Átmenet

Czene Márta kiállítása

Márton László megnyitóbeszéde

 

Czene Mártát elég régóta ismerem, egészen pontosan azóta, hogy az ő munkája lett az Alibi, az általam szerkesztett kiadvány egyik számának címoldala, ez 2005-ben volt, s azóta nyomon követem tevékenységét. Nagyon tetszik nekem, amiket ő létrehoz, amit láttam tőle, az megérintett, megfogott, megszólított valamilyen módon. Azt szokás mondani róla, hogy ő egy realista alkotó, azért mert csakugyan a munkáinak vannak gazdag valóságreferenciái – ez azonban ne tévesszen meg minket, mert úgy veszem észre, az az alkotói szándék, ami e mögött van, és amiről az az óriási mesterségbeli tudás is tanúskodik, ami megnyilvánul a munkáiban, az nem a puszta leképezésre irányul.

Czene Márta: Nehéz álom, 2013, akril, farost, 110 x 156 cm

Czene Márta: Nehéz álom, 2013, akril, farost, 110 x 156 cm

Amikor az ember nézi a képeit, konkrétan én nézem a képeit, az az érzésem, igen, ábrázol valamit, ez általam is ismert személyt, de mégsem azt ábrázolja, vagy ábrázol egy tájat, de valójában nem az a táj van valóban benne, hanem valami más. És ez már arra a pontra visz el minket, hogy a nagy mesterségbeli tudás és a valóság referencialitás lehetne hideg és puszta ténymegállapításra szorítkozó, a Márta műveiben azonban nem erről van szó, hiszen nagyon erősek az érzelmi nyomatékok, s hogy nagyon szakszerűtlenül fogalmazzak, a mindenkori tárgy iránti szeretet. Most a képekről beszélek és nem a videókról és a fényképekről. Ezek a képek nagy szeretettel készültek. Nem tudom megmondani, hogy mi a szeretet és mi a szeretetnek a pontos képzőművészeti megnyilvánulása, a kiállítás e nélkül is meg fog nyílni, csak felhívom rá a figyelmet. Ugyanakkor viszont a szeretet akkor van egyensúlyban – és ez a Márta képein maradéktalanul megvalósul – ha kíméletlenséggel párosul. Ezek nagyon kíméletlen képek. De a szeretet és kíméletlenség együtt van jelen az érzelmi és akarati nyomatékok, amelyek miatt ezt nem tartanám naturalista művészetnek.
A 2/a szempont, nem nevezném genderfestészetnek ezt a festészetet, de nagyon erősen jelen van az a tünemény, amit Johann Wolfgang von Goethe örök nőiségnek nevezett a Faust vége felé, ami Goethe szerint az emberi nemet felfelé húzza valahová, akár az égbe, akár máshová, de kiemeli a köznapi létezés mocsarából.
Ha már Goethe, akkor Madách is, az Ember tragédiája valójában a férfi tragédiája, méghozzá, a kiemelkedő, a nagyszerű, a történelmileg jelentős férfinak a tragédiája, a nő az csak illusztráció és dekoráció mellette, meg referenciapont. Czene Márta művészetében viszont a női tragédia is jelen van, ugyanakkor nem veszek észre benne olyan feminista ideológiát, nincsenek olyan elemei, ami miatt a férfi ebből ki lenne rekesztve. Valamiképpen az egyensúly helyreállítására tett kísérletet látok benne.
A következő szempont az idővel való bánásmód, és itt már a videókat és fényképeket is elővehetjük. Nevezetesen, a mulandóság integrálása a pillanatban, ha jól veszem észre, ez is a művészi szándék része. S ez a gondolat, hogy a mulandóság integrálható a pillanatban, ez hozta létre szerintem a nyugati festészetet, legalábbis ez az egyik létrehozója volt. És ezeken a festményeken is, a fényképeken, a nyüzsgő rovarokon, a szemünk előtt elenyésző gyümölcsökön is ezt a folyamatot figyelhetjük meg.
A 4. dolog, ami eszembe jutott, ha már pillanat, akkor a pillanat folyamatszerűségének az érzékeltetésére is törekszik Czene Márta és az itt látható műveken ez nagyon jól megfigyelhető. Az, amikor egymás mellé illeszt különböző jeleneteket, csendéleteket ábrázol egy képen belül, akkor ez – biztosan eszébe jut másoknak is, nekem tegnap jutott eszembe – ez a filmes vágásokra emlékeztet, és nyilvánvalóan filmes utalások is vannak a képeknek egy részén, s bevallom, nem tagadom, hogy Mártától hallottam, hogy Lars von Trier egyik filmje adta a kiinduló gondolatot az itt látható képek egy részéhez. Az a gondolat, hogy egymás mellé tematikusan közvetlenül nem illő dolgokat rakjon, és az mégis egy egészben integrálódjon, az nyilvánvalóan ettől a konkrét filmtől független dolog, és feltehetően nagyon fontos, ami foglalkoztatja őt. És most jönnek a videoklipek, láthatjuk a Paradicsomot, meg a Poklot, meg a Szabadulást. Rovarokat látunk ezeken a videókon, de a rovar nem mint etológiai dolog érdekli Mártát, hanem mint tömeges jelenség. És mint tömeges jelenség, itt muslicákat, ott hangyákat, amott molylepkéket látunk, voltaképpen a szabadság-rabság dilemmáját jelenítik meg… (Tücsökciripelés hallatszik a kiállítás részeként elhelyezett terráriumból.)
Megszólalt a tücsök, megszólalt – és most megszakítva a megnyitót, a tücsök kedvéért (ott három tücsök van), hadd idézzem fel a Dalok könyve című Krisztus előtti III. századi kínai versgyűjteménynek egy versét (fejből mondja):

Czene Márta: Természet I., 2014, akril, farost, 50 x 215 cm

Czene Márta: Természet I., 2014, akril, farost, 50×215 cm

 

Szobában szól már a tücsök,
Az esztendőnek vége már.
Ha nem vagyunk is boldogok,
A nap, a hónap csak lejár.
Ne rúgj ki a hámból nagyon,
De gondold mégis meg, mi vár.
Vigadj, ha van rá alkalom:
A bölcs embert nem éri kár.

(Si King – Dalok könyve. Budapest, 1974, 96. oldal)

Czene Márta: Csendélet

Czene Márta: Csendélet

Tücsök, muslica, hangya… itt arról van szó, hogy amikor a sok kis egyed egy közösséget képez – és itt tulajdonképpen a közösséget kell élőlénynek tekinteni, vagy esetleg két közösségek harcol egymás ellen. Ott a vöröshangyák és a feketehangyák furcsa küzdelmét látjuk – és felvetődik a kérdés, hogy mire képes az akarat. Nyilvánvaló, hogy itt az akarat jelen van, miközben az individuum egyszerisége és jelenlevősége nincs jelen, erről nem beszéltünk, de úgy gondolom, hogy Czene Márta ezt fenyegetve látja. Egyrészt ezt veszi észre, másrészt, hogy van egy hétköznapi tér, amiben jelen vannak organizmusok, amiket közönségesen nevezhetünk akár kártevőknek is, gondoljunk a molylepkékre, vagy a hangyákra. Nézi a molylepkéket, és egyszerűen csak lát valamit, amit senki más nem lát, ő látja és rögzíti. Rögzíti a maga folyamatszerűségében, amely folyamatszerűség nem vezet katarzisra, nem vezet valamiféle üdvtörténeti programra, mégis meghökkent, és elgondolkodtat minket, és ez Czene Márta látásmódjának integráns része.
Ez volt, ha jól számolom a 6. dolog – a 7. az, amit a grafika kapcsán gondoltam el: nagyon fontos számára az individualitás és az identitás ellentétének a problémája, hogy azon a képernyőn csupa identitást látunk és semmi individualitást, túloldalon meg az ellentétét, viszont az individualitás is át tud csúszni az ellentétébe, az azonosítás kényszerébe, amely kioltja az egyéni jellegzetességeket, és ennek ő valamiféle nagyon érvényes formáját megtalálta. Úgy is mondhatnám, hogy semmi sem az, ami éppen – és éppenséggel ezt a naturalizmust cáfoló álláspontként képzelem el.
Ha van valaki, aki számot vetett az elmúlt 4-500 év európai festészeti hagyományaival, annak egy-két fontosabb irányzataival, az biztos, hogy Márta. És hogy az erről való gondolkodás is megfigyelhető a korábbi képein és mostaniakon is.
Ugyanakkor azt veszem észre (nagyon óvatosan mondom, ehhez nem én értek), hogy a hagyományos értelemben vett festőiség, vagy képiség az utóbbi 100-120 évben nagyon erősen megkérdőjeleződött, és vannak olyan művészek, akik ezt a hagyományt ennek következtében rombolni próbálják, és vannak olyanok, akik úgy ragaszkodnak hozzá, nem vesznek tudomást ennek kérdésessé válásáról. Márta nem rombolja, hanem építi tovább, és féltő gonddal teszi ezt – és ugyanakkor megpróbál ezzel a problémával számot vetni. Szóval a pillanatszerűség, folyamatszerűség, ábrázolás, nem ábrázolás dilemmái, ezekben a munkákban mind-mind valamilyen módon jelen vannak.
Tulajdonképpen a fontosabb dolgokat már el is mondtam, még egy dolgot mondanék, hogy nagyon kedvelem Rakovszky Zsuzsának a költészetét, és Rakovszky Zsuzsa a második verseskötetében, amikor még ugyanazon a munkahelyen dolgozott, ahol én (az első és egyetlen munkahelyemen), a Helikon Kiadóban, akkor a 80-as évek elején írt egy verset, körülbelül akkor, amikor Márta született. Biztos, hogy nem Mártára gondolt, amikor írta, de ezzel együtt teljesen olyan, mintha róla, vagy rá való tekintettel írta volna, és ezzel fogom zárni megnyitó szavaimat. A versnek az a címe, hogy A németalföldi terem, az a benyomásom, a Mártának van valami köze bizonyos németalföldi festőkhöz, csendéletfestőkhöz. Eddig nem beszéltünk az itt látható csendéletfotókról, amik az idő múlását, különféle önmagukban véve jelenetéktelen hulladékokon keresztül egészen drámaivá tudja tenni, ugyanúgy, mint XVII. századi németalföldi csendéletfestők. Szerintem itt szerepet játszott Vermeer is, meg Jan Brueghel (nem azonos Peter Brueghellel, a tájképfestővel) hanem azzal a Brueghel, aki pici képfelületeken irtózatosan finoman festi a részleteket, s közben virulóan szép színeket is fest. Esetleg még Caravaggio is idevehető, aki ugye nem németalföldi mester, de közel áll az imént említett művészekhez, és Rakovszky Zsuzsa verse is idekapcsolja az itt látható alkotásokat, s most végezetül azt olvasom fel (kéziratos jegyzetből olvassa):

Zöldségek és hering egy asztalon, vagy
borospohár körül széthintve kártya.
Hideglelős, kék-zöld napnyugtakor nagy,
sejtelmes káposztákat visznek át a
patakon szekerek. Egy pincegádor
az ismerős, esővel vemhes villogásban.
Egy kar lámpást emel, az éjszakából
párkányt s repkényt a fény inogva hámoz.
A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban
lappangó állítást a felszínig
szívja – egy állítást, mely káposzta és hering
és lámpa egyszersmind. Mintha azt mondaná: van,
azt mondja: volt. Oda-vissza hullámverése
fölött egy harmadik idő: az „itt-se-én-se”.

(Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal. Budapest, 1987., 43. oldal)

A kiállítást megnyitom, kellemes nézelődést kívánok.
INDA Galéria
2014. 11. 5. – 12. 5.

Print Friendly