Jakobovits Miklós kiállítása

Forrás Galéria, 2014. XII. 15-ig

P. Szabó Ernő

Jakobovits Miklós: Forma-ritmus, 2004, vegyes technika, farostlemez, 100x70 cm

Jakobovits Miklós:
Forma-ritmus, 2004,
vegyes technika, farostlemez, 100×70 cm

Az ezredvég reneszánsz mestere – Kántor Lajos – egyik írásában így jellemezte Jakobovits Miklóst, akinek a tevékenysége valóban külön fejezetet jelentett a Pece-parti Párizs művészetében a 20. század második felében, a 21. század elején. Festőként, grafikusként egyaránt jelentős életművet hozott létre, készített kerámiaplasztikákat, foglalkoztatták az anyag, a merített papír titkai, tervezett jelmezt, díszletet, mindamellett művészetszervezőként, művészetpedagógusként és művészeti íróként is folyamatosan működött. Sajnos mindezt múlt időben kell mondanunk, hiszen két év óta már nem lehet közöttünk. 1959-től 2012-ig azonban majdnem fél évszázadon át élt, dolgozott Nagyváradon, oroszlánrésze volt abban, hogy Biharország fővárosa abban az időszakban is jelentős művészeti centrumként írhatta be magát a régió művészetének történetébe. 2003-ban Munkácsy-díjat kapott, egy évvel később a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választotta, 2012-ben Arshile Gorky-díjban részesült, amely alighanem egyszerre szólt annak a humanizmusnak, amely a világhírű örmény származású művész és a nagyváradi festő művészetét egyaránt jellemzi, s annak a következetességnek, amellyel Jakobovits a művészeti tevékenység végső értelme, a műalkotásban benne rejlő titok, megfoghatatlan megragadására és megmutatására törekedett.

A Forrás Galériában rendezett kiállítás a nyilvánvaló térbeli korlátok miatt nem mutathatja meg a művész által következetesen végigjárt út minden állomását, amelyeken megállva, széttekintve az érdeklődő érzékelheti, hogy képalkotására a szürrealizmus örökségének és a groteszk látásmódnak a vegyítése volt jellemző. Korai művei közül a tárlaton néhány rajz szerepel a 60-as, 70-es évekből, amelyek egyszerre érzékeltetik a mesterségbeli felkészültséget és az atmoszférát jelentő erőt, az Édesapám tárogatója című 1985-ös festmény pedig mintegy összeköti a korábbi időszak csendéleteit azokkal a figuralitás és nonfiguralitás határán járó festményekkel, amelyek már a teljes művészi érettség – ahogyan Maria Zintz Jakobovitsról szóló könyvének fejezetcímében olvassuk – időszakának a művei. Akkoriban már messzire jutott az absztrahálás útján, amelyen 1970 körül indult el, elmélyedt anyagkísérleteiben, a festett felület fakturális értékeinek kihasználásában, s talán épp e kísérletek révén jutott el az anyag mágiájának, annak a belső fénynek a felfedezéséhez, amely a legnagyobbak műveiből sugárzik. 1986-ban Hommage á Rembrandt című festményén megjelent az arany, amelynek időtlen ragyogása visszatért 1987-es Oltár című művén is. A 90-es években például az itt kiállított Alkímia című kompozíciójával folytatta e természetű művei sorát, amely egészen legutolsó képeiig ívelt, ahogyan a Metaforikus jelkép és a 2012-es A föld álma is érzékelteti.

Felbukkan az oltár motívuma a kiállított műveken is, ahogyan a Kozmikus oltár példázza, a kiállítás címében jelzett „mindig más, mindig ugyanaz” jeleként, a szín-forma-anyag misztikus átlényegülésére utalva. Jakobovits Miklós néhány alkotásának a címe egyszerűen a művészi alkotás folyamatára, a forma alakulására utal, például a Forma-ritmus, az Ívelő forma, a Ritmus csendje. Ezeken a műveken is ugyanaz az átlényegülés figyelhető meg, mint a Látomáson, a Kapun, a Kék váron, a Kék kristályhegyen, amikor az egy-egy részletben a művet inspiráló látványra, azonosítható motívumra visszautaló kompozíció egy másik világot nyit meg a mű szemlélője előtt, a mítoszok, a sejtések, a megfoghatatlan, ám az emberi létet, értékrendszert épp megfoghatatlanságuk, meghatározhatatlanságuk révén alapvetően befolyásoló lények, történések birodalmát. A Trójai mítosz, a Fény-nyomok az Escorialban, a Kék kristályhegy nemcsak szellemes, sokat sejtető címe révén állítható párhuzamba Paul Klee műveivel, de azért is, mert azt az igazságot fejezik ki, amelyet a svájci mester a következőképpen fogalmazott meg: „A kiválasztott művészek azok, akik behatolnak annak a titkos helynek a tartományába, ahol az elsődleges erők táplálják az egész evolúciót.” Valahol a látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan, ábrázoló és elvont, figurális és nonfiguratív, mesés és hétköznapi határán található ez a világ. Az anyag megfogható, a szó szoros értelmében tapintható szépsége éppen olyan meghatározó része, mint a tisztaságra utaló kék, az időtlenséget sugalló arany, az áhítat, a végtelen előtt való megnyílás szándéka, ugyanúgy, mint a finom humor. Igen, ha Karinthy Frigyes elmondhatta, hogy humorban nem ismer tréfát, Jakobovits Miklós képei között bátran állíthatjuk, hogy a fenséges és az áhítatos előtt állva nincs helye a komolykodásnak. Ezt bizonyítja az emeleti galériában látható sorozata is, amelyet felesége, Jakobovits Márta raku-sorozatának párnácskái ihlettek, s a 2010-ben született kompozíció, a Kirakat is, amelyen öt női retikül rejti magában a létezés nagy titkait. Hasonlóképpen titkokat rejt magában a kiállítás egyik legizgalmasabb kompozíciója, A kék krokodilus ékszeres ládikája is. De csak addig maradnak titkok a titkok, amíg a zárat nyitó kódot meg nem szerezzük.

Print Friendly