Művészet tükörben

Művészet tükörben

Feljegyzések Sepsiszentgyörgy művészeti életéről
és művészeiről az 1970-es években

Boros Judit

 

Jakabos  Olsefszky Imola:  Visszhang, fajansz,  115x65 cm

Jakabos Olsefszky Imola: Visszhang, fajansz, 115×65 cm

A 70-es évek Sepsiszentgyörgyön és a hozzá tartozó kisebb városokban, falvakban 1968-ban, Kovászna megye létrehozásával kezdődött. A Román Kommunista Párt 1968 januárjában, több vita, de minimális gazdsági-politikai előkészítés után hozta nyilvánosságra az ország új közigazgatási felosztásának tervezetét, amelynek sokak szerint a legfőbb indítéka a korábbi moszkovita elit széleskörben végrehajtott lecserélése volt – olyan új káderekre, akik az 1965-ben pártfőtitkárrá választott Nicolae Ceauşescut támogatták. A tervezett átszervezést vegyes érzelemmel fogadta a lakosság, a magyarság körében általános volt az a nézet, hogy az intézkedés egyik bújtatott célja az egy tömbben élő magyarság (székelység) területeinek feldarabolása és vegyes etnikai összetételű közigazgatási egységek kialakítása, hiszen pontosan ez történt 1960-ban, amikor megszüntetve a Magyar Autonóm Tartományt, annak déli részét, Sepsi és Kézdi járást (rajont) Brassóhoz csatolták, az új Maros–Magyar Autonóm Tartományhoz pedig zömmel román lakossággal bíró nyugati területeket kapcsoltak. Az utóbbi időben elérhetővé vált levéltári források szerint azonban az új struktúra kialakítását megelőző vitákban legalább olyan nagy szerepe volt a helyi vezetők személyes érdekeinek és kapcsolatainak, mint egy előre kidolgozott lakosságkeverési tervnek. Kezdetben felmerült egy nagy székely megye létrehozásának lehetősége is Csíkszereda megyeszékhellyel, és e mellett nemcsak a magyar Fazekas János, hanem a román politikusok is kiálltak. Ide tartozott volna az 1960-ban Brassóhoz csatolt két magyar járás is. Sepsiszentgyörgy helyi vezetői azonban a Brassó mellett maradást támogatták, szemben a lakosság többségével, amely azt tapasztalta, hogy az egyre terebélyesedő és erős ipari központtá alakuló Brassó elszívja a térség minden gazdasági potenciálját. Többrendbéli vita és helyben tartott lakossági fórumok után alakult ki az az elképzelés, hogy egy új megyét kell létrehozni, és 1968 februárjában erről döntés is született.

Erre a hosszúra nyúló bevezetőre azért volt szükség, hogy érthetővé váljon, miként jöhetett létre a 60-as évek végén az a sajátos képződmény, amely az akkori Kovászna megye volt, hogyan válhatott Sepsiszentgyörgy jelentéktelen kisvárosból Erdély egyik legnyitottabb kulturális központjává. Ennek speciális oka a helyi strukturális előzmények hiányából adódott, a másik pedig abból az általános belpolitikai helyzetetből, amely a 60-as évek második felét jellemezte Romániában. Mint közismert, saját hatalmának kiépítése céljából Ceaușescu szakított a Szovjetúnióval, és Nyugat felé fordult, ez pedig egy addig elképzelhetetlen kulturális nyitottsághoz, szabadságérzéshez vezetett, még akkor is, ha ez a szabadság mai szemmel nézve igencsak korlátozott volt, és személyes szinten olyan lehetőségekből állt, mint az időnként megengedett nyugati utazás, néhány új könyv és folyóirat beszerzése, új filmek megtekintése, dzsesszklub szervezése stb. Mindez mégis egyfajta euforikus kulturális felszabadulást eredményezett, amely a képzőművészetben is hamar megmutatkozott.

Így a korábban már elfogadott, stilizált formatorzítás mellett megjelenhettek a nonfiguratív képek és szobrok, pontosabban térplasztikák, lett légyen szó akár geometrikus kompozíciókról, tasizmusról vagy az absztrakt expresszionizmus gesztusfestészetéről. (A grafikában, amely kevésbé élhetett a színek kifejezőerejével és a festék plasztikus materialitásával, a nonfigurativitás korlátozottabban érvényesült.) Emellett szabad teret kaptak a szürrealista, hiperrealista vagy határozottabban expresszionista, neoprimitív jellegű munkák is, adott esetben akár bizonyos társadalomkritikai, politikai tartalommal. A művészeti megújulás egyik kulcsmomentuma az 1966-ban Bukarestben rendezett nagy Henry Moore-tárlat volt, amelyet 1970-ben Constantin Brâncuși életmű-kiállítása követett. Mint a román avantgárd legfőbb alakja, Brâncuși (és művészete) nemcsak az új szobrászat, hanem a művészetfelfogás egészének is elfogadott kiindulópontjává vált. Mindez Sepsiszentgyörgy művészeti életében is érvényesült, és a folyamat jól követhető az 1968-ban induló Megyei Tükör számaiban.

A lap, amelyhez kiváló fiatal írók, költők, kritikusok szerződtek, magasra tette a szellemi mércét: kiváló riportok, ismeretterjesztő írások, helytörténeti tanulmányok, valamint az egyetemes és hazai (elsősorban magyar, de hellyel-közzel román) színház-, film- és képzőművészet neves alakjait bemutató ismertetések követték egymást a lapszámokban. Kifejezetten sokszor közölték Mattis Teutsch János, Jecza Péter, Paulovics László műveinek reprodukcióit, de előfordultak a képanyagban Picasso, Gauguin, Uitz Béla, Nagy Imre, Porzsolt Borbála, Balogh Péter, az elszármazott Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Jakobovits Miklós vagy éppen a délvidéki Torok Sándor és Benes József munkái is. (Mindezt úgy, hogy közben hosszú oldalakon át kellett közzétenni Nicolae Ceaușescu és más pártvezetők beszédeit is.) A lap mintegy összefogta a város szellemi potenciálját, közösséget teremtett, olvasóinak öntudatot és önbecsülést biztosított, toleranciát és intellektuális szabadságot hirdetett, ha nem is e szavakkal, de az írások szellemiségén keresztül. Külön szót érdemel a lap vizuális színvonala, amely elsősorban Kisgyörgy Tamás grafikusnak és a lapnak dolgozó két fotósnak, Bortnyik Györgynek és Bartha Árpádnak köszönhető. Végiglapozva az 1968–1979 közötti évfolyamokat, hihetetlen erővel emelkednek ki a képanyagból Bartha Árpád konstruktivista festményekkel felérő felvételei, igazolva a róla 2004-ben kiadott karcsú kötet bevezetőjének első mondatát: „Bartha Árpád az 1970-es évek Romániájának legeredetibb és legzseniálisabb fotóművésze volt” (Váry O. Péter).

A megye megalakulásakor nemcsak a színház és a sajtó, hanem a képzőművészeti élet is új lendületet kapott, lévén hogy az ott élő művészekhez szinte évente csatlakoztak új, fiatal tehetségek. Az ott élők: a hagyományos tájképeket festő nagyon idős Gödri Ferenc vagy a hasonló modorban dolgozó, valamivel fiatalabb Gámentzy Zoltán és Bodosi Dániel (Barót) mellett a Mattis Teutsch János motívumait „naturalizáló” Mattis János, a geometrikus stilizálást fénytörések mentén kialakító Hervay Zoltán és Kosztándi Jenő (utóbbi Kézdivásárhelyen), a népi szőttesek alapján spirituális szőnyegeket létrehozó Gazdáné Olosz Ella (Kovásznán), valamint két grafikus, Bencsik János és Plugor Sándor tovább dolgoztak a 60-as, 70-es években. A kökösi születésű Plugor sajátos módon rajzai-ban vitte tovább kolozsvári mestere, Miklóssy Gábor hagyománytisztelő, magas formakultúráról tanúskodó látásmódját, így tematizálva gyermekkori környezete hagyománytisztelő világát. Ezzel szemben olajfestményeiben egy tárgynélküli, dekoratív, kolorisztikusan visszafogott stílust követett. Mint a színház díszlettervezője és a megyei múzeum munkatársa jelentős szerepet játszott a város művészeti életében az egész tárgyalt időszak alatt. Ezekben az években hazatért két korábban a Zsil-völgyi Petrozsényban tevékenykedő festő is, Nagy Ervin és Szilágyi Géza, akik a fentiekhez hasonlóan a 60-as évek közepének stilizáló látásmódjában dolgoztak.

A városba letelepedő fiatalok között az elsők között érkezett Deák M. Ria és Deák Barna. Deák M. Ria rajzolt, festett, textilobjekteket, néha hagyományos szőnyegeket készített. Leleményes, gazdag plasztikai fantáziával megáldott művészként állandó résztvevője volt a megyei kiállításoknak, de 1970-ben, nem sokkal a városba érkezése után egyéni tárlata is nyílt. Hasonló módon kapott lehetőséget egyéni kiállítás rendezésére a Kolozsvárról érkező Bortnyik Éva, a 70-es évek első felének kiemelkedően eredeti festője. Saját meghatározása szerint Bortnyik Éva „antiagitatív politikai propagandaképeket” festett, legtöbb munkájának – legyen az figuratív vagy absztrakt – határozott, többé vagy kevésbé rejtett politikai töltete volt. Képei első látásra inkább naiv, szándékosan ügyetlen, szegényes formákkal, elrajzolt perspektívával hívták fel magukra a figyelmet, az ártatlannak tűnő felszín alatt azonban maró irónia rejlett. Nem meglepő, hogy 1972-es első és egyetlen egyéni tárlatát egy hét után bezáratta az ideológiáért felelős illetékes, aki azonban vette magának a fáradtságot, hogy előtte hosszan beszélgessen a művésszel a tárlaton. Bortnyik Éva mellett ezen évek másik meghatározó személyisége a Szatmárról hazatérő Kiss Béla volt. Kiss Béla falfestő szakon végzett a bukaresti főiskolán, és akkor is monumentális képeket festett, amikor egy olyan húsz négyzetméteres fal helyett, mint a kovásznai új egészségügyi centrum fogadótermének főfala, amelyen 1974-ben Jakabos Olsefszky Imola keramikussal együtt dolgozott, egy sokkal kisebb festővászonnal kellett beérnie. Absztrakt expresszionista munkáit, mint egész személyiségét, kirobbanó érzelmi töltet jellemezte. A festés és tanítás mellett dzsesszklubot és ikebanatanfolyamot szervezett, és már a 70-es évek közepén performanszokat rendezett tanítványaival. Kiss Bélának nem volt egyéni kiállítása, ellenben két alkalommal is kiállított Deák M. Ria és Deák Barna társaságában (1973-ban és 1974-ben) Grup3 elnevezés alatt. Társadalomkritikai éle volt Vinczeffy László ekkor készült, többnyire paraszti környezetet, munkajeleneteket ábrázoló, ex-presszionista jellegű képeinek is. Azonban Vinczeffy inkább a következő évtizedben vált figyelemreméltó alkotóvá.

Intellektuális, sokszor irodalmi(as) gondolatmenet jellemezte a 70-es években tevékenykedő grafikusokat. A 60-as évek végétől a már említett Plugor Sándor, Kisgyörgy Tamás és Bencsik István mellett Bíró Iván Géza, majd Ugi István, Vigh István, Lakatos Irén, Hervai Katalin, Bodonyi Zsuzsa és a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges és érzékeny, kifejezetten új irányba induló Bocz Borbála képviselte ezt a műfajt. Az akvarellfestők – Miklóssy Mária, Kosztándi Katalin, Péter János – lírai tájképekkel, árnyaltan megjelenített portrékkal jelentkeztek a kiállításokon.

A Brâncuși-hagyomány okán Romániában különösen erős volt a modern, stilizált vagy absztrakt formákkal dolgozó szobrászat, mind a fafaragás, mind a kőfaragás vagy a mintázás és az öntés területén. Mitikus, ősi idolokra emlékeztető – de csak emlékeztető és sosem ábrázoló – szobraival tűnt fel a kiállításokon a mindössze három évet ott töltő Lugossy László (1969–71), akit a következő években Koppándi József, majd Vetró András, Petrovics István és Tornai András követett, illetve bizonyos értelemben mindazok a fiatal művészek, akik az 1974–1979 között nyaranta Árkoson megrendezett szobrásztáborban dolgoztak. Térplasztikai jellegük folytán ide kívánkoznak a porcelán- és kerámia-technikával dolgozó „keramikusok”, a koncept-artosan minimalista, provokatív munkákat kiállító Csutak Magda, a játékosan találékony Jakabos Olsefszky Imola és a visszafogott, ritkán kiállító Kudelász Eduárd.

Lezárásként és továbblépésként kell külön kiemelni e korszak művészei között Baász Imrét, aki 1975-ben Kolozsvárról érkezett Sepsiszentgyörgyre. Rendkívül sokoldalú ember és művész volt, festő, grafikus, performer, aki erőteljesen meghatározta a város művészeti életét a következő másfél évtizedben. A 70-es években összetett tartalmakat közvetítő, kiváló technikával megoldott rézkarcokat, szitanyomatokat készített, amelyek egyre nyíltabban fogalmazták meg a diktatúrába süllyedő Ceaușescu-rendszerrel szembeni ellenállást. Baász (és mellette élettársa, majd második felesége, Szigeti Pálma) a város szellemi életének megkerülhetetlen alakjává vált, sokszor botrányos viselkedése tudatos és szándékos lázadást jelentett egy olyan időszakban, amikor a hangos beszéd helyét egyre inkább átvette a suttogás, vagy éppen a hallgatás. Munkássága ugyanúgy megkerülhetetlen előzménye a mai Sepsiszentgyörgy sokrétű képzőművészeti életének, mint a 70-es évek első felének elfogultságmentes, szabad szellemisége és művészei.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!