Ron Arad nyomdokaiban

Ron Arad nyomdokaiban

Interjú Szőke Gábor Miklóssal

Giró-Szász Kriszta

 

Szőke Gábor Miklós Sas-szobra a Fradi Stadion előtt, 2014

Szőke Gábor Miklós Sas-szobra a Fradi Stadion előtt, 2014

Ron Arad munkáit a világ minden pontján ismerik. Egymásba olvadó, soha véget nem érő hullámai, lágy, ívelt vonalai teszik őt összetéveszthetetlenné az építészek és a designerek között egyaránt. Játékosan ugrál a képzőművészet, az építészet és a formatervezés fogalmai között, mint aki a funkciót nem tudja és nem is akarja elválasztani a művészeti alkotás spirituális üzeneteitől. Három évvel ezelőtt Londonban készítettem vele interjút. Földig érő piros sálja, vicces „Sebaj Tóbiás” kalapja és kíváncsi mosolya mellett arra emlékszem, hogy a világ legprofibb és legalázatosabb sztárjával beszélgetek, aki, mint egy gyerek, folyamatosan rácsodálkozik egy varázslatokkal teli világra, amelyet meghódított. Szőke Gábor Miklós is ilyen. Örök gyerek, aki megvalósítja álmait. Mára a világ legkülönbözőbb pontjaira tervezi óriás állatszobrait.

Szerintem rendkívüli, amit csinálsz, főleg itthonról nézve. Egyrészt azért, mert porig rombolod azt a sztereotípiát, miszerint a kőporos arcú szobrász vésővel a kezében és műtermének magányában hónapokig kopácsol, másrészt azért, mert eloszlatod azt a (tév)hitet, hogy a köztéri szobrászatnak „emlékmű” jellegűnek kell lennie.

Szőke Gábor Miklós: Az emlékműszobrászattal kapcsolatos irányok sohasem motiváltak. Mindig azt tettem, amit jónak láttam, és kicsit önfejű is voltam már az egyetemen is. Már óvodás koromban is összetákoltam vagy újragondoltam, amit készítettem, ezzel szerettem hatást kiváltani. Az egyetemen az Epres-kertbe készültek az első nagy lécszobraim, és nagyon érdekes volt a környéken lakóknak és az óvodásoknak, akik ott mászkáltak, a reakcióját figyelni. A gyerekek meg az idős nénik és bácsik szinte a kerítésen kapaszkodva figyelték, hogy mi készül. Maga a folyamat is nagyon érdekes, ahogy elkészülnek ezek a szobrok a semmiből, sok apró darabból – néha az elején még én sem tudom, hogy mi lesz belőlük. Legelőször a gyerekek látnak bele dolgokat.

Kő Pál mit szólt ezekhez a léces dolgaidhoz? Ő volt a tanárod az egyetemen, és tudjuk, hogy ő a hagyományos magyar szobrászat doyenje.

Sz. G. M.: Valóban van egyfajta konzervatív álláspont a szobrászoknál az egyetemen, nem mindenkinél, de jellemző, és érdekes volt ezzel párbeszédbe kerülni. Kő Pál támogatott, engedett, hogy csináljam, amit jónak látok.

Jó, jó, de nem volt köztetek vita vagy diskurzus arról, hogy tulajdonképpen milyen funkciója van a köztéri szobrászatnak? Mit hozol abból a régi világból magaddal, és hogy lesz ebből egy teljesen új dimenzió a – hangsúlyozom – magyar köztéri szobrászatban? Mert ez, amit te csinálsz, az tényleg vadonatúj.

Sz. G. M.: Elsajátítottam a kötelező iskolai gyakorlatokat, megvoltak az aktmintázások, a portrémintázások, a bronzöntés, a kőfaragás, a fafaragás, nagyon sokat foglalkoztam anatómiával, ezen belül is az állatok anatómiájával. Ez kisképzős korom óta nagyon érdekel. Kipróbáltam mindent, aztán pont egy kötelező egyetemi művésztelepen, ahol szintén fafaragással kellett volna foglalkozni, már nem volt kedvem hozzá tovább. Ki volt dobva egy csomó léc az udvaron, és elkezdtem őket összerakosgatni. Ezen a művésztelepen készítettem az első lécszobrom ősét, Tikitót. Aztán valahogy beindultam, és nem nagyon lehetett leállítani. Kő Pál pedig engedett. Megveregette a vállam, hogy: „Jól van Gabikám, építsd be a világot”.

Finoman szólva kiverted a biztosítékot, amikor kedves kutyád, Dante halála után teleraktad az Epes-kertet halott kutyákhoz hasonló dolgokkal. Nekem Bosch groteszk világa jut erről eszembe…

Sz. G. M.: Pontosan. Boscht imádom. Szörnyeit gyerekkorom óta szeretem, és gyakorlatilag Dante az, ami összekapcsolta így a dolgokat, és egy történetet írt köré. Tehát miután elkezdtem Dantéval foglalkozni, kialakult egyfajta magánmitológia, egy saját univerzum.

Mi van ebben az univerzumban?

Sz. G. M.: Birodalmak. Ezen belül birodalmak lakói, egy saját világ, saját működés, saját rendszer. Azok a dolgok, amik képviselik az éppen aktuális érzéseimet vagy állásfoglalásomat. Talán így tudom legjobban kifejezni magam. Terepasztal.

Miért van szükség saját rendszerre? Menekülsz?

Sz. G. M.: Nem. Igazából nagyon jól érzem magam Dante világában, áthatja a mindennapjaimat, akár tárgyiasult formában is: ahol élünk, van egy csomó saját tervezésű „danteista” bútor, az autóban hordom Dante sofőrjét, egy műanyag kutyát, Karlt, aki mindig a helyemre ül. Része annak a világnak, amiben élek, ahogy a szobrok is, mint a sas, aki őrzi a Fradi Stadiont.

Szerintem félrevisz, ha a sas szimbolikájáról kezdünk beszélni, de mégis furdal a kíváncsiság. Nem tartottál attól, hogy esetleg ebből problémád lesz, szakmailag vagy politikailag megtámadnak?

Sz. G. M.: Gondoltam, hogy bizonyos szinten botrányt kavar, de nem annyira izgatott. Sőt, kicsit még inspirált is, hogy egy ilyen kényes témába belenyúlok, de olyan szempontból meg egyáltalán nem kényes, hogy egy futballklubnak a címerállata, aminek semmilyen negatív háttérképe nincsen. Tehát ez nem turul, nem náci sas, nem birodalmi sas, ez a címerállata a Fradinak, mint ahogy sok sportklubnak van címerállata, akár oroszlán, tigris, vagy sas is. Amellett pedig, a sas az egyik legkomplexebb szimbólum, az ókor óta rengeteg helyen ábrázolták, és a legtöbb helyen a szabadságot szimbolizálta.

Szabad kezet kaptál egyébként abban, hogy mit ábrázoljon a szobor?

Sz. G. M.: Szabad kezet kaptam, és ez szerintem egy hatalmas lépés, hogy egy olyan köztéri szobrot adtunk át, ami nem arról szólt, hogy a megrendelő mit talált ki. A címerállat pedig adta magát, és beleillett abba a világba, ami jellemző rám, a fém pedig egy olyan erős, tekintélyt parancsoló anyag, amivel már kacsintgattam egy ideje. Igazi csapatmunka volt.

Pont ezt akartam kérdezni – és most visszatérek az előző példára –, amiről már korábban beszélgettünk. Ron Arad alatt egy komplett stáb dolgozik, segítenek a kivitelezésben, tervezésben stb. Azt látom már most benned kisebb léptékben, amit ő nagyon nagyban csinál. Tudatos építkezés ez a részedről?

Sz. G. M.: Igen, és nincs baj azzal, ha ebben van tudatosság. Alapvetően ösztönösen találom ki a dolgokat, és az érzéseimre szoktam csomó mindenben hagyatkozni, de azért ilyen léptékű dolgoknál van egyfajta üzleti terv, komoly háttér, bővülő csapat, akik folyamatosan dolgoznak. A kettő egymás nélkül nem működik. Egyre több nemzetközi felkérésünk van, így a csapatmunkát még inkább fejleszteni kell. Ez a sasnál is így volt. Ennél a szobornál, nyilván az anyag miatt is, beléptek újabb szakágak. Még nem volt olyan szobrom, ahol ennyi mérnök dolgozott volna. Nyolcan két hónapig csak tervezték a sas statikáját, kiviteli terveit. 18 tonnát tart az alap, komoly szélterhelés van például. Nem mellesleg ez már építménynek minősül, mert öt méternél magasabb, és az építési engedélyhez is számos követelménynek meg kellett felelni: a hegesztési varratokat például röntgenesen vizsgálták.

Hol volt az áttörés a te karrieredben? Bár furcsa ezt kérdezni, merthogy nagyon fiatal vagy, de azért komoly sikerek állnak mögötted. Honnan tudták külföldön, hogy van itt egy magyar srác, aki nagyon ügyes, és nagyon jó dolgokat csinál?

Sz. G. M.: Szerintem nem volt ilyen nullpont, ahonnan kilőttem magam. Fokozatosan, lépcsőzetesen, egyik napról a másikra mentem előre.

De szerinted mitől váltál te kuriózummá? Azáltal, hogy ilyen gigantikus méretekben dolgozol? Egy huszonhat méteres bálnát vagy emelet nagyságú kutyákat megjegyez az ember.

Sz. G. M.: A méret is fontos tényező, és valóban, a cet volt az egyik áttörés. Huszonkét éves voltam, mikor Geszti Péter felvetette, nem akarok-e közreműködni a Cet kultúrközpont (Jelenlegi nevén Bálna. A Szerk.) téglapartjának tervezésénél. Addig ismeretlen méretben egy 26 méteres bálnát terveztem. Nagyon izgalmas volt megtervezni, megszervezni és felépíteni a cetet. Pontosan kiszámolni a statikát, az anyagszükségletet, a munkaerőt, a biztonságot. Még az egyetemi osztálytársaimat, haverokat is bevontam dolgozni, mert nem győztem egyedül egy ilyen hatalmas szobrot. Már ott elkezdtem a csapatépítés gondolatával játszani.

Van olyan művész, akire odafigyelsz?

Sz. G. M.: Példaképeim sosem voltak. Talán Damien Hirst gondolkodása szimpatikus, de valahogy mindig a saját utam és a saját megoldásaim és ami hozzám kötődik, az inspirál és az visz tovább előre. Az én világomban Dante kitalálta, hogy az ő birodalmában új ízlés, új irányzatok jelenjenek meg, és leváltja a régit. Legyenek Dante-trónok és Dante-székek és más bútorok, amik Dante alattvalóinak a közbenjárásával, önfeláldozásával készülnek el. Ezek eleinte fikciók voltak, amiket leírtam, de aztán azt vettem észre, hogy valahogy megvalósultak. Például az egyik Dante-bútort nemrég találtam meg az óvodás kori rajzaim között a padláson, csak nem dobermann, hanem oroszlán formájában.

Damien Hirst mint brand érdekes? Neked is van egy jó sztorid. Dante és a többi, általad teremtett lény életéről és haláláról még kódexet is írtál, ami egy követendő életstílusról szól. Szerintem egy kicsit te is röhögsz magadban a világon. Marketing szempontból zseniális fogás: mindenki akar egy darabot ebből a trendi, szexi világból…

Sz. G. M.: Talán igen. Hirst brutális csapattal dolgozik együtt. Nekem nagyon jó, hogy van egy egyre bővülő csapat, és van Berta, akivel együtt vagyunk éjjel-nappal, és minden rezzenésről tud. Így lehet a kommunikációt is a legjobban csinálni, mert az is egy elég komplex dolog.

Nem gondoltál arra, hogy ne Magyarországon legyen a bázis?

Sz. G. M.: Szerintem Magyarország földrajzilag jó helyen fekszik, nagyjából középen van, nagyjából jó idő van, nincsenek hurrikánok és nem önti el az óceán. Tehát nem tartom izgalmasnak, hogy elköltözzek akár Ázsiába, akár Amerikába, bár egyszerre mindkét helyről jönnek megkereséseim, és vannak is terveim több területen, de akkor mindenhova el kéne költözni. Inkább próbálom itthonról irányítani és kiküldeni a munkákat. Persze, ki kell menni, és néha hetekig vagy hónapokig külföldön vagyunk, de a bázis itt van Magyarországon.

Végül is Bernar Venet-nek, a francia szobrászművésznek is itt van Budapesttől százötven kilométerre a „gyára”, egy komplett falu dolgozik neki, hogy elkészítse azokat a fémszobrokat, amiket kitalál. Szerinted hogyan őrizheti meg exkluzivitását a szobrászatod, hogyan nem válik tömegtermeléssé ez a fajta művészet?

Sz. G. M.: Volt olyan koreai megrendelő, aki szeretett volna nyolc ugyanolyan szobrot megrendelni tőlem, sőt azt is felajánlotta, hogy kettőt csináljak meg, és ők majd a többit utángyártják. Ezt visszautasítottam. Az első munkákat végig, az első csavartól, vagy az első ragasztószalagtól az utolsóig, a kiállításnak a lebonyolításáig, mindent egymagam csináltam még annak idején, az első szobrok még a garázsban készültek. Nagyon fontos, hogy megtartsa az exkluzivitását ebben a formában is a munkásságom. Tehát nincs két ugyanolyan szobrom, minden szobromban van valami más. Akár témában, koncepcióban, anyaghasználatban, léptékben, formában: mindegyik egy kicsit más, vagy nagyon más, és nem szeretnék soha tömegtermelésbe átmenni. Fontos, hogy ne az legyen, hogy valami elkészül, és én odamegyek és aláírom. Eleve nem tud elkészülni, mert nélkülem nem épülhet fel egy szobor.

Ebben akkor különbözöl Damien Hirsttől…

Sz. G. M.: Ilyen szempontból teljesen más, amit én csinálok. A lécekből összeállított vagy fémekből összehegesztett tizennyolc tonnás sas minden egyes darabjának van szerepe, amire jön egy következő és arra a következő. Több ezer darabból áll egy ilyen szobor, de mindegyikre emlékszem, hogyan került oda és miért, mindig van egy pillanat és állapot, ami meghatározza azt, hogy mi után mi következik. Egy nagy „egyszerre épülés” az egész. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy nem veszek részt benne, mert akkor teljesen más lesz a végeredmény, és ahhoz ragaszkodom, hogy olyan legyen, mintha teljesen egyedül csináltam volna. Nyilván technikailag vannak akadályok, az idő például, vagy az, hogy fizikailag képtelenség ennyi anyagot megmozgatni egyedül. A hatalmas méretek, tömeg, az egésznek a logisztikája, a lebonyolítása meg a kapcsolattartás, a kommunikáció – ezt már képtelenség egy kézben tartani. Egyébként ez valahogy nemcsak a mai sztárművészekre jellemző, hanem ez ilyen volt mindig, Michelangelónak is egy giga nagy team dolgozott. Vagy a magyar köztéri szobrászok a század elején. Zala György mögött, amikor a Hősök terét csinálta, egy nagyon komoly csapat állt, enélkül nem nagyon lehet ilyen léptékben kivitelezni.

Az, hogy most fémmel foglalkozol, fémmel dolgozol, az felveti az időtállóság kérdését. A fából készült szobraid, mint például az Erzsébet téri dobermannok, egy idő után tönkre fognak menni, elpusztulnak, mert egyszerűen az idő az tönkreteszi őket, de a sas valószínűleg itt fog állni sok-sok évtized múlva is.

Sz. G. K.: Igen, egyszer minden tönkre fog menni – közhely –, de a sas is tönkre fog menni, persze tény, hogy jóval hosszabb időre lett tervezve, mint az Erzsébet téri kutyák. Mindemellett a köztéri szobraimnak vannak különböző időre tervezett darabjai, mert fából is lehet sok időre tervezni szobrot. Nemrég adtunk át egy sárkányszobrot Kazincbarcikán, ami szintén fából van, de kemény fából, és fém vázra lett építve, rozsdamentes csavarok tartják a fadarabokat egymáshoz, azt is hosszú távra terveztük. Az Erzsébet téri kutyák installáció jelleggel konkrétan egy kiállításomra lettek tervezve. Törődést igényelnek, és ha nem figyelünk rájuk, akkor évek alatt el is pusztulhatnak, de hogyha ez megtörténik, akkor az is rendben van: így sikerült, ennyi ideig éltek. Mindegyiknek van egy élethossza, mint ahogy az élőlényeknek is, a sasoknak meg a dobermannoknak is. A sas nyilván egy hosszabb életpályára lett kitalálva. Itt figyelembe kellett venni azt, hogy ez egy állandó köztéri szobor, jelentős kiterjedéssel, statikai követelményekkel, ezért is döntöttem a rozsdamentes acél mellett.

Teremtett lényeid gondozást igényelnek. Tetszik ez a költői megközelítés. De ha kicsit gyakorlatiasabban közelítjük meg, rendben, hogy ezek a faszobrok esetleg tönkremennek, de hogy marad fenn ez a nagyon jó brand, ami most szárnyal? Te az eddigi karriered csúcsán vagy, és nyilván szeretnéd, hogy ez a karrier felfelé íveljen, akár egy nagyon komoly nemzetközi elismertség felé, szóval mi kell ahhoz, hogy ez megmaradjon?

Sz. G. K.: Addig kell csinálni, amíg őszinte a tevékenység, amíg jól érzem magam tőle és amíg inspirál. Igazából nem szoktam alkotói válságban lenni, mert ha valami nem tetszik, akkor azt addig csinálom, amíg jónak nem látom. Ha pedig az a sorsa, hogy felgyújtsam, vagy tönkretegyem, akkor lehet, hogy pont abból lesz valami új. A Dante például pont ilyen körülmények között született meg: nem sikerült egy-két szobor, és dühömben elütöttem autóval, aztán megperzseltem, megrongáltam. És akkor létrejött egy sokkal erőteljesebb dolog, ami utána a következő éveimet abszolút meghatározta. Ezt nyilván nem sejtettem előre, szóval azt most sem sejtem előre, hogy húsz év múlva mi lesz. Jelenleg egyre több nemzetközi munka áll előttünk, és kíváncsi leszek, hogy ezek mit hoznak. A Dante-birodalom is terjeszkedik, és most így egyszerre több helyen lesz köztéri munkám. Novemberben Münchenben készül el egy komolyabb szobor, aztán Szlovákiában lesz egy sashoz hasonló léptékű állandó köztéri munka. Lehet, hogy még ebben az évben összejön egy Abu Dhabi-i kiállítás, de nincs rá sok idő, így lehet, hogy az tavaszra tolódik. Az amerikai megjelenések is alakulnak, ki szeretném vinni Dantét New Yorkba.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!