Szándékok és lehetőségek között

Erdélyi művésztelepek, alkotótáborok az ezredforduló után

Nagy Miklós Kund

 

A gyergyószárhegyi művésztelep szoborparkja a ferencrendi kolostor alatt (részlet), 2014

A gyergyószárhegyi művésztelep szoborparkja a ferencrendi kolostor alatt (részlet), 2014

Szinte a semmiből teremtették meg a szárhegyi alkotótábort 1974-ben. Amint az egyik alapító, Márton Árpád csíkszeredai festőművész a 2014. szeptember 20-i jubileumi tanácskozáson is elmondta, közvetlenül a nagybá-nyaiaktól kölcsönözték a szabad szellemű művésztelep létrehozásának ötletét. Színvonalban, igényességben is hozzájuk igazították a mércét. A tekintélyes zsögödi mester, Nagy Imre is bátorította az akkor még fiatal triót (a csíki művészeti élet vezéregyéniségét, Gaál Andrást és Mártont, illetve harmadikként a kivitelezés gyakorlati nehézségeit magára vállaló Zöld Lajos újságírót), hogy merész elképzelésüket ne adják föl, ha sokan lehetetlennek is tartják, próbálják mégis valóra váltani. A nagybányai tapasztalatokat hasznosítva, Nagy Imre már 1940-ben szeretett volna létesíteni egy székelyföldi művésztelepet. Szándékát a világháború hiúsította meg. Hogyne biztatta volna lelkes követőit? Gyergyószárhegy ideális választásnak tűnt, hiszen ott is megvoltak a bányaihoz hasonló adottságok: különleges festői környezet, tág, sík teret körülölelő hegyek, erdős, sziklás meredélyek. A romos Lázár-kastély, az erdélyi reneszánsz építészet egykori remeke, a szintén nagyon leromlott állapotban található ferencrendi kolostor ugyancsak kihívásként mozgathatta meg a fantáziát, növelhette a táboralapító kedvet. Pár hónap és a rendkívüli közösségi összefogás, a koncentrált helyreállító munka elég volt arra, hogy kirajzolódjék a „szárhegyi csoda”, amely az évek, évtizedek teltével látványosan kiteljesedett. Megfordult, alkotott itt mindenki, aki az erdélyi, romániai művészeti életben számít. Az első korszakban azok az idősebb alkotók is, akik a hajdanvolt nagybányai művészkolónia és festőiskola levegőjébe is belekóstoltak, Balla József, Aurel Ciupe, Bordi András, Barabás István, Vetró Artúr például, majd jöttek sorban az új generációk. A kolostor melletti domboldalon és a kastélyudvarban egyre több művel gyarapodott a szoborpark, bővült a felújított kapubástya és a lovagterem galériáiban bemutatott kollekció. Az 1989-es változásokat követően megtörténhetett a teljesebb nyitás. A külföldi meghívottak jelenlétét már nem tiltották. Először a Kárpát-medence művészei jelentek meg Szárhegyen, majd minden földrész bekapcsolódott az itteni alkotómunkába. Érkeztek vendégek Észak- és Dél-Amerikából, Afrikából, Indiából, különös vonzalmat éreztek Szárhegy iránt a Távol-Kelet alkotói, akik úgy vélik, sajátos szakra-litással telített ez a hely. Cserekapcsolattá bővült a kezdeti egyoldalúság, s az alkotótábor valóban művészteleppé vált. A létesítmény Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központként működött tovább.

Furcsa paradoxon, a sors iróniájának is nevezhető, hogy miközben az alkotóközpontot a világon jegyzett 37 legjobb alkotótábor sorába emelték, s ezáltal hivatalosan is elismert nemzetközi branddé lett, hirtelen bizonytalanná vált a jövője. Visszaszolgáltatási perek folytán meg kellett válnia a Lázár-kastélytól, ezzel elveszítette eddigi alkotó- és kiállítótereit, tárolófelületeit. A frissen bevezetett új törvényi szabályozás nyomán egy ideje a művészek újonnan épült alkotóházát, a szállást és ellátást biztosító létesítményt sem lehet többé eredeti rendeltetése szerint használni. Így a 40. évfordulóra összehívott megbeszélésen az erdélyi és magyarországi képzőművészek nem ünnepi gondolataiknak adtak hangot, hanem arra a kérdésre próbáltak minél józanabb választ találni, hogy „van-e élet a kastély nélkül?”. Nem mondhatnánk, hogy derűlátó eszmecsere bontakozott ki, hiszen a „visszarendeződéssel” nemcsak egy nagy horderejű kortárs művészeti vállalkozás és a művészet minden szegmensére kiterjedő, sokrétű szellemi, alkotói tőke kérdőjeleződik meg, hanem tönkremehet, elkal-lódhat, eltűnhet az emberek szeme elől az a felbecsülhetetlen kincs is, amely a művésztelepen született kétezernyi festményből, grafikából, szoborból, térplasztikából és más munkákból tevődik össze.

Mindez azért történhet meg, mert Gyergyószárhegy a központoktól távoli kis település a periférián? A kérdésfelvetésre a Munkácsy-díjas Erőss István egyetemi docens, tanszékvezető, a Szárhegyen tíz éve tevékenyen jelen levő KorkéP tábor művészeti tanácsadója egyértelmű nemleges választ adott: „Nem kellene kishitűeknek lennünk. Központ és periféria között nem szükségszerű a törésvonal. A kommunikáció felgyorsulása, a helyváltoztatás mai lehetőségei realitássá tették a »világfalu« paradigmát. Bárhol létrehozható nemzetközileg is jegyzett központ, bárhol lehet világszintű műveket alkotni… Az ide érkezett ázsiai művészek is olyan műalkotásokat hoztak létre Szárhegyen generálódott élményeikre, amelyeket az otthoniak, de mi itteniek is érteni, értékelni tudunk. Ugyanígy vannak ezzel az erdélyi művészek is, amikor hozzájuk mennek alkotni… Az itteni gyűjteményben valóban színvonalas anyag van, a Műcsarnoktól a Ludwig Múzeumig bárhol, bármikor kiállítható. Ilyen értelemben sokatmondó az is, hogy erre a rendezvényre olyan budapesti képzőművészek is eljöttek, akiket nem kötnek rokoni vagy egyéb szálak Erdélyhez. Csontó Lajosra és Kopasz Tamásra gondolok, akik csupán szakmai indokok miatt vannak jelen most itt. Gesztusnak tekinthetjük ezt részükről, jelzi, nekik is mennyire fontos Szárhegy.”

Az erdélyi alkotótáborok legsebezhetőbb pontja a bizonytalan anyagi bázis, illetve a finanszírozás problémája. A szárhegyieket intézményes, önkormányzati támogatás is segítette, mégsem kerülhették el a bajt. Mire számíthatnak azokon a helyeken, ahol civil kezdeményezések, pénztelen alapítványok, netalán lelkes, de kispénzű „mecénások” éltetik a táborokat? Bonyolult, nehezen kibogozható kérdéskört érintünk ezzel, körbejárása külön terjedelmes elemzést feltételezne. Ezúttal csak néhány sajátságos alkotótábor felvillantására szorítkozhatunk. A válogatási szempont vitatható, hiszen a tájjelleg éppúgy hasonlíthatja vagy megkülönböztetheti egymástól a telepeket, mint az, hogy városon vagy falun működnek, évtizedek óta vagy néhány esztendeje hallatnak magukról, tematikailag meghatározottak, vagy résztvevői tetszés szerint választhatnak témát, nemzedéki vagy műfaji hovatartozás dönti-e el az összetételt. Kategorizálni számos kritérium alapján lehet, tekintsünk el most a rendszerezéstől.

Az egyértelmű, hogy a több mint ötven erdélyi alkotótábor ott vert gyökeret, ahol ihletőbb, különlegesebb a táj, a természet és/vagy az épített örökség, megörökítésre, művészi átlényegítésre alkalmasabbak, kínálkozóbbak a hagyományok, erőteljesebbek a helyi, nemzeti jellegzetességek. Aligha van olyan jelentős magyarlakta tájegység, ahol ne alapítottak volna valamilyen művészeti alkotótábort. Székelyföldön nem csak azért sűrűbb ezeknek a hálózata, mert ott nagyobb számban él a magyarság, a kivételes szépségű természeti adottságok is ösztönözték a táboralapítást. Sőt, olyan prózai ok is serkentőleg hatott erre a mozgalomra, mint a szomszédos települések közti versengés. Mert egy-egy ilyen tábori létesítmény, amely pár év alatt kiállításaival, járulékos rendezvényeivel megpezsdíti az illető helységek kulturális, szellemi életét, a sajtó, a média révén hírnevet is teremt.

Határokon túl is régóta ismerik Homoródszentmárton alkotótáborát. A község települései a székely–szász együttélés egymásra hatásának különleges emlékeivel, motívumaival ragadják meg a művészeket immár 37 éve. Bálványosfürdőn az Incitato tábor egyedi-ségével bűvölte el a közönséget 22. alkalommal is: náluk kezdetektől fogva adott a téma – a ló. Szárhegy mellett Gyergyóalfalu vált a Gyergyói-medence képzőművészetének fellegvárává. A Vadárvácska tábort havasi erdei szállásból fejlesztették igényes alkotóhellyé a Bucsinon, gyűjteménye a községközpontban állandó kiállítással várja az érdeklődőket, és több köztéri szobor is ennek köszönhetően áll ma Alfaluban. A Gyimesek szépségét, különlegességét, a csángó tradíciókat a Borospataki művésztelep mutatja fel egyre gazdagabban. A csíkszeredai Szász István és családja élhető skanzent hozott létre Gyimesközéplok e közkedvelt részén, ahol az értékmegőrzést és értékteremtést a művésztelep működtetésével is felvállalták. Kalotaszeg képzőművészeti kiaknázását, népszerűsítését a zsoboki tábor szolgálja, a székely Mezőségét a Maros Mezőségi Alkotótábor, amely öt szomszédos falu hasonló létesítményeit egyesíti, Nyárádmentét a kortárs művészeti törekvések jegyében tavaly alapított Zereda tábor képviseli. A székelyudvarhelyi Pulzus is az utóbbi alkotói vonulatba sorolható. Ugyanúgy Csíkszeredában a FreeCamp, amelyet hangsúlyozott nemzetközi sokszínűség jellemez. Zsögödön a hagyományokhoz ragaszkodnak jobban. Árkoson, ahol még a múlt rendszerben felújították az impozáns neobarokk Szentkereszty-kastélyt, évente ismétlődő nyári táborokon monumentális szobrokkal, fa- és fémplasztikákkal töltötték fel a kastélykertet és a sétányokat. Jelenleg kulturális központként nemzetközi összművészeti rendezvényeket is vendégül látnak. A kastélytáborok esélye különben növekvőben van. Elhúzódott ugyan, de folytatódik az erdélyi arisztokrácia, a történelmi magyar családok államosított, elkobzott vagyonának a visszaszolgáltatása. A Teleki család örököseinek a közelmúltban adták vissza az értékes gernyeszegi kastélyt, Kemény János leszármazottai október elsején vehették át hivatalosan a híres marosvécsi várkastélyt. A hatalmas műemléképületek a kultúra, a művészetek igényes hajlékaivá válhatnának, erre vonatkozó elképzeléseiket a tulajdonosok nyilvánosan ki is fejtették, azt viszont még senki se tudja, honnan lesz erre pénz. De mindkét helyen szerveztek már alkotótábort. Marosvécsen tavaly is, Gernyeszegen az idei nyár folyamán fiatal képzőművészek próbálták képi, plasztikai eszközökkel megjeleníteni a hely szellemét. Meglepő összhatás született, meghökkentő, mégis harmonikus benyomást kelt az egykori tradicionális parkrendezési megoldások és a mai land artos törekvések egybefonódása a patinás Teleki-kastély körül. A jövő titka, hogy ez az ötvöződés a továbbiakban miképpen alakul.

Arra se számíthattak sokan, hogy az az ötlet, amelynek magját tíz ifjú pályakezdő több mint másfél évtizeddel ezelőtt Élesden elvetette, olyan hamar szárba szökken és terebélyesedve kivirágzik. A marosvásárhelyi művészeti középiskola öt tehetséges végzettje, a Budapesti Képzőművészeti Egyetem hallgatói – Balázs Imre Barna, Bodoni Zsolt, Hermann Levente, Incze Mózes, Szász Sándor – és máshonnan származó társaik akkor és ott, a partiumi határövezetben rakták le az Élesdi Művésztelep alapjait. A Műhely a határon elnevezésű workshop azt is bizonyította, hogy egy alkotótábor akkor is eredményes lehet, sőt a szokásosnál is nagyobb hajtóerővel rendelkezhet, ha a résztvevők nemzedéktársak, egyazon korosztály képviselői. Élesd és környéke nem nyújt rendhagyó élményeket, a vidék és a városka nem szokatlanul ingergazdag, ennek ellenére az azonos vagy hasonló szándék és törekvés olyan szellemet, gondolatokat és hozzáállást gerjesztett, amelyek a haladás menetét felgyorsítva csapatként, illetve külön-külön egyénileg is előrelendítették őket pályájukon. Közösségben könnyebb lehetett tisztázni, hogy művészként mit várnak el önmaguktól, mi a legizgalmasabb számukra a világból, s az együttgondolkodás megkönnyítette kortárs természetszemléletük letisztulását. A tábor szárnyra kapott hírneve őket is ismertté, elismertté tette, egyéni sikereiktől pedig az Élesdi Művésztelep is híresebb lett.

A Marosvásárhelyen 2001-ben alapított Bolyai Alkotótábor elnevezésében is jelzi, művészet és tudomány csatlakozási pontjait, kölcsönhatását szeretné felderíteni, s amennyiben lehet, hangsúlyo-sabbá tenni. Évente másképp, újítva, műfajt váltva, az alkotótábori munkát szakmai, tudományos eszmecserékkel, konferenciákkal dúsítva, a művészetkedvelő közönséget is bevonva, interaktív rendezvényekkel igyekszik tágítani a képzőművészet iránti fogadókészséget. Idei újdonsága egy művészeti vásár megszervezése volt. Ez is egyfajta ráhangolódás a nagyvilág meghatározó művészeti történéseire.

Print Friendly