A hosszú menetelés Krasznojarszktól Temesvárig

Gallasz Nándor művészete

Murádin Jenő

 

Gallasz Nándor:  Fájdalom, bronz,  41x11x12 cm,  Temesvári Képtár Gallasz Nándor:  Zsákhordó, bronz,  58x24x24 cm,  Aradi Képtár

Gallasz Nándor: Zsákhordó, bronz, 58x24x24 cm, Aradi Képtár

A Szibériai garnizon, Markovits Rodionnak 1927-ben megjelent és számos nyelvre lefordított „kollektív riportregénye”, ma is lebilincselő olvasmány, alighanem a legérzékletesebb háttérrajza az első világháborús hadifogságoknak. Annak a pokoljárásnak, melynek szenvedő alanyai között a századelő szellemi életének nem egy kiválósága őrlődött a fogságból való szabadulás reményei és kétségei között. Ilyen sors jutott Gallasz Nándornak (1893–1949), az avantgárd szobrásznak, aki hétéves fogság után térhetett haza a bánsági Temesvárra.

A reá való emlékezést a világháború centenáriuma és a Magyar Nemzeti Galéria 2015 tavaszára tervezett összegező erdélyi képzőművészeti kiállítása teszi időszerűvé. Ez utóbbi azt is lehetővé teszi, hogy Gallasz munkássága érdeme szerint beemelődjék a magyar művészet látókörébe, és ne csak a rá hangolódott gyűjtők értékeljék benne az avantgárd művész érzékletes formaalkotását. Mert igaz ugyan, hogy több közgyűjtemény, így az MNG is nem egy munkáját birtokolja, de azok a kiállítások, melyeket a szobrász szülőföldjén szerveztek, alig-alig kaptak határon túli visszhangot.

Ez a rövid írás annak a hét évnek a történetébe enged betekintést, amely Gallasz szigorúbb vagy lazább, olykor éppen csak névleges fogoly státusának körülményeit részletezi. A szobrász későbbi működése során is vissza-visszatért e korszakában ért benyomásaira, és emlékezetéből csak a fogolyélet sötét oldalait igyekezett kitörölni.

Pár év különbséggel a bánsági város két jelentős művészt adott a határok nélküli magyar kultúrának. Uitz Béla Temesvár külvárosából, Mehalából küzdötte föl magát fordulatos pályáján a magyar élvonalba; Gallaszt a város szegény rétegét befogadó, de már polgárosult Józsefvárosban jegyezték be az anyakönyvbe, és ifjúsága éveit is itt töltötte.

A tehetségével korán kitűnt Gallasz Nándor Temesvár város ötszáz koronás ösztöndíjával a budapesti Iparművészeti Iskola szobrászati szakán 1909-ben kezdte meg tanulmányait. Maróti Géza, ifj. Mátrai Lajos és Simay Imre irányításával annyira sikeres lett, hogy végzésekor, 1912-ben az intézmény tanársegédi állásában tartották vissza. Mikor már úgy tűnt, hogy pályája-jövője egyenesbe jutott, a kirobbant háború mindent megváltoztatott. Besorozták a 96-os horvát gyalogezredbe, és átélte a Szerbia elleni első sikertelen offenzívát. Innen áthelyezték Galíciába, ahol az orosz hadsereg visszaszorítása iszonyú emberáldozatokat követelt. Az 1915 január-jában a központi hatalmak Stanislaunál (ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna) elkezdődött győztes előnyomulásakor egy előőrs parancsnokaként orosz fogságba esett. Egykori szibériai fogolytársa, a grafikus Reschner Gyula leírása szerint Kijevből a foglyok trénjeivel szállították egyenesen Krasznojarszkba.1

A város, Krasznojarszk, Szibéria középső-déli részén, a bővizű Jenyiszej folyó partján fekszik, ott, ahol a transzszibériai vasút metszi a folyót. Közelebb csak Mongólia és a kazah vidékek esnek, azok is több száz kilométerre. Annyira világvége volt ez, hogy a foglyok – magyarok, osztrákok, németek – föl sem tudták fogni, milyen távolra kerültek a ködbe vesző otthontól.

Gallasz a legrészletesebben a szatmári festőnek, Papp Aurélnak (1879–1960), majd a bánsági szépíró és publicista ifj. Kubán Endrének (1909–1991) mesélte el fogolytábori emlékeit. „Krasznojarszkban Gyóni Gézával, Muhitssal, Prihodával és Jakobovitssal2 és 15-20 ezer fogoly entellektüellel az emberi lélek misztériumait úgy éltük át, mint Dante megezerszeresített poklát. Mi, művészek elvonultunk ugyan külön műtermünkben, de végigéltük mi is mindazt, amiről itt-ott megemlékeznek az ottani idők krónikásai. Én is voltam minden. Ékszerésztől cipőfoltozóig, szakácstól bányamunkásig… S láttam Gyóni Gézát, a futó csillagot, testvére halála miatti mérhetetlen bánatában, láttam rémlátó lelke desperáltságában, láttam, amint éhséggel pusztította el önmagát, ő, aki mint a monda szerinti phoenix-madár, halála előtt bűbájos dallal énekelte által önmagát egyik életből a másikba…”3

Reschner Gyula már idézett följegyzései szerint Gallasz a táborban is rajzokat készített, amelyek a Lapfordítások című fogolyújságban jelentek meg. Az őrök arcképeinek megrajzolásával pedig némi többletélelemhez jutott, amikor a frontok összeomlása felé közeledve a foglyokra az éhezés várt.

Kubán Endre és Papp Aurél is további részleteket közölt Gallasznak Gyóni Gézához fűződő emlékeiből. Kirajzolódik ebből a sokat vitatott költő hangváltása, a Nyugat körével való egykori szembenállásától messze távolodva, egy társadalmi forradalom előérzetéig és igényléséig. „Én mintáztam meg Gyóni Géza halotti maszkját – mondta el a szobrász. – Ott feküdt kiterítve a költő, az az ember, aki valósággal tartotta bennünk a lelket, verseit kézről kézre adogattuk, reménykedtünk, hittünk a szabadulásban.”4

„…a fogolytábor cenzúrája elől dugdosva járt kézről kézre Gyóni Géza verse:

Most roppannak a roppant eresztékek

Most bomlanak a bárgyú babonák…

Vágják már, vágják már a szent kések

A zabolát, a zabolát”5

Közben Gallasz is megpróbálkozott a szökéssel. Elfogták. Tífusz verte le a lábáról. Alig élte túl. Azután megjött az orosz békekötés híre. A szobrász másfél hónapos bolyongás után eljutott Moszkvába. Ha a fogolytáborban az emberi szenvedés mélységeit tapasztalta meg, a fölbolydult városban a forradalom hátszelén kibontakozó avantgárd mozgalmakkal került közvetlen kapcsolatba. A forrongó, éhező nagyvárosban dolgozott cipészműhelyben, készített fából gyermekjátékokat. Különös szerencsével azután hét hónapra fölvették a moszkvai Képzőművészeti Főiskolára, ahol végül két teljes esztendőt végzett. A plakátrajzolás és a színházi díszlettervezés hozta össze az orosz futuristákkal és más avantgárd irányzatok később vakvágányra tolt nemzetközi nagyságaival.

Kik voltak azok, akikkel személyesen vagy műveik, írásaik nyomán megismerkedett? Vaszilij Kandinszkijjel, akit az orosz múzeumok átszervezésével bíztak meg, Kazimir Maleviccsel, az absztrakt művészet másik nagy úttörőjével, Vlagyimir Tatlinnal, akinek konstruktív monumentális térformái lenyűgözték, Anton Pevsnerrel, aki a művészeti akadémián tanára volt és testvérével, Naum Gabóval, akinek nevezetes manifesztuma a fiatalok között élénk vitát váltott ki. Épp ez a korszak az, 1919–21 között, amikor az orosz avantgárd virágkorát élte. „Megismertem Gorkijt, Majakovszkijt, s egyszer Leninnel is találkoztunk” – idézte emlékeiből a szobrász. Lenint az akadémia hívta meg, hogy véleményét hallják az új nemzedék útkereséséről. A forradalom vezére, aki nem szerette az avantgárdot és Majakovszkij futurista verseit, kétértelműen nyilatkozott: „Az, amit önök keresnek, nekem nagyon tetszik. De amit eddig találtak, az már kevésbé!”6

Gallasz a moszkvai Habima színházban, ahol megélhetéséhez kenyerét kereste, találkozott a szovjet-orosz irodalom nagyságaival. „Díszletet terveztem egy előadáshoz, és ott volt Gorkij is. Tetszett neki a művem, s a szünetben valaki bemutatott. Semmilyen honorárium nem ért volna fel a Gorkij dicséretével. Ugyanilyen kitüntetésben részesített Majakovszkij is, aki egy plakátomat látta (két font kenyeret, egy sózott heringet és fél font cukrot kaptam érte!), karon ragadott, és vitt magával, hogy nézzem meg az ő plakátterveit. Majdnem hihetetlen, hogy egy akkora zseni, egy olyan költőóriás, olyan kiváló rajzoló is legyen.”7

Utoljára „félig-meddig önszántából”, még egyszer visszatért Szibériába. Mint rajzoló, egy néprajzkutatókból álló csoport távol-keleti expedíciójában vett részt. „45 fokos hidegben oroszok, cserkeszek, csuvasok, tiszta erkölcsű tatárok, a civilizációtól meg nem rontott egyszerű népek között élt és dolgozott.”8

Szülővárosába való hazatérésére a Magyarország és Szovjet-Oroszország között Koppenhágában és Rigában aláírt egyezmények, illetve fogolycserék nyomán került sor. Hogy pontosan mikor érkezett haza, arra egy kolozsvári lap pársoros hírében bukkantam rá: az Ellenzék 1921. november 13-i száma a pályaudvaron átutazó hadifogoly tisztek között említi Gallasy Nándor [sic!] temesvári szobrászművészt.

Mit hozott haza Oroszországból? Legfeljebb rajzokat, vázlatokat, emlékeket. Méliusz József, a temesvári író Gallasz moszkvai „szobrászati futurizmusáról” beszélt, amivel „aligha méltatlanul lelné helyét a párizsi Modern Művészetek Múzeumában, Archipenco, Tatlin, Malevics mellett.”9 Ilyen művéről, futurista szemléletű szobráról, csak egyről tudunk. A Sebesség című kisplasztikája azonban ismeretlen helyen lappang, csak egy képeslap-reprodukcióból ismert. A száguldó motorkerékpáros látványa az olasz futurista Giacomo Ballà szimultanizmusára utal.

Kiállításain, amelyek sora már 1922-ben kezdődött, föltűntek kifejezetten fogsága idejére utaló témák is. Közöttük a legszebb a Muzsik balalajkával és a Balalajkázó nő, melyek keletkezéséhez az is hozzátartozott, hogy a szobrász maga is tudott ezen a hagyományos orosz hangszeren játszani. E bronz kisszobroknak olyan expresszív ereje van, amely csak az átélés mélységéből és a formák barlachi leegyszerűsítéséből következhetett. A hangszerét pengető és éneklő muzsik mintha a végtelen szibériai táj felé boruló ég csilla-gaihoz szólna, velük folytat párbeszédet. Orosz népmesékhez készült fametszetei is ezt az elsüllyedő világot idézték meg.

A kisszobrok mestere nagyobb feladatokhoz csupán megrendelések nyomán jutott. Első világháborús emlékművekre és épületdíszítő domborművekre kapott megbízást. Csak élete utolsó korszakában ábrándozott megvalósíthatatlan nagy tervekről. De ez már betegsége (kikezeletlen vérbaja) egyre súlyosbodó állapotának delíriumában történt. Mintha a konstruktív tatlini víziók álomképei ötlöttek volna föl benne. Hatalmas toronyról ábrándozott, mely szülővárosa fölé magasodna és éjjel világítana is… Leromlott állapotán ekkor már nem lehetett segíteni. A Temes megyei Lovrin menhelyének „elfekvőjéből” temették el 1949. július elején, mára földerítetlen sírba.

Jegyzetek

1    Reschner Gyula: Szibériában raboskodó erdélyi hadifoglyok életrajzai, 1914–1922. A kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában. Ms. 3919.

2    Gyóni Géza (1884–1917) A Przemysl ostrománál fogságba esett és a Krasznojarszkban raboskodó költő versei a háború értelmetlenségét hirdették; Muhits Sándor (1882–1956) festő és iparművész, fogságának emléke Szovjettemetés Oroszországban című képe; Prihoda István (1891–1965) grafikus és festő, a rézkarckészítés mestere; Jakobovits Artúr (1880–1945) festő, orosz hadifogságban készült tanulmányait 1926-ban önálló kiállításon mutatta be.

3    Papp Aurél: Egy szobrász élete (Gallasz Nándor). Erdélyi Helikon, 1929. II. évf. 1. sz. 72–74.

4    Kubán Endre: Hősök… kortársak. Temesvár, 1983, 122–125.

5    Papp Aurél: id. h.

6    Kubán Endre: id. h.

7    Uo.

8    Szekernyés János: Gallasz Nándor. Marosvásárhely, 2007, 10.

9            Méliusz József: Kávéház nélkül. Bukarest, 1977, 486.

Print Friendly