Egy családi kiállítás margójára

 

Szabó Ádám

 

Szabo Zsofia_Orvenykocka_kicsi

Szabó Zsófia: Örvénykocka

Szabo Adam_Aura_kicsi

Szabó Ádám: Aura

Szabo Gabor_Adam_kicsi

Szabó Gábor: Ádám

A dinasztia szó eredetileg uralkodóházat jelöl, ahol a hatalomgyakorlás joga örökletes módon adományozódik egyik nemzedékről a másikra, azonban a fogalmaink eredeti jelentésükhöz képest változnak, korrumpálódnak. A művészet szót például manapság már szinte bármivel kapcsolatban jogosnak tűnik használni, ha valami szakmai vagy mesterségbeli értelemben kiemelkedőre akarjuk felhívni a figyelmet. Királyunk rég nincs, viszont lehet beszélni orvos-, jogász-, mérnök-, cipész-, hangszerkészítő- vagy éppen művészdinasztiákról, amelyeknek tagjai több generáción át gyakorolják ugyanazt a mesterséget.
Kezdjük az elején. Gábor Móricz, a dédapám, egy kisújszállási zsidó szabómester fiaként született 1889-ben (ennyiből tehát ő is Szabó), az öccse, Gábor Mátyás pedig szobrász volt, de mind maga, mind a művei és a műterme elpusztultak a II. világháború idején. Dédapám tizenhat évesen korkedvezménnyel került a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, majd onnan két évvel később a párizsi École des Beaux Arts-ra, 1913-tól pedig már a Százados úti művésztelep lakója. Kiváló karakterérzékének köszönhetően hamar az arisztokrácia és polgárság kedvelt arcképfestője lett. Bár elég szigorú rend szerint élte életét, abba azért belefért, elkártyázta felesége bundáját, illetve az, hogy egy 1930-as kártyapartira egy ismerős pilótával Londonból hozatott osztrigát. A műterme klasszikus századfordulós stílusban volt berendezve, miszerint a műterem egyúttal a művészet szentélye. Volt ott barokk faszobor, reneszánsz intarziás szék, római edények, ásatásból származó honfoglalás kori koponya, Szemere Bertalan hintaszéke, egy szamuráj páncél. Dédapám maga is mindig kifogástalan öltözékben jelent meg, és sokat elmond róla, hogy amikor az ötvenes évek elején nem lehetett venni cipőpasztát és parfümöt, ő maga készítette azokat…
Nagyapám, Szabó Iván, éppen ellentétes utat járt be, az egyik oldalon erdélyi református lelkész ősökkel, a másik oldalon arisztokrata felmenőkkel rendelkező úri gyerek, szülei válása után szegénységben és hányatott sorban élt. Hamar elkötelezte magát, és élete végéig kitartott a baloldali eszmék mellett. Aktív szerepet vállalt a néptáncmozgalom elindulásában, alapítója, táncosa és koreográfusa volt a Muhoray, a Nékosz majd később a Honvéd együtteseknek. A lovaglást hiúságból hagyta abba, hetvenhat éves korában. Ars poeticája három szó volt: nők, lovak, madarak. Mellesleg a kiállítás címe nagyapám harmadik feleségétől, a költő és rádiós szerkesztő-riporter Szabó Évától származik, aki ezt a házukra tervezte kifüggeszteni. Szabó Iván megjárta a világháború és a hadifogság poklát; kevéssé vigasztaló mondása volt bármilyen helyzetre, hogy ez is jobb, mint a hadifogság, és talán innen eredeztethető, hogy az öltözködésre és az étkezésre abszolút gyakorlatias szempontból tekintett. Nem volt épp kifinomult az öltözködése, de persze sármos emberként neki jól állt minden, a háziasszonyokat pedig azzal kergette őrületbe, hogy tőle egy finom ebéd után a legnagyobb dicséret az volt: „emberi fogyasztásra alkalmas”…
Newton egy levelében úgy fogalmaz: „én távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam”. Newton nyilvánvalóan az őt megelőző tudósokra hivatkozik itt, csakúgy, mint a XII. századi neo-platonikus Bernard de Chartres az antikvitás nagyjaira, amikor azt mondja: „Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebb nézhetünk, és többet láthatunk, mint az elődeink.” Régóta forgatom magamban ezt a mondatot; szép és szimpatikus a belőle áradó szerénység, a tudományra vonatkoztatva pedig még igaz is lehet. A művészetben azonban én vitatnám a fejlődés lehetőségét, és amúgy is rövidlátó lévén hiába is állnék bárki vállára, hogy messzebbre lássak. Ráadásul mi van akkor, ha ezek az óriások állnak a mi vállunkon és nyomnak le minket?
Mesélik, hogy Ferenczy Károly egy zsarnok volt. Nemcsak a festő fiát, Ferenczy Valért, hanem a szobrász Ferenczy Bénit is, ahol csak lehetett, még távollétében, levelekben is, kioktatta. A mi családunkban senki nem szólt bele abba, hogy ki-ki a maga művészetén belül, mit csinál. Dédapám és nagyapám pályája eltérő irányú volt, nem keresztezték egymás útját. Apám viszont, akiben ötvöződött Gábor Móricz csendes kifinomultsága Szabó Iván férfias kiállásával, nagyapám karrierjének csúcsán ‒ főiskolai tanár számtalan köztéri megrendeléssel ‒ lépett a szobrászat útjára. Nem volt könnyű nemcsak lelkileg, hanem a gyakorlatban is, kilépni apja karizmatikus árnyékából, hiszen például bár nagyapámnak és dédapámnak is volt műterme a Százados úton.
Itt érkezünk el a negyedik generációhoz: Zsófihoz és hozzám. A laikusok számára egy ilyen művész-dinasztia valami romantikus dolognak hat, vagy irigylésre méltó, mert milyen szép, hogy a tehetség így öröklődik és folytatják a családi hagyományt. Engem körülbelül tizenhét éves koromtól fogva az a kérdés gyötört, hogy vajon azért akarok-e szobrász lenni, mert ezt a mintát láttam magam előtt, vagy azért mert valóban van bennem erre egy belső késztetés. A főiskolai felvételin pedig azt reméltem bárgyú módon, hogy a Szabó név elég általános ahhoz, hogy elbújhassak mögé, s valóban én legyek megmérettetve, illetve később ugyanezt reméltem a diplomától is.
Számomra a másik, s talán még fontosabb kérdés az volt, hogy haladjak-e én is tovább a kitaposott úton? Egy szerencsés időben elnyert, egyéves külföldi ösztöndíj adott arra lehetőséget, hogy megkereshessem magamban azt a valamit, amire építeni tudok, amihez, ha már megerősödött nyugodtan felhasználhatom mindazt, amit otthonról hoztam. Mire lediplomáztam a művészeti élet teljesen megváltozott itthon, nekem nem kellett azzal szembesülnöm, amivel apámnak, s habár az ő köreiben én továbbra is úgy jelentem meg, mint Szabó Gábor fia és Szabó Iván unokája, aki szintén zenész (akarom mondani szobrász), azon a kortárs színtéren, ahol én az első lépéseket próbáltam megtenni, fordítva volt: ők voltak Szabó Ádám apja és nagyapja, akik szintén szobrászok.

Négy generáció kiállításán állva felmerülhet a kérdés, lesz-e ötödik? Nos ami engem illet, egyelőre úgy tűnik, hogy ami késik, az múlik is. A folytatás lehetőségét a szó legszorosabb értelmében jelenleg Zsófi húgomban látom. Távol álljon tőlem, hogy a születendő gyerekeknek meghatározzam a pályájukat, de remélem olyan foglalkozást választanak majd, ami nagyobb anyagi jóléttel jár, és tudnak majd kezdeni valamit azzal a nem kevés tárgymennyiséggel, amit ez a négy generáció megalkotott.

(Az Erlin Galériában 2014. november 5-én elhangzott megnyitó beszéd szerkesztett változata)

 

Erlin Galéria
2014. december 5-ig

Print Friendly