„Szeretném, ha szerethetőek lennének ezek a képek…”

„Szeretném, ha szerethetőek lennének ezek a képek…”

Beszélgetés Földi Péterrel hódmezővásárhelyi kiállítása alkalmából

P. Szabó Ernő

 

Földi Péter Kossuth-díjas festőművész gyűjteményes kiállításával zárja 2014-es kiállítási sorozatát a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum. A tárlat, amely a korábbi Tornyai-plakettes művész 65. születésnapja alkalmából kerül sor, november 23. és 2015. február 15. között tekinthető meg.

Földi Péter

Földi Péter

Földi Péter: Akartunk rendezni egy kiállítást Hódmezővásárhelyen már a 60. születésnapom alkalmából is – idézi föl az előzményeket a Salgótarján melletti Somoskőújfalun élő alkotó –, ez azonban az én hibámból valahogyan elmaradt: a sok eseménytől, amelyre az év folyamán sor került, annyira besokalltam, hogy mire Vásárhely következett volna, elegem lett önmagamból. Szóval erre gondolva indítottuk most el újra a tervezést.

A kiállítás kurátora Nagy Imre művészettörténész, a Tornyai János Múzeum igazgatója. Hogyan találtak egymásra?

F. P.: Még ötvenéves koromban volt egy kiállításom a szolnoki zsinagógában. Rengeteg kép volt ott, festmények lógtak egymás mellett, csak valahogy nem állt össze az egész. Nem állt össze az az üzenet, amellyel azonosítani tudtam volna magam. Egy-két év múlva viszont elkészült néhány olyan festmény, amely visszamenőleg igazolta az előzőeket, a korábban elkészült képeket, s az idő múlásával valahogy összeállt egy dolog. Akkor kezdtem érezni azt, hogy ez már majdnem festészet, az, ami majd lenni szeretnék. Abban, hogy ez így történt, nagy szerepe volt a szegedi kiállításomat rendező Nagy Imrének, most, hogy újra együtt dolgozunk, kezdem azt hinni, hogy esetleg újra megtörténik az, ami korábban.

Néhány évvel ezelőtti saját írásomból idézek: „Földit a növekedés, kibontakozás és elmúlás törvényszerűségei izgatják, s a természet örök körforgását szemlélve a születés éppen úgy az esztétikum hordozója számára, mint a szárazság sújtotta föld izzó színei…” Valóban így van ez?

F. P.: Ez igaz, legalábbis nagyon pozitív megfogalmazása annak, ami foglalkoztat.

Akkor folytatom: „az alapvetően a szem stilizált formájával, a szemgolyóval, azaz a világ befogadásának az eszközével azonosítható kör lehet a Földi-képeken kör alakú fészek, karám, csapda, varsa, de lehet kút, itató, bőrrosta, kígyó, összegömbölyödő állat is. Mind-mind egy olyan makrokozmosz alkotórésze, amelynek elemei megtalálhatók a mindennapi életet körülvevő világban, a természeti környezetben, a Karancs-Medves lábánál fekvő Somoskőújfaluban, ahol Földi Péter festőművész dolgozik…”

F. P.: Ez teljesen nyilvánvaló. Azt gondolom, kicsit túlzottan társadalmi lények lettünk, a létezés társadalmi harca elnyomta bennünk a természeti lényt, azt az ösztönlényt, amely olyan környezetben akar létezni, amely élhető. Ez a küzdelem a létért minden szinten érezhető, de abban a környezetben, amelyben én élek, sokkal jobban, mint egyebütt. A városokban már régen nem veszik észre, hogy nincsenek haszonállatok az emberek környezetében, az emberek a társadalmi hierarchia kiszolgáltatottjai lettek, plázákba kényszerült lények. Az a világ, amelyben én élek, mindig is kétlaki volt: a férfiak a bányákban, a gyárakban dolgoztak, majd a ház körül folytatták tovább a munkát, lehetőségeik szerint. Azután a téeszesítés időszakától kezdve úgy elidegenítették az embereket a környezetüktől, hogy a falu munkaerkölcse olyan szintre süllyedt, amelyet nehéz elfogadni, felfogni.

Nem fordult vissza ez a folyamat a rendszerváltozás után?

F. P.: Lehet, hogy vannak olyan vidékek, amelyeken ez megtörtént, de ezeknek a változásoknak a mi környezetünkben nincs nyoma. Az embernek muszáj kioktatni a falu vezetőit, akik manapság már nem Jani bácsiról, Marika néniről beszélnek, hanem „közmunkásokról”, akik egyébként akaratukon kívül kerültek olyan helyzetbe, hogy tevékenységeiket már nem tudják értelmes munkának tekinteni. Ebben az esetben olyan vigaszt keresnek, amely tovább rombolja őket, az alkoholt. Eddig soha nem tapasztalt szintre süllyedtek régen ismert, megbízhatónak, dolgosnak számító családok, ami hihetetlen… Húsz évig tanítottam a helyi iskolában, már vannak közöttük tanítványaim is.

Ennyi lenne a „művészet hatalma”?

F. P.: Úgy érzem, a művészetnek sosem volt hatalma, hanem csak tisztessége. Ami hatalomra jutott – már a művészetből – azt sohasem szerettem.

A hatalom sem nagyon szeretett téged. Emlékszem, hogy meghurcoltak, amikor az egyik salgótarjáni tárlaton 1980 körül kiállítottad az Előre magyarok! című festményedet.

Földi Péter: Kakukkfioka feszke holdarnyekban, 2009-2010, olaj, vászon, farost, 205×240 cm

F. P.: A kiállításra már nem került ki a kép. A zsűri beválogatta, sőt, díjra is javasolta, de a helyi hatalom számára a kép elfogadhatatlan volt, így nem is állították ki. A katalógusban azonban még benne volt, Te pedig annak alapján nevezted kiemelkedő alkotásnak, ami után a pártbizottság elbeszélgetett velem, s úgy tudom, neked is voltak kellemetlenségeid. Elfogyott az ember körül a levegő. De ez ma már szinte vicces dolog, azt juttatja eszembe, hogy jó lenne, ha a hatalom esetleg manapság is figyelne a művészet üzenetére. Egyébként ez a kép ma is a kisebbik fiam kedvenc képe, és ma már az unokáim falán lóg.

Nagyjából attól az időszaktól alakult ki festményeiden az emberi és állati világ sajátos egysége, szimbiózisa, ami ma is jellemzi műveidet. Voltak megkülönböztethető szakaszai ennek a folyamatnak?

F. P.: Nekem természetes közegem volt az a világ, amelyben ez az egység létezik. Gyermekkoromban nem volt olyan udvar, ahol ne lett volna nyúl, csirke, hihetetlenül sok volt a ló, sok fogatos volt, mindenütt volt tehén. A tehénistállókban ott nyüzsögtek a csirkék, nyulak, felkapták, ami a jászolból lepotyogott. A tyúkok a szérűn tojtak, volt, hogy a kotlós hetekre eltűnt, s csak a kiscsirkékkel jelent meg. Rendszeres volt, hogy a gyerekek hajtották ki a teheneket, máskor gombászás közben találkoztunk a csordával, vagy amikor a mezőre mentünk ki, ahol nagyapa kaszált. Ismertük a forrásokat, de mára források már nincsenek, a vaddisznók kitúrták őket. Az emberi minőséget közösségi értékek mentén határozták meg, annak volt becsülete, aki tisztességesen végezte a munkáját. Az emberi minőség a teljesítmény alapján választódott ki. Somos első téeszelnöke még a legjobb gazda volt, s ez valódi emberi értéket jelentett, nem csak szakmait. Nem idealizálni akarom az egészet, olyan emberi közösségről volt szó, amelyben voltak ellentétek, acsarkodások is, de kezelhetővé tette, hogy ismerte őket az ember. Az a fajta familiáris rendszer működött, amely szervezte is a közösséget, ha valakinek segítségre volt szüksége, tudott kinek szólni.

Milyen helyet foglaltál el te ebben a mikrokozmoszban?

F. P.: Amiről eddig beszéltünk, az egy olyan közeg, amelyben középiskolás koromig éltem. Majd négy év Budapest következett, azután pedig a Tanárképző Főiskola, közben egy évig villanyszerelő is voltam. De ez a közeg mégis folyamatosan körülvett. Nagyon érdekes dolog, hogy hogyan lesz ebből kép. Gyermekkoromban is rajzoltam, de sokáig villamosmérnöknek készültem, miközben a képi közlésre nagyon ki voltam éhezve. Azután lassan rájöttem, létezik egy olyan képi nyelv, amelyen fel tudom mutatni azt a világot, amelyben élek. A generációm szerint kötődhettem volna az absztrakt expresszionizmushoz, a geometrikus absztrakcióhoz is, de nekem az a történeteket láthatóvá tevő, mítoszokban, jelképekben fogalmazó előadásmód volt a vonzó, amely például Csontváry művészetében jelentkezett. Az érdekelt, hogyan tudott olyan viszonyokat teremteni a képen, amelyekkel a földi létezés igazságát, érvényességét igazolta. De Vajda Lajos határozott körvonalak közé szorított jelei egymás mellett megjelenve összetett üzenetté szerveződtek: ez a gondolkodásmód irányított a népművészet felé is. Elementáris erővel hatott rá Van Gogh, azután Tóth Menyhért, amikor megismertem. Ugyanakkor az a kisvárosi közeg, amelyben a művészvilág nálunk létezik, nekem idegen volt.

Nagy neveket említettél viszonyítási pontokként, irányjelzőkként. Vagy mérceként?

F. P.: Beláttam, hogy egyedül érvényeset nem tudok létrehozni, de a művek egymásmellettisége össze tud állni egy olyan egésszé, amely a kor vizuális valóságát ki tudja fejezni. Olyat mond ki, aminek révén a társadalmat önmagával szembesíti, ez az, ami a művészetet a közösség számára hasznossá teheti. Olyan szakrális üzenete van a művészetnek, amelyben a teremtő erő nyilvánul meg. Ez adott esetben az isteni teremtés létezését igazolja vissza, vagy azt a kozmikus erőt, amellyel az egész teremtett világ előtt igazoljuk magunkat emberként. A létezésünket tudjuk igazolni együtt.

Azt mondtad az előbb, 55 éves korod körül kezdtél elégedett lenni azzal, amit létrehoztál. Nem sietted el önmagad dicséretét. Jobb későn, mint soha?

F. P.: Félreértetted, még mindig, ma is kételkedem, azonban lehet, hogy hamarabb is érezhettem volna némi megnyugvást, hiszen a következőkben festett 3-4-5 év csak láthatóvá, elfogadhatóvá tette azt az utat, amelyet előzőleg bejártam. Nem tudom. Azt sem, hogy mi volt azokban az új képekben, annyi vált nyilvánvalóvá, hogy kikerekedett a történet. Lehet, hogy az említett szegedi kiállításon szelektívebb volt az anyag, s a szelekció és a rendezés létrehozott egy olyan szellemi összhangot, amely a kiállítás egészét áthatotta. Így a kiállítás egésze volt hatásos, nem egy-egy mű. Nagyméretű olajképektől akvarellekig minden volt, s mindez egymás hatását erősítette.

Folyamatosan együtt műveled a különböző technikákat, vagy van valamiféle váltógazdálkodás?

Somosi Betlehem, 2013-2014, vászon, farost, olaj, 205X190 cm

Földi Péter: Somosi Betlehem, 2013-2014, olaj, vászon, farost, 205×190 cm

F. P.: Nagyon egyszerű a dolog: kezdetek óta az olajfestés az egyik legfontosabb dolog a számomra, de mivel úgy 30 éves korom óta allergiás vagyok a szerves hígítókra, csak a szabadban tudom gyakorolni az olajfestést, tavasztól őszig. A téli időszak az akvarellé, gouache-é, a pác-, tollrajzoké. A tavasz rendszerint úgy kezdődik, hogy van néhány olyan akvarellben megfogalmazott ötletem, amellyel a nyarat el tudom tölteni, de persze vannak olyan munkák is, amelyek csak három-négy év alatt készülnek el. Folyamatosan festek, régen talán több kép született, ma kevesebb, de nagyobbak a méretek. Hiszek nem csak a szín minőségében, de mennyiségében is. Van egy méret, amelyben igazán hatnak bizonyos színek, színviszonylatok. Azt szeretném, ha képeim már dekorativitásukkal is megragadnák a nézőt, s a „befogadó” akkor esetleg beemeli azt saját képolvasó gondolkodásmódjába, azt szeretném, ha a bennem festés közben megszülető gondolatokat a kép nézői gondolnák tovább. Egyszer Rembrandt egyik öregkori képét néztem, s az arcon tükröződő keserűség olyan erős volt, hogy órákig nem tudtam elszakadni a tőle – a jó kép megragadja a nézőt, mert megelevenedik, de ehhez nagyon jónak kell annak lennie.

És ahhoz milyennek kell lennie, hogy megvásárolják? Azt mondod, régen adtál el festményt. Pedig szép számmal vannak gyűjtőid.

F. P.: Mostanában nem nagyon vesznek, pedig valóban, ha aukción felbukkan olykor egy-egy munkám, magasabb áron megy el, mint a keletkezés idejében. Meg az is érdekes, hogy most, amikor a kiállításra gyűjtőktől kérünk kölcsön festményeket, látom, hogy mennyivel magasabb biztosítási árat kérnek, mint amilyenről akkoriban volt szó, amikor azt megvették. Talán nagyok a képek, amelyeket mostanában festek. Öt éve is van annak, hogy nem adtam el, de engem ez nem igazán érdekel, pedagógus nyugdíjam van.

Hanem akkor micsoda?

F. P.: Három éven keresztül festettem a „Somosi betlehemet”. Nem vagyok szakrális festő, de azt gondolom, hogy minden műnek van szakrális üzenete. Nos, itt van ez a betlehem és három-négy olyan mű, amely ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik, lehet, hogy ez a tematika idegen az eddigi képi világomtól, de itt is az ember és az állat szerves egységéről van szó, a létezés, a megváltás csodájáról.

Olyan szorongás él bennem ez előtt a kiállítás előtt, mint amikor a laboreredményre várunk, hogy megtudjuk, milyen az egészségi állapotunk. Azt szeretném, ha ezek a képek szerethetők lennének. Nem szépek, hanem igazak, de még jobban szeretném, ha csak úgy szeretnék őket.

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely
2014. 11. 23–2015. 2. 15.
A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban rendezett kiállításról szóló írás az Új Művészet decemberi számában jelenik meg.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:07+00:00 november 23, 2014|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!