Városmorajlások

Stefanovits Péter kiállítása

Andor Anna

 

Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát – ez a felszólítás jutott eszembe a MissionArt Galériában Stefanovits Péter Városmorajlások című litografált sorozata hatodik lapja, az azon ábrázolt isteni szem láttán. No meg az, hogy ha ilyen isteni szem bukkan fel Stefa egy lapján, akkor bizonyosan nem az isteni rend ellentmondások nélküli érvényesüléséről kíván nekünk példázatot adni.

Ellenkezőleg. Problémái vannak e téren. Úgy érzi, nem úgy mennek a dolog, ahogyan kellene, ami persze nem is csoda, hiszen a városok mára óriásivá nőttek, s köztudomású, hogy minél nagyobbra nő egy város, annál nagyobbak a gondok vele – ami után persze igazi trouvaille, ha a grafikus arra törekszik, hogy e növekvő problémákról minél kisebb művekben számoljon be. Egyébként, ahogyan a törvényszerűen bekövetkező véletlenek törvénye kínálja, majdnem szemben azzal a Kieselbach Galériával, ahol éppen olyan képeket állatanak ki Scheiber Hugótól, amelyek a világvárossá váló Budapest új arcát mutatják meg, a közlekedőket, a stadionok, a sportpályák vagy éppen az éjszakai lokálok világát, csupa-csupa vonzó, izgalmas dolgot.
Sok-sok ilyen izgalmas művet sorolhatnánk fel a XX. század művészetében a képzőművészet és a világváros kapcsolatáról Ernst Ludwig Kirchner berlini kompozícióitól Franz Masarell Városáig, Moholy-Nagy László fény-vízióitól Vasarely színes városáig, s tőlük a graffitisek vagy a fényfestők által megszállt metropoliszokig, s kereshetjük a mostani képek előzményeit Stefanovits Péter korábbi művei között is, amelyeket a szürrealisztikus törekvések folytatása éppen úgy jellemzett, mint a képépítésben felhasznált, egyfajta távolságtartó iróniával társított montázstechnika. Erről az alapról indulva formálódott később a klasszikus hagyományok és az avantgárd határterületén elhelyezkedő munkássága, amely egyszerre tárgy- illetve motívumcentrikus, jelképekben fogalmazó és e gyakran a magyar történelemből vett motívumokat az irónia távolságtartásával szemlélő, távolságtartó és személyes.
Egyébként alighanem ő is igencsak szereti a várost, egyébként aligha élne már jó harminc éve éppen MissionArt szomszédságában, a szeles Duna-part mellett, a csörömpölő villamossínek fölött a negyedik emeleten, noha már kétszer is betörtek hozzá, ami ellen újabb és még erősebb rácsok felszerelésével védekezett. Egyébként általában is közel áll hozzá az építészet világa, a szakrális épületek és a képzőművészet kapcsolata is erősen izgatja, a nyolcvanas években nyilván ezért vett részt az erdélyi Siklód Kós Károly tervei alapján épült református temploma kazettás mennyezetének kifestésében, 2001-ben pedig Elekes Károllyal és Anthony Gall-lal a Gyilkos-tónál épült Szent Kristóf kápolna szekkó technikával készült frízének megvalósításában. A szó szoros értelmében építő szellemű, építő ember tehát. Igazi pesti polgár, vagy éppen egy polgár, aki történetesen Pesten él.
Miért hát, hogy a MissonArt Galériában kiállított (s Granasztói György bevezetőjével mappában is közzé tett) sorozatán szinte csak romokat látunk, vagy építeni kezdett de félbehagyott épületeket? Pusztuló várost és még inkább a város perifériáján megjelenő objektumokat, a senki földjén álló – hogy a magyar kultúrát, művészetet irodalmat évtizedek óta megosztó ellentétpárban fogalmazzak –, sem nem urbánus, sem nem népi emlékműveket, diadalkapukat, a semmiből semmibe vezető utakat? Különös lényeket, akik maguk is töredékek, torzók, mutánsok, akikből-amelyekből sohasem lesz már harmonikus egész, teljességtöredék, használható alkatrész a mikro- vagy makrokozmosz felépítéséhez. Nyomasztó álmokban felbukkanó vízióinkra emlékeztetnek e különös lények s a környezet, amelyben megjelennek, a tudattalanban előúszó, megállíthatatlanul közeledő rettenetre, s ahogyan egy-egy megoldása, a távoli horizonton megjelenő magányos vonat, füstölgő hajó jelzi, tudatosan utal is a nagy szürrealista elődökre, akik a századelőn vagy két világháború között a közeledő kataklizmától való félelmüket megjelenítették – miközben azonban az emberiséget fenyegető legnagyobb veszélyről, a vörösbe vagy barnába öltözött diktatúráról megfeledkeztek.
Nos, Stefanovits Péter kisméretű litografált lapjai éppen erről a veszélyről beszélnek, áttételesen, de nagyon pontosan, következetesen. És talán éppen e kettősség miatt adta a sorozatnak a városmorajlások címet: nagyon biztos ugyanis abban, amit mondani akar illetve abban, hogy mi történik akkor, ha azokat a hangokat, amelyek egyelőre csak alig észrevehetően vagy alig értékelhetően szólalnak meg, nem próbáljuk érzékelni, értelmezni, s nem próbáljuk meg levonni a megfelelő következtetéseket. Akár amolyan XXI. századi képregény paródiának is felfoghatnánk a sorozatot, hiszen amilyen banális egyértelműséggel sorjáznak azok lapjain az események, olyan tömören, jelzésszerűen fogalmazza meg ő, amit a hatalomról, annak megszerzéséről, megszilárdításáról, gyakorlásáról és a rossz uralkodás veszélyeiről gondol. Kard és szív jelenik meg az első lapon, király és halottak, elpusztult város a másodikon és a harmadikon. A negyediken a hatalom örök jelképét látjuk, a piramist és a diadalkaput kietlen tájban. Töredező emlékművek között tűnik föl a múlt nosztalgiára ösztönző jelképe, a magyar alföld gémeskútja, a hatodik és a hetedik lapon a diadalkapu illetve a töredező emlékművek között egy meglehetősen taszító hatású légy kerül a középpontba. A hatodik lapon az isteni szem jobb oldalán mintha Nepomuki Szent Jánost látnánk, az utazók védőszentjét, a dal oldali szent kezében azonban mintha gépfegyver lenne kereszt helyett – ő az utazók hóhéra lehet. A nyolcadik lap az elpusztult országot mutatja, a férgek által ellepett országutat, a kilencedik az angol szállóige, „my house is my castle”, azaz az én házam az én váram igazságának meglehetősen ironikus hangú újrafogalmazása. A Kárpátia együttes is írt egyébként egy ilyen című számot, így szól a refrén: „Az én házam, az én váram. Minden rossz kint marad. Az én házam, az én váram. Nincs is nálam boldogabb.”
Milyen jó nekik!
És végül a tizedik lap, a néptelen bérkaszárnyával és szemben az emlékművel, amelyen – a városmorajlások stílusos befejezéseként – már csak egy jókora fül maradt. Ez a hajó már elúszott – mondjuk a nyomat bal felső sarkában felbukkanó tengerjáróra nézve? Vagy Jézus példabeszédei utáni szokásos fordulatát ismételjük meg: Akinek van füle a hallásra, az hallja meg?
A választ – a választást – a művész a látogatókra bízza.

MissionArt Galéria
2014. 11. 29-ig

 

 

Print Friendly