Ozirisz extázisa

Bordács Andrea: Szilágyi László

Miklós utca 18 Művészetért Alapítvány, Veszprém, 2013, 120 oldal

Fenyvesi Áron

 

Bordács Andrea: Szilágyi László

Bordács Andrea: Szilágyi László

Álmomban sem gondoltam volna, hogy előbb jelenik meg kamaszkorom veszprémi festő hősének, Szilágyi Lászlónak életműalbuma, mint a nemzetközi kiállítási karrier kapujában toporgó, 30-as éveiben járó magyar generációnak, vagy, hogy egy másik extrém példát említsek: Erdély Miklósnak. Ebben sajnos egyértelműen óriási szerepet játszik Szilágyi tragikus sorsa, valamint nem kis részben az a váratlan fordulat is a helyi kulturális kánonban, lokális emlékezetpolitikában, ami az amúgy rendkívül hányattatott életű Szilágyit öngyilkossága után a veszprémi kulturális élet megkerülhetetlen szereplőjévé tette. Az összetéveszthetetlen stílusú punk képzőművészről Veszprémben aluljárót, utcagalériát is elneveztek, de ennek a művészettörténeti haszna eltörpül amellett a könyv mellett, amelyet Bordács Andrea jegyez szerzőként és szerkesztőként.

A könyv reprodukcióit Jokesz Antal készítette, ez önmagában is hatalmas dokumentációs kutatómunkát jelentett, mivel becslések szerint ma 600 Szilágyi-festmény, -mű létezhet, de nincs róluk egyértelmű lista, katalogizáció nyilvánosan elérhető adatbázis, számos alkotás pedig veszprémi magánszemélyeknél lappang. A szerkesztői döntés nyomán mintegy 160 kép került az amúgy túl vastag kiadvány lapjaira. Bordács Andrea koncepciója szerint a könyvben nem lineárisan épül fel az életmű, hanem tematikusan; a szerkesztő ugyanis stilárisan csoportosította a munkákat, amik így különféle tartalmi jegyek alapján kerülnek egymás mellé. Külön egységeket alkotnak benne a portrék, a tájképek, a vegyes technikájú alkotások, vagy a más módon reciklált, visszatérő motívumok.

A könyv legfontosabb hozadéka, hogy Szilágyi életművének egy részét hozzáférhetővé teszi a közönség, a nyilvánosság számára. Az életmű higgadt feldolgozásához ugyanis a kutatók számára elengedhetetlen, hogy a nagyon erős Szilágyi-mítoszt bizonyos fokig dekonstruálják, és elvonatkoztassanak a vastag legendáriumtól. Szilágyi ugyanis a művészettörténetbe véleményem szerint nem mitikus hősként fog bevonulni, hiszen sok módon kapcsolható be a 80-as évek magyar és nemzetközi hagyományaiba, diskurzusaiba, késői arte povera, vagy heftige malerei/neue wilde jegyeket felvonultató műveivel, néhányukon érezhető Dienes Gábor és Klimó Károly hatása, akik főiskolai mesterei voltak. Szilágyi vásznai Baranyai Levente korai festészetével is rokonságot mutatnak, rosszcsontsága pedig közelebb viszi Uglár Csaba, de még inkább Ferenczi Róbert művészeti attitűdjéhez. Ezek a kapcsolódási pontok számomra inkább hozzáadnak, mintsem levonnak bármit is Szilágyi művészetének eredetiségéből. Ki kell jelentenünk azt is, hogy a fennmaradt hatalmas életmű minősége rendkívül változó, bőven vannak benne krokik, és néhány éven belül technikai értelemben megsemmisülő alkotások is, de ezek taglalása vélhetően egy jövőbeli kritikai kiadás része kell, hogy legyen, amely számára kétségtelenül ez a könyv nyithat utat.

Végezetül csak egy kis csörtét vívnék a könyv kényszer szülte grafikusával, aki szürke festékfoltokkal árasztotta el a kiadványt. Ez a túl erős grafikai arculat nagyon sokban neutralizálja, tompítja, bagatellizálja – akaratlanul is – Szilágyi festményeinek valódi vadságát, mert a vásznakon található festékfröccsenések az igazán drámaiak, fontosak és megismételhetetlenek…

Print Friendly