Visszatérni a látványhoz, és szavakkal írni át

A festő dolga. Birkás Ákos (2006–2014)

MODEM, Debrecen, 2014. X. 12–2015. II. 8.

Árfa János

 

Birkás Ákos:  Szent Jeromos és egy ismeretlen, 2013,  olaj, vászon, 170x120 cm,  Zinsler Gyűjtemény, Ausztria

Birkás Ákos: Szent Jeromos és egy ismeretlen, 2013, olaj, vászon, 170×120 cm, Zinsler Gyűjtemény, Ausztria

Sokan valamiféle konformizmusnak gondolhatnák, hogy az évtizedekig tartó kísérletezést – a 60-as évek expresszionista portréit, a 70-es évek hiperrealista festményeit, a konceptuális fotó- és filmkísérleteket, a 80-as években jelentkező expresszív tájkép- és arcnélkülifej-festészetet, a 90-es évek alakjainak elsötétedését és a nagyobb méretű munkák színeinek újraelevenedését, majd a realisztikusabb portrék megjelenését – a 2000-es évek elején a látvány, illetve fotó utáni festéssel való megelégedés követte. Valójában azonban szó sincs erről, Birkás Ákos egyszerűen csak halad a korral, viszont az avantgárd és a konceptualizmus alkotói attitűdjéből is mentett át dolgokat, éppen ennek köszönhető, hogy festészete nem vált egysíkúvá.

Birkás első debreceni tárlatának egyetlen előző évezredbeli festménye, az emberalakok nélküli, hiperrealista Új ház (1973) is szépen mutatja, milyen jelentős szemléleti átalakulás, hangsúlyeltolódás ment végbe az életműben. A festő dolga című kiállítás kurátora, Kukla Krisztián elsődlegesen a Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív tárlat óta eltelt nyolc év munkáit rendezte három nagyobb egységbe, figyelmünket Birkás érdeklődésének kulcsmozzanataira irányítva. A horizont vonala az első szekció, amely a sajtófotók inspirálta képekre koncentrál, majd A lehetetlen párbeszéd olyan képeket foglal magában, melyekre Birkás elméleti szövegek részleteit festette fel, többnyire apró betűkkel, A populista konstelláció pedig az emberi viszonyokat – gyakran allegorikusan – megragadó festmények gyűjteménye, amelyek sokszor úgy jelenítenek meg akár homoerotikus, érzéki együttállásokat is, hogy valamiképp mégsem tűnik el a szakrális hangoltság a képekről.

Valójában nincs éles határ a szekciók között, hiszen az egymásba nyíló terekben keverednek a képek, s már a sajtófotók eszköztárából inspirálódott olajfestmények közt is találunk egy – ugyanazon jelenetet duplikáló – képpárt, melynek az egyik része szöveges tartalmakkal egészül ki. Mindkét kép előteréből két csadoros nőalak néz felénk, a háttérből pedig egy világos ruhában, fedetlen fejjel és alkarokkal álló, nevető nő tekint hátra. Már-már didaktikusnak hat ez a fajta szembeállítása e két női állapotnak, különösen, amikor észrevesszük, hogy a szöveges, Fallosznak „lenni” (2012) című munkán a feminista filozófusnő, Judith Butler sorai olvashatók, melyek Jacques Lacan nőkről szóló elméleteit bírálják. A falnál (2011) című képen szinte ki is van égve a hátsó nőalak, stilizált, nem szervesül a képbe, ez mintegy a nők arab világban való ilyetén szabadságának irrealitását is jelzi. Az ironikus című Fallosznak „lenni” esetén viszont egészen realisztikus ez a figura: rózsaszín ruhában van, vonásai és bőrszíne pedig arra engednek következtetni, hogy arab.

Amíg nem lépünk egészen közel a képhez, az angol feliratok olvashatatlanok, a képet keresztülszelő szabálytalan vonalaknak tűnnek, mégis ezek magyarázzák a két festmény közt észrevehető másik fontos különbséget is, mégpedig azt, hogy a Fallosznak „lenni” című munka képi tere kitágul, mintegy szimbolikusan jelezve a szabad nő lehetőségeinek növekedését. Másrészt viszont a háttérben továbbfut a fal is, amely talán azt jelzi, hogy ez a szabadság mindig csak relatív lehet, esetleg éppen azzal képez korlátokat, hogy a bejáratott kulturális reflexeket felborítja. Birkás kommentáló szavai is felhívják a figyelmet rá, hogy Ország Lili Nő fal előtt (1956) című festménye inspirálta a második munka elkészültét, s mint tudjuk, Ország számára életen átívelő szerepe volt a fal szimbólumának, majd a falszerű felületeknek, ahogy a szöveges elemek képbe építésének is. Birkás a feliratok dekoratív funkcióját sokkal kevésbé használja, a két életmű közti kapcsolat viszont izgalmas, különösen így, hogy Birkás kiállítása ugyanabban térben kapott helyet, ahol egy évvel korábban Ország Lili retrospektív tárlata is látható volt, a Birkást inspiráló képével együtt.

A most elemzett festmények azonban nemcsak azt mutatják meg, hogy miképp épül rá a sajtófotókból kiinduló képi gondolkodásra a szöveges elemeket tartalmazó képtípus, de a sajtófotó műfajához való reflexív viszony, a narratív képi események kiválasztásának tudatossága és a részek manipulációjának, a hangsúlyozni kívánt momentumok kiemelésének folyamatát is szépen modellezi ez a műpár. A többi munkát sem tekinthetjük ugyanis fényképek másolatának, hisz tény ugyan, hogy mind kortárs valóságunk egy-egy szimptomatikus jelenetét idézik meg, ahogy a sajtófotók, de nem újrafestésről, inkább átiratokról van szó, amelyek olykor enigmatikus kompozíciókká válnak.

A tárlat bejárata mellett látható Mozi (2007) egy filmes jelenetet idéz. Egyszerű cím, egyszerű feloldás, mint a Vörös zászló (2007) esetén, amelyen egy munkáspárti fiatal tüntető tűnik fel, háta mögött égő kocsival. Első ránézésre banális, leíró címet kapott az Olaj (2007) is, amely kínai olajfúrótornyokat és munkásokat jelenít meg egy nagy kompozícióban. Az előterében kidolgozott, a távoli dolgok ábrázolásában viszont a fehér vászonfelületet is kihasználó olajkép a technikai megvalósítása miatt mégis játékossá teszi az értelmezést. Az olajfestmények többsége nem szokott a fehér alap üresen hagyásával játszani, ez inkább az akvarellfestés jellegzetes bravúrja, épp ezért itt ez a megoldás nagyon hangsúlyossá teszi a vászon felső harmadát.

Talányos képek az Égő autó (2004), A fogoly (2005) és A kérdés (2006), de nem csak azért, mert előbbi kettő a kiállítás alcímében szereplő „2006–2014” behatárolást is kikezdi. Mindhárom képen a háttérben zajló eseményekkel nehezen összeegyeztethető alakokat látunk, mai szemmel azt gondolhatnánk, hogy ezek az emberek szelfiznek – mosolyogva égő kocsival, kivégzésre szánt csuklyás figurával vagy épp füstfelhővel a háttérben. Az Enteriőr (2007) és Az őr (2009) pedig attól érdekesek, hogy olyan jelenetet ábrázolnak, amit egy sajtófotós biztosan nem ragadhatna meg hitelesen: egy konyhában asztal alá húzódó kisgyerek és egy portrét ülő fegyveres néger kisfiú. Játékos megoldás, hogy az első kiállítási egységben találjuk meg azt a képet is, amely a harmadik szekció címét adta: A populista konstelláció (2014).

A változások és a sajátszerűségek érzékeltetése érdekében néhány kortárs alkotó munkája szintén megjelenik a kiállítás középső harmadában, melyekhez Birkás rövid kommentárjai kerültek. Szűcs Attila egyik korai tájfestménye, a holland Jan van der Pol lerombolt közel-keleti lakóházat ábrázoló munkája, valamint két mű az osztrák Johanna Kandltől, aki a 2000-es évektől szövegekkel látta el társadalmi problémákra reflektáló realista festményeit. Valójában persze az alkotó személyes elfogultságait figyelmen kívül hagyva ettől pontosabb referenciákat is könnyen találhatnánk a kortárs képzőművészetben, mind technikai, mind tematikus szinten.

Bár a képi megjelenítés hasonló marad, a kép-cím viszony alakulásában izgalmas fordulatot hoz, amikor elkezdenek konkrét művészettörténeti referenciákkal játszani a munkák elnevezései. A folyamat a kubista kompozíciókat idéző Csendélet gitárral és pipával (2009) című képpel kezdődött, amely valójában egy afgán menekült asszony portréja. A címet részint a háttér stilizált épületei és a középteret kitöltő, geometrikus alakzatokkal díszített lepedők magyarázzák. A színes bőrű, bebugyolált alak egyébként a stilizáló európai tekintet számára akár indiánnak is tűnhet, s a címbeli pipa is mintha részben ezt a félreértést próbálná erősíteni. A Kazimir Malevics képeire utaló Vörös négyzet (2009) egy ágyon ülő öltönyös öregurat ábrázol vörös nyakkendőben, a Fehér négyzet (2009) pedig egy szófán fekvő, fiatalabb öltönyös férfit. A kép előterében, a szófa előtt pedig ott az a fehér felület, az asztal tükröződő üveglapja, amely itt ugyan kivételesen nem négyzet alakú, de a cím és a komponálás miatt központi elemmé válik e munkán. Egyes képek a 68-as diáklázadások jelmondatait idézik, azonban számomra a legizgalmasabbak a szöveges festmények voltak, melyeken szintén gyakran tűnnek fel politikai szereplők, előkerülnek a korábbról ismert, sajtófotósok által is preferált témák, például a lázadások és a kisebbségi problémák. A német és angol nyelvű szövegek nem tisztán narratívaképző szerepet látnak el, sokkal inkább a képi tartalmakból többnyire egyébként is sejthető összefüggéseket mélyítik el, árnyalják – szakszövegekből vett idézetek, amelyek olyan kérdésekhez kapcsolódnak, mint például a megbélyegzés vagy az integráció.

Ezek után talán nem nagy meglepetés, hogy a tárlat utolsó harmada szinte egészében egy megbélyegzett közösség, a homoszexuális férfiak ábrázolásának rendelődik alá. Az itt látható képeken már nem látunk szövegeket, a vásznak szélei viszont gyakran kitöltetlenül maradnak, s mintegy keretet képeznek a fehéren hagyott, szabálytalan sávok. A címadási mechanizmus szintén érdekes fordulatot vesz: szakrális alakok, főleg szentek nevei tűnnek fel, s társulnak az érzékenyen megfestett férfialakokhoz, amelyek sokszor párokat alkotnak: Egy angyal és egy szent (2013), Szent Sebald és Szent Laurenţius (2013), Szent Remigius és Szent Amandus (2013). A festő ezekkel a keresztény dogmát sértő voltuk ellenére is szakrális finomságú képekkel mintha az androgünitás állapotának férfiszerelemben való felfedezésére és ezzel toleranciára késztetné a nézőt. Ezt a tematikát némi iróniával ötvözi az utolsó nagy tér két végében látható, egymással szembeállított mű, a Szent Jeromos és egy ismeretlen, valamint a tárlatot záró Szent Jeromos és egy faszent (2013). Egymást értelmezik e munkák, mivel csak a hipszterfigura közös rajtuk: szinte biztosra vehetjük, hogy ő a címben szereplő szent.

Birkás Ákos válogat, átértelmez, szavakat keres, s ezeken a szavakon bizony érezhető, hogy némi didaktikus szándék is munkál benne, kérdéseket dob fel, és jobb esetben nyitva hagyja őket, így hát – a kiállítás címére utalva – én is követem példáját: vajon mi más lehet még A festő dolga?

Print Friendly