Törzsi montázs

Ioan Bunus kiállítása

Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterme, 2014. IX. 5–X. 5.

Cséka György

 

12-Torzsi-montazsIoan Bunus „majdnem életmű-kiállításával” (is) nyit a Lajos utcai Budapest Galéria őszi évadja (kurátor: Cserba Júlia). A művész friss munkái mellett a tárlat törzsanyaga ugyanis főképp 2004-ből, de jelentős mértékben a 90-es évekből származik, amelyet nemcsak szoborművek, de grafikák, festmények és mail art művek is képviselnek. Bunus életműve nem tartozik, soha nem is tartozott a képzőművészeti fősodorhoz, meglehetősen rejtőzködő, ambícióival nem tüntető, ám izgalmas és sok tekintetben enigmatikus gondolati alakzat.

Az enigma már a kiállítás elején igen plasztikus alakot ölt egy meglehetősen termetes, régi, de nem antik páncélszekrény alakjában, amihez Szegedy-Maszák Zsuzsanna írt „előszót”. A bevezetés Bunus a mail art-munkákat ismerteti meglehetősen részletesen, mivel a páncélszekrény a művész leveleit őrzi. Sajnos, a leveleket magukat nem láthatjuk, nem olvashatjuk, csak tudjuk, hogy a szekrényben vannak. A kíváncsiságot viszont felkelti a művészettörténész sokszor igen részletes, érzéki leírása e levelek külalakjáról, írásmódjáról, tartalmáról. A páncélszekrény így egyfajta konceptualista műként funkcionál, csak a fejünkben képződik meg értelme, jelentése, „tartalma”. Az enigmán belül azonban további rejtély is van a leírás szerint, a „Görög lány” címmel ellátott küldemények, amely csomaghoz a művész a következő instrukciót fűzte: „tartalma titkos, felnyitni nem szükséges”. Bunus instrukciója talán a legszebb és legpontosabb önértelmezése rendkívül érzéki, anyagszerű, a látás, tapintás, sőt szaglás számára is felkínálkozó, de nehezen verbalizálható, alkotója által sem agyonértelmezett művészetének.

Ha röviden szeretnénk összefoglalni, leírni Bunus művészetét, azt mondhatnánk, botokkal, zsákokkal és különböző drótokkal, szalagokkal foglalkozik. Munkái látszólag egyszerűek, mivel felhasznált anyagait igen kevéssé alakítja, formálja, csak egy-két egyszerűbb beavatkozást hajt végre, amelyek között a legjellemzőbb a tekercselés. További alakításmód, illetve alakításainak az alapja a kollázsszerűség, pontosabban a házi barkács jelleg. Különböző, valószínűleg talált tárgyakat, anyagokat épít egybe egyszerű kézimunkával és állít, jobbára rejtélyes kontextusba egymással.

A művész különböző méretű és alakú botokat, pálcákat, rudakat használ műveihez. A botokat a vágáson kívül csak a kérgüktől fosztja meg a legtöbb esetben, igen ritkán faragja, alakítja őket. Módszere a tekercselés, a botok beborítása különböző anyagokkal, fémmel (rézzel, alumíniummal stb.), textillel, ritkábban a botok befestése. Botkollázsokat alkot, mert szobrai, szoboregyüttesei legtöbbször nem egy-egy tekercselt botból állnak, hanem jellemzően két-három bot kerül tekercselésre. „Szóló” botjai inkább faágak vagy azokra hasonlítanak, és az ágakat tekeri be, szorítja össze valamilyen anyaggal, vászonnal, gumival.

Legjelentősebb táblakép alakú kollázsai hol durvább, hol finomabb, de igen érzéki, tapintást és szaglást kívánó zsákvászonra készültek, és kevés, de hangsúlyos, erős jelből állnak. A képekhez a zsákvásznon kívül nadrágszíjat, vörös, pecsétviaszra hasonlító festéket és természetesen fadarabokat, illetve más anyagokat használ fel a művész.

Bunus mintha valami kelet-európai törzsi művészeten munkálkodna műveiben, olyan törzsi művészeten, amely lényegét tekintve mégsem egy embercsoport, hanem kizárólag egyetlen ember mitológiáját dolgozza ki, mutatja fel: Ioan Bunusét. Munkássága legfontosabb motívuma, a bot, megtalálható majdnem minden nép művészetében és mindennapi életében, ezernyi funkcióban. A bot az alapja majdnem minden munkaeszköznek, hiszen bot a nyele az ásónak, kapának, villának, baltának, de bot a vándorlás eszköze is, az ágas-bogas botokra pedig különböző eszközöket lehet akasztani, de bot az alapja egy bizonyos típusú szénaboglyának is. A bot emellett a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb fegyver, bármi is történik, bármi is fenyegeti a természeti embert, csak egy botot kell vágnia, és védekezhet. És botból, rúdból készül minden hajító eszköz, dárda, lándzsa. A bot úgyszólván a természetben, természethez közel élő ember univerzális eszköze, életének fundamentuma.

Bunus munkássága a bot különböző metamorfózisára és transzformációjára épül. Rejtélyes célból tekeri be és csomózza össze különböző fémhuzalokkal botjait, rúdjait. Hol rendkívül artisztikus kontextusba, arany aurába állítja őket (Táblakép I., 2004), hol fegyvernek látszanak (Vörös dárda dudorral, 2004), hol különös munkaeszközöknek (Hetes együttes, 2013), hol metaforának (Kék madár, 2004), hol a levegőben függő színpompás bot-, szalagerdőnek, (Volt egy idő, amikor, 2004).

Bunus címeivel sem akar eligazítani, mi-mit jelent, csak megmutat, felmutat eredendő összefüggéseket egy nagyon egyszerű, de alapvető eszközből kiindulva. Visszamegy az időben, és egy a technológiai haladás előtti, nagyon-nagyon kézenfekvő tárgyhoz nyúl és teszi rá, hozzá a maga szubjektív jeleit, sugallatait. Művészete a legtisztább és legrejtélyesebb kortárs törzsi barkácsművészetnek tekinthető.

Print Friendly