Elveszve a hangok között

Hangművészeti kiállítás

Csiszár Mátyás

 

A műcsarnoki Más hangok – Az érzékelhetőség határán című kiállítás szervezőinek víziója az volt, hogy a hang képzőművészeti felhasználásának minél több lehetőségét bemutassák. Ez láthatóan sikerült is, de a nézőknek sokat kell dolgozniuk, ha összefüggésekre vágynak!
Belépve a kiállítás legelső termébe, egy szuggesztív hatású hangszóróerdőben találja magát a látogató. A mennyezetről lelógatott morajló rengeteg az egész teret betölti. Ez a fajta installálás izgalmas auditív és téri élményt kínál a benne bolyongóknak. Láthatóan élvezik is a betévedők: fotózkodnak és tekintetükkel próbálják kibogozni a kábelek sűrű dzsungelét, mely a hangokat gerjesztő fényszenzoroktól fut egészen a hangzó végpontokig. Christian Skjodt munkája az utolsó állomás, ahol még érdemes fotózni. Innentől sorba jönnek a sötét, meditatív hangterek.

Christian Skjodt műve

Christian Skjodt műve

Blazsek András magnószalagjai végtelenül ismétlődve írják egymásra azon két teremnek a hangjait, melyen keresztülfutnak. Várnai Gyula termében egy nyíl suhanásának és becsapódásának hangkulisszája hallható. Ez a 2001-ben készült munka, a mozgás dinamikáját rekonstruálja, pusztán hangi eszközökkel. Rajtuk kívül még két hazai vonatkozású terem volt. Binauráé, ahol az Alpha című 2011-es munkájuk volt látható és hallható, illetve Nagy Gergőé, mely teljesen le volt sötétítve, hogy agresszív robajlásáról, semmilyen vizuális tényező ne vonja el a befogadó figyelmét.
A külföldi művészek is a legváltozatosabb módon viszonyultak az Érzékelhetőség határainak megtalálásához. Jozef Cseres és Jan Rose egy wunderkammer-szerű teret alakítottak ki furcsa hangszerekből. Carsten Stabenow pedig egy hatalmas húrral kötötte össze a Műcsarnok padló szellőzőjét a tetőszerkezettel, melyet egy oszcillátor (jelgenerátor) „penget” a tetőszerkezetben keletkező rezgések alapján.
A többi terem klasszikusabb atmoszférikus alkotásokkal volt belakva. Alkotóik (Arturas Bumšteinas, Thanos Chrysakis, Bernhard Gál és Hans W. Koch) illusztratív vagy generatív vetítésekkel és díszletekkel erősítették egy-egy munka komplexitását.

„A hang és a zenei hang közötti határvonal eltűnt: minden hang zenei hanggá vált.”
Jó értelemben ijesztő volt a munkákon keresztül szembesülni az apszisban is megidézett Douglas Kahn-kijelentés igazságtartamával. Rájönni arra, hogy a hangkeltőkkel és felvevőkkel, zajokkal és atmoszférikus hangokkal végezhető tudatos művészeti vizsgálódások milyen rengeteg formát ölthetnek és mennyi párhuzamos világot hozhatnak létre. A kiállítás legfőbb hibáját is ebben véltem felfedezni: nem kínált átjárást ezen univerzumok között. Egyazon fizikai folyamatnak (a hangzásnak) az értelmét és jelentőségét mindegyik alkotó teljesen más viszonyrendszerben magyarázza. A (hang)esztétikai síkok ilyen jellegű tobzódása, még azt is zavarba hozza, aki olvasott már szonifikációról vagy a pszichoakusztikáról. Hiányzik egy vezérfonal, vagy minimum egy „rím”, ami párhuzamosítja kicsit ezt a sok széttartó megfogalmazást.

Blazsek András: Pavilon

Blazsek András: Pavilon

Mindemellett tény, hogy egy erősen hiánypótló válogatásról van szó. Az apszisban bemutatott idővonalon jól látható, hogy milyen ritkán foglalkoznak hazai intézmények/kurátorok ezzel a témával. Így abszolút megbocsájtható, hogy a szervezők ennyire sok mindent szerettek volna a hazai közönségnek megmutatni.

 

Műcsarnok
2014. 11. 23-ig

Print Friendly