Rajzolt idő

Rajzolt idő

Kondor Attila és Mátyási Péter kiállítása

Molnár Ani Galéria, 2014. X. 17–XI. 21.

Bordács Andrea

 

Mátyási Péter:  Cím nélkül 1014, 2014,  pasztell, grafit, fólia, 16x22 cm

Mátyási Péter:
Cím nélkül 1014, 2014,
pasztell, grafit, fólia, 16×22 cm

Rajzolt idő – szól a kiállítás címe. A megfogalmazás valójában egy oximoron, hisz maga az idő nem ragadható meg, csak múlásának lehetünk utólagos szemlélői, hiába éneklik: „most múlik pontosan”.

Akkor hát, hogyan lehetne ezt a megragadhatatlan dolgot lerajzolni? – kérdezhetnénk. Mindenesetre Kondor Attila és Mátyási Péter itt kiállított munkáikkal erre tesznek kísérletet. Vagy ez így nem is igaz. Ugyanis nem szándékosan, tudatosan próbálnak valamit tetten érni, sokkal inkább hangulatokat, benyomásokat örökítenek meg, melyek látványától a nézőnek támadhat „tettenérés-élménye”.

Azt írtam az előbb: benyomásokat, hangulatokat örökítenek meg, de vajon pontosabban írnám-e le a műveket, ha konkretizálnám, s azt mondanám: tájakat? Tájakat, melyek ugyan konkrét, beazonosítható helyek, ám valójában topográfiai, történelmi szempontból mégis lényegtelenek, inkább csak motívumként s szimbólumként válhatnak fontossá.

A szociológus Martina Löw1 megkülönbözteti egymástól a térfogalmat, a térképzetet és a térképet. A térfogalom egy diszciplínán belül a tudományos érthetőséget szolgálja, egy gondolati egység meghatározó összefüggéseit reprezentálja. A térképzet viszont ezzel szemben olyan elképzelés, gondolkodásmód a térről, amely a társadalom nagy részében a térről elterjedt képeket tartalmazza. Az említett térképzetek mind a tudományos, mind a hétköznapi tudás alapján szerveződnek. A térkép dolgok, jelentések és életmódok egy adott társadalomban elterjedt konfigurációja, konkrét térbeli elrendeződése. Számos tudományágon belül jól követhető a fogalmi sokszínűség kialakulása a térhez való viszony megváltozásával párhuzamosan. A földrajzban, a szociológiában, a fizikában és az építészetben vagy a médiatudományokban is megfigyelhető a tér materiális, szimbolikus, funkcionális sajátságainak egységesítése egy-egy elméleti modellben.

Ugyanakkor az itt látható terek mintha egy újabb kategóriát képviselnének, ami nem csoda, hisz művészetről van szó. Ugyan többnyire földrajzilag meghatározhatóak, ám ettől függetlenül mégis inkább imaginárius és spirituális terek, s ebbéli szerepüket nem múltbéli eseményeknek, emlékeknek köszönhetik, hanem egy általánosabb értelemben vett térbeliséget jelentenek. Ezek a természeti tájak ember által gondozott, művelt s beépített helyek. Mindkettejük művein mindenütt ott az ember, az emberi tevékenység nyoma, ám maga az ember hiányzik róluk.

Kondor Attilánál az emberi elme és kreativitás lenyomataiként: utak, könyvek, könyvtárak tárulnak elénk, egyszerre utalva a tevékeny és a kontemplatív emberre. Az önmagukban statikus festmények és rajzok az animáció révén egy folyamat részeként formálódnak, változnak, így téve megragadhatóvá az időt. Mátyási Péternél az emberi tevékenység a kilátók – azok tervezése, megépítése és használata – által jelenik meg.

Tehát a tér mindkettejüknél meghatározó, mégis időn kívüli terek ezek, nem történelmi helyek. Helyek, de nem az otthonosan lakozás helyei, talán épp ezért is nincs ember a műveken.

Közös bennük, hogy mindkettőjük munkáit áthatja a légiesség, noha a képek témája ennek teljesen ellentmond. Mátyási a hatalmas kilátóit pasztellel, vékony, szinte áttetsző papíron, rajzfólián örökíti meg, melyekben nagy szerepet kap az eltüntetés, kiradírozás gesztusa is, noha mértani pontosságú és vonalú radírozásaiból maximálisan hiányzik a radírozó gesztus vadsága (lásd Rauschenberg kiradírozott Kooning-rajzait vagy épp Kelemen Károly radírképeit). A súlyos építmények finom alapon, szinte áttetszően tárulnak elénk, mi több, olykor lebegnek, különösen a két plexilap közé helyezett installálás esetében. A fa- és fémkonstrukciókként funkcionáló építmények leképezései a mégoly finom pasztell eltüntetése, kiradírozása által születnek úgy, hogy valójában szinte anyagtalanná válnak. Ugyanakkor a jelen nem lévő, kilátót használó személy pozíciója furcsa létállapotban van ég és föld között, ahonnan még ugyan a föld közelében, de némi distanciával tekinthet a világra. Így ez az eltávolodás egyszerre konkrét és jelképes is.

Kondor Attila korábban is szokatlan tájnézőpontokkal, tájkivágatokkal dolgozott, emlékezhetünk a keskeny fekvő vagy álló festményeire. Animációjának most is festmények, rajzok szolgálnak alapjául, de jelen esetben epizódszerepbe kényszerültek. Animációja főszereplője maga a határhelyzet, ami számos konkrét formában testet öltve is megjelenik. Az Alpok lejtőin elénk sejlő virtuális kapu az észak–dél kulturális gyökereit, az antikvitást és az északi mítoszok világát választja szét és egyben köti is össze. A nála is megjelenő ég és föld közötti helyzetet az épület többi részét elhagyó, magukban viruló fedélszékek hordozzák.

De nem csak a táj esetében beszélhetünk határhelyzetről. Az animáció zenéje is határhelyzetet teremt, ugyanis Kondor munkájában ezt a spirituális, éteri benyomást fokozza a zene, mely Gregorio Allegri Miserere és Arvo Pärt kortárs észt zeneszerző Schönberg által inspirálódott s a szakrális zenéig jutó világa testesít meg. Mátyásinál pedig a pasztelles rajzfólia ölt vintázs jelleget.

Ám az alkotók gondoskodnak róla, hogy mielőtt könnyed nosztalgiázás áradna szét bennünk, a kilátók szigorú konstrukciói és az animáció technikai kihívásai visszarántsanak a jelenbe.

Jegyzetek

1    Martina Löw: Raumsoziologia. Frankfurt/Main, Suhrkamp, 2001.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!