Nehéz árnyak

Artcamp24

Jászberény, Jászkürt fogadó, 2014. VIII. 30–IX. 7.; Magyar Műhely Galéria 2014. XI. 4–21.

Pataki Gábor

 

Kácser László műve

Kácser László műve

Van a kortárs magyar művészetnek egy fontos, jellegzetes, bár nem tökéletesen behatárolható tartománya. Lakói, képviselői általában ritkán szerepelnek a nagyobb galériák kínálati listáján, a művészeti vásárok névsorai-ban. Nem elsősorban azért, mert dacosan, csak azért is szembefordulnának az aktuális művészeti trendekkel valamiféle berámázott klasszikus szépségeszmény vagy egy ködösen speciálisan magyar út kedvéért. Nincsenek műfaji és stiláris előítéleteik, rajzolnak, festenek, fotóznak, zenélnek, performanszokat, installációkat csinálnak, jól érzik magukat Párizsban éppúgy, ahogy az erdőszőlői tanyasi iskolában, egy mezőszemerei csűrben vagy épp a jászberényi tanítóképző szobáiban és pincéjében. Az biztos, hogy nem feltétlenül gyötrik őket álmatlan éjszakák a műkereskedelmi siker minél gyorsabb abszolválásáért, egyedi elképzeléseik vannak saját egyéni útjukról, de remekül érzik magukat a hozzájuk hasonlóan egyénien gondolkodók közösségében.

Valamikor a rendszerváltás előtti években kezdett formálódni ez a szemlélet, körvonalazódni ez a közeg. Képviselőik előtt nem álltak már hivatalos direktívák, egyszerre érezhették magukat a világfalu lakójának, közép-európainak, magyar művésznek s egy régió, tájegység elkötelezettjének – meg kell jegyezni, hogy tevékenységük hangsúlya inkább az utóbbi háromra esett. Az olyan csoportok, mint a MaMü, a Block, a Panthenon, a VLS-kiállítások, mint az Unicornis, a Szaft, a Természetesen s az olyan összművészeti együttlétet kínáló táborok, mint az Artcamp erjesztő, inspiráló hatása nyomán ma már valóban tartományról beszélhetünk, az egyes helyszíneket, főiskolai műtermeket, galériákat, művésztelepeket, eseményeket látszólag lazán, de mégis mind több oda-vissza mozgást végző szálakkal összekötő hálózatról.

E háló egyik legrégebbi, nehezen elszakíthatóvá csomózódott szeme az immár 24. alkalommal megrendezésre került ArtCamp művészeti tábor. Igazi sűrűsödési pont: előzményként az Alkotárs csoport, a Kortárs Galéria, a környezetalakító táborok, aztán a már említett Block, MaMü, alkalmanként az Újlak, a Xertox, a Róna, a Hejettes Szomlyazók, a gyergyószárhegyiek, a Jugoszláv Tudósok, Nagy Józsefék, a MU Színház, a BBS… sorolhatnánk tovább – a tény, hogy az évek során a magyar alternatív kultúra majd minden képviselője és szegmense összebútorozott Jászberényben. A szálak egyes esetekben messzire, Drezdáig, más német és külföldi művészeti központig érnek, de a Jászság központja körül húzott nagyjából 70 kilométer sugarú körön belül (Budapest, Nagykáta, Monor, Eger, Szolnok) különösen erősnek bizonyulnak.

Az idei találkozó hívószava az (El)tűnő árnyék volt. Jól tudjuk, hogy a vezérmotívum hasznos és fontos dolog, mert egyrészt valós keretet, gerincet biztosít a különböző intencióknak, másfelől azért is lényeges, hogy aki akar, túl tudjon lépni rajta. A jelmondat jegyében és ellenében is születtek fontos művek.

Nagy Zopán és az ezúttal szintén fotókkal szereplő Bálint Ádám például komolyan vette a kiírást: fel- és eltűnő árnyakkal, a bizonytalansággal, a befejezhetetlenséggel dolgoznak, az idő, a fény örökké változó folyamatainak megszakításával kísérleteznek. Némileg rokon ezzel Kácser László elbizonytalanodott motívumtöredékekből mégis valami rezignált bizonyosságra vágyó posztromantikája is.

De lehet az árnyék hiány is, az üresség, a semmi, a halál szinonimája. A kolozsvári főiskola legendás évfolyamával, Ghenievel, Savuval együtt végzett, Egerben élő Boga Clementina képén fekete szemellenzőként falja fel a portré arcát, az így keletkezett űrből kitüremkedő vöröses masszáról pedig eldönthetetlen, hogy szétrohadt nyelv-e, vagy megsemmisülni vágyó borzalom. A sötéttel, a bizonytalan, megfoghatatlan erőkkel küzd Nagy Tamás képpárjának wayang-figurára emlékeztető árnyalakja is.

Egy következő fokozatban az árnyéknak már vizuálisan sem kell megjelennie, elég, ha a múlt, egy tragédia, fenyegetés, veszedelem érzeteként lapul a formák mögött. Ott gomolyog Bartus Ferenc egymást filmszerűen fedő szín- és füstrétegeiben, görcsösen feszül Ocskay László nehézkedési erőtől egymást elgörbítő színcsíkjaiban, ott ólálkodik Basa Anikó lebegő téglalapjai között, sőt tán még Varga Erik vonagló izomcsomókba rándult aktpárja mögött is ott feszül.

Amúgy árnyékok nélkül is megállapítható, hogy az alkotótáborban részt vevő művészek – ahogy a fentebb vázolt tartomány legtöbb alkotója is – a magyar művészet karcosabb, érdesebb, az őszinteséget az elegancia és a technikai perfekció elé soroló vonulatához tartoznak. Nem muszáj mindenáron szép képeket festeni: nem udvariaskodik hát a Bukta-tanítvány Koncz Gábor se darabos, nehézkes motívumokból összerótt látképeivel vagy Bartos Kinga kellemetlen színű háromszögekre darabolódott, hommage à Palkó Tibornak is felfogható békaharcosaival. Ehhez a „nehéz beszédhez” remekül illeszkedik a Richard Long-féle rusztikus kőköröket helyi idiómára váltó Sülyi Diana-installáció.

Az egyéni teljesítményeket pedig a csapatszellem tovább sokszorozza, s emeli meg az itt említettek s a többi kiállító műveit is. Pestiesen (vagy jászberényiesen) szólva: hozzák a formát.

Print Friendly