyar piktúrájában roppant kevés ilyen tudatosan, következetesen munkálkodó festőművészre, munkásságra lelhetünk. Nincsenek nagy váltások, nincsenek éles fordulatok az oeuvre-ben, csak kisebb elmozdulások regisztrálhatók, s közben csendesen, szépen sorakoznak egymás után a képek. Természetesen nem teljesen társtalan ez a festészet, több-kevesebb bizonyossággal megjelölhetők az elődök, az inspirációkat adó klasszikusok; a középkor ismeretlen mesterei, Watteau, Rembrandt, Turner, Gulácsy és Mednyánszky, de megkockáztatható, hogy jelenkori művészetünkben fenségesen társtalan, egyedülálló, autonóm ez a piktúra. Formakultúrájában, anyagkezelésében, eszközrendszerében hagyományos, látásmódjában, kifejezésében modern és korszerű, érvényességében megkérdőjelezhetetlen. Stílusjegyei, jellegzetességei, vallomásszerű jelenség- és jelentésvilága, atmoszférája, lélekrezdülései által – csak és kizárólag fennkölt jelzőket alkalmazhatunk – hiteles, személyes, megrendítő és felemelő: erről győzhette meg a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye által rendezett kiállítás látogatóját a művész 2010 és 2014 között alkotott képeiből válogatott, remekbe szabott műegyüttes.

Print Friendly