A lét édessége, amelyet eltűnni látni oly félelmetes…

Körhinta – Erwin Olaf kiállítása

MODEM, Debrecen, 2015. II. 1-jéig

Muladi Brigitta

„Sok hibát ejtek, ismétlem magam, a művészet és a fotográfia történetét, de a tevékenység, a létezés állandó igazolása az egyetlen mód, hogy nyugodtan nézzünk szembe a halállal.”3

A fotográfia és a fotós. A fotós és a festő között Talbot korában az volt a különbség, hogy a fotós ki volt szolgáltatva a technikának, a kép puszta létrehozása volt a feladat, a témát egyszerűen a valóság adta. A csoda maga a kép volt, ami a látott világot, az emberi arcot vagy a természetet rögzítette, a műfajok is ehhez igazodtak. A fotós időközben a valóság teljes feltérképezésével lett elfoglalva, s az addigi témákat többé már nem tekintette kizárólagosaknak – ezt Flusserl, W. Benjamin, Barthes elméletei alá is támasztották: a technikai bázis kiteljesedett, a fotó tématára pedig határtalan.

Erwin Olaf: Berlin-sorozat: Berlin, Régi városháza, Mitte – 2012. július 8., 2012  lambda print a Galerie Wagner + Partner (Berlin) jóvoltából courtesy of Galerie Wagner + Partner (Berlin)

Erwin Olaf: Berlin-sorozat: Berlin, Régi városháza, Mitte – 2012. július 8., 2012 lambda print a Galerie Wagner + Partner (Berlin) jóvoltából courtesy of Galerie Wagner + Partner (Berlin)

Deleuze 1989-ben a Mozgókép című könyvében a filmet a következő három paraméterrel írja le: egy olyan fúzió, amely az érzékelt képből, a cselekvéssorból, az akcióból és az ábrázolt érzelmekből áll össze. Erwin Olaf saját belső „univerzumát” szeretné ábrázolni, és az általa megtapasztalt életet egy érzelmekkel áthatott utazásként, egyfajta „moziként” kívánja interpretálni. Hogy sikerre viszi-e ezt a vállalkozást, azt minden néző eldöntheti. Meggyőző ereje számomra a kifinomult technikai felkészültségen kívül talán abban is rejlik, hogy az ember legprimerebb érzelmeit, mint amilyen például a bánat, az élet legszentségesebb pillanataként képes ábrázolni. Ez egy végtelenül kicentizett világ, ahol egy kötéltáncos ügyességére van szükség, hogy a látvány ne csússzon át a giccsbe, és ne is maradjon egyenértékű egy nagystílű divatkampány bombasztikus vizuális anyagával.

A történet. A keresett holland médiafotós, fotóművész, kísérleti filmes Hilversumban született 1959-ben, pályáját fotóriporterként és újságíróként kezdte. 19 éves volt, amikor olyan személyiségekkel ismerkedett meg, mint John McKendry, Robert Mapplethorpe gyűjtője és támogatója, a New York-i Metropolitan Múzeum kurátora, illetve ugyanebben a körben Helmut Newton és Joel-Peter Witkin, és ekkor már érezte, hogy ez az ő világa. Első, a művészeti szcénában nagy figyelmet kiváltó munkája, a Chessmen (Sakkfigurák) sorozat volt, amellyel 1988-ban elnyerte a Fiatal Európai Fotósok első díját. „A nagyfokú tudatosság, az alkotói pontosság, a kiszámított hatások mesterénél jogos a feltételezés, hogy a jelenet és a falon függő kép között összefüggéseket hozott létre, melyek a spirituális, morális mondanivalót mintegy titokszerűen rejtik bele a képbe.” Ez a kitétel Fogarassy Miklósnak a Vermeer: A festőművészet című könyvéből,4 abból a korszakból származik, amikor Erwin Olaf pályája éppen elindult, és alapvetően akár alkalmazható az ő munkáinak jellemzésére is, ahol a legkisebb részletnek is jelentősége van.

2008-ban Hollandiában Johannes Vermeer névadója lett egy a kulturális minisztérium által alapított új művészeti díjnak, amely a valamikori legtöbb anyagi támogatással jár (100 ezer euró). Véletlen, hogy 2011-ben Erwin Olaf volt a kitüntetett, aki most a debreceni MODEM-ben állít ki,5 és véletlen, hogy éppen a festőművészethez méri magát. (A díj további birtokosai Marlene Dumas és Reem Koolhas.) Pedig nem tűnik véletlennek. A kortárs sztárfotósok pengeéles optikáján túl a legtöbb benyomást – mint Olaf elmondja a Vogue Mastersnek adott interjúban6 – a holland „golden age” festményeiből, Caravaggio bizarr világából és a fiatalon látott Fellini-mozikból merítette. A festészethez való vonzódásának szinte minden munkáján nyoma van, de a legkonkrétabb példa erre Laboral Escena Gíjon (2008) sorozat, ahol teátrálisan modoros, 17. századi spanyol barokk festményeket mixel a mai divatfotók simaságával. (Gíjon egy spanyol kisváros, ahol a modelljeit találta.)

Olaf az említett videointerjúban mintha a kortárs fotográfia egyik vonulatának a fő paramétereit adná meg: „Nem akartam követni a valóságot, szeretek álmodozni, a fejemben saját világot teremtettem már tizenévesen – nyilatkozza –, egy stúdióban akartam dolgozni, ahol mesterséges fények vannak… A stúdió- és divatfotó megtanított fényképezni, a technikai tudást adta, ami nekem a szabadságot jelenti. A lehető legtökéletesebben szeretném kifejezni, hogy mi van bennem, s hogy a kész mű hatása tovább tartson, mint pár perc, olyan legyen, mint egy festmény vagy egy csodálatos mozi, legyen benne valami az örökkévalóságból. Elsősorban fotós vagyok, de saját univerzumot szeretnék alkotni. Ha olvasol egy könyvet vagy filmet nézel, akkor egy más világban érzed magad, de a fotó teljesen más, mint a film vagy a festmény. Egy meztelen nő, az meztelen nő. A fotó konkrét.7 Ehhez veszem kölcsön a glamourt, és ezért szerepel a kiállításaimon a fotográfia, a film és a térinstalláció egyenlő szinten. A glamour nemcsak elfed, hanem eszköz is, hogy felemeljük a témát. Ez egy perfekt világ. Például a Bánat-sorozatban is egy perfekt világot teremtek, ami azonban emberi drámákkal van tele – a saját világunk drámáit megragadni, az a legnehezebb.”8

A glamour a kezdetekben – a 20-as évek elején jelent meg mint stílus – kiemelte a sztár ragyogását, amivel el is fedte a valódi személyiséget. Amerikai fotósok – Ruth Harriet Louise és George Hurrell – a korabeli celebeket úgy állították be, hogy a megvilágítási technikák, valamint a sminkesek, fodrászok, segítségével drámai szépségű hatást kölcsönözzenek az arcoknak. A divatfotóban is alkalmazták a módszert, azzal a kiegészítéssel, hogy az egész testet a fotózáshoz alakították, úgy alapozták, sminkelték, mint az arcot. (Ellenpélda Bettina Rheims tíz évvel ezelőtti sorozata a naturálisan fotózott, bevállalós hírességekről.)

A kiállítás. Olaf képalkotási módszere nem ismeretlen a kortárs fotóművészetben, mégis egy olyan mixet hoz létre, ami minden részletében bevonz és fogva tart. A hűvös, kristálytiszta, arisztokratikus, távolságtartó előadásmód, a minden képzeletet felülmúlni akaró szépség, a glamour és a túlcsorduló érzelmektől szinte megszállott arckifejezések kiélezett ellentétének végletes hatásából áll össze Erwin Olaf kifejezőereje. Ha szemünk hozzá is szokott a divatmágia ilyen képei-hez és erős déjà vu érzésünk is támad, képeiben mindig találunk valamit, amit sem a kortárs fotóban, sem az újdonság erejével hatni akaró reklámfotók ötleteket puffogtató sokaságában nem láthatunk. Kizárja a felületesen kacér pillantásokat, ehelyett a modelljei, önnön erejükben sütkérezve, végzetesen kihívóan tekintenek ránk, de ezt az arrogáns önbizalmat kizárólag a Berlin-sorozat gyermekszereplőinek engedi meg. A Bánat- és a Várakozás-képein nem a könnyed bájt, hanem a drámai szépséget ábrázolja, amely a viselőjére alig elviselhető súlyként nehezedik. A fotók alakjai mintha nem a csodálatos jelent élveznék, hanem egy a múltba vesző, de nem feledhető sötét, fájdalmas titkot rejtegetnének, mint a Kulcslyuk-sorozatban, ahol szégyenükben egykedvűen maguk elé merednek, vagy a falnak fordulva nem is pillantanak a kamera felé.

„Műveimmel bevezetem a nézőt a »naplómba« – mondja a művész. Volt időszak, amikor sok szex volt a képeimen, sokszor agresszívek voltak, máskor reflektáltak a politika jövőjére vagy a terrorizmusra. Sokszor terápiaként műveltem a fotográfiát, amikor nagyon szomorú voltam. Berlinben nosztalgia fogott el, a világháborúk foglalkoztattak, az éjszakai életet képzeltem el, a korabeli festmények alapján, a Berlin-sorozatban akkor ezeket akartam kifejezni.”

A MODEM kiállításán kulcsszerepet tölt be ez a szekció, amelyből a főcím is származik. Már az első benyomás nagyon összetett, az egész kiállítást belengi az ünnepélyesség, a misztériumjelleg, a sötét derengésben éteri fénykörben pompázó képek mint színpadi vagy cirkuszi produkció vonják magukra a figyelmet.

A kiállítás fókuszában azonban egy hivalkodástól mentes, redukált eszközökkel felvett fotót látunk. Egy magas lépcsőn magányosan, háttal9 férfialak lépked felfelé, aki természetesen maga a művész. Mellette a címadó Körhinta, ami egyrészt az „akció”, egy mozgó objekt, jelentésében az élet körforgását a picassói értelemben vett cirkuszhoz, revühöz hasonlító szerepjátékokban fogalmazza meg, de a körülötte kiállított fotókkal együtt nem kevés köze van a világháborúk időszakának bizarr hangulatához (Kabaré), s ebben a Neue Sachlichkeit berlini alakjaihoz, Georg Gross, Otto Dix és Christian Schad munkáihoz is. A helyszínek történelmi épületek ikonikus terei, mint a Stadion vagy a Fürdő.

A másik műcsoport, ami már a belépéskor egy pillantásra felsejlik, az a Dusk and Dawn (Alkony és Pirkadat) sorozat, ami a 20. század eleji, középosztálybeli afroamerikai családok életét idézi, és ugyanebből az időből az orosz arisztokrácia elképzelt hétköznapjait jeleníti meg. Az inspirációs forrás itt egyrészt Francis Benjamin Johnston virginiai fotós Hampton-albuma volt, amit 1900 körül készített. A kor igényeinek megfelelően ezek a helyi lakosok portréi és zsánerképek voltak. A másik inspiráló tényező egy orosz szálloda neobarokk dekorációja, amire egy kiállítás kapcsán Moszkvában, egy ötcsillagos szállodában figyelt fel. Minden fehér, és ebben a miliőben egy szőke és sápadt arcú anya a fiával mintegy „kozmikus” párdarabként kapcsolódott össze az afroamerikai témával.

Gyerekekkel akkor kezdett el foglalkozni, amikor a reptéren holland családokat látott, ahol a szülők végtelenül liberálisan kezelték a gyerekeket. „Egókat láttam, akik 8-10 évesek voltak, ártatlanok, de mérhetetlen önbizalommal néztek a világba. Uralták a világot. Ez a szülői magatartás az utóbbi 30 évben változott meg. Egy álomvilágban dolgozom, ami azonban részleteiben kompatibilis a valósággal.”10

A Bánat-sorozat (2007) az 50-es évek Amerikájának hangulatát idézi, ami egyébként is gyakran, a térberendezésekben, a bútoroktól a ruhákig, végigkíséri a projektjeit. Nekem számos képe egy-egy rekonstruált Edward Hopper-festményként tűnik fel, ami a Hotel-sorozatban (2010) újra visszatér, s ahol magányos alakok olyan egészen kis részletekig, mint a testhelyzetük vagy az ablakban látszó nagyvárosi, táji elemek, megidézik az amerikai „kultfestő” képeit.

A glamouron messze túl, amelyben megszállottan hisz – miközben kitartóan keresi a realitásban a fantáziaképeknek megfelelő helyeket –, Erwin Olaf képeiben a megtapasztalt társadalmi és magánéleti feszültségekkel, faji és genderkérdésekkel, a szexuális mássággal, párkapcsolati problémákkal, az öregedéssel és a halállal kapcsolatos félelmeinket, dilemmáinkat igyekszik megfogalmazni. Mindezt úgy teszi hangsúlyossá, hogy felkelti a kíváncsiságot az emberi létet övező titkok, tabuk nyílt, merész bemutatásával, és úgy száll szembe a halállal, mint a flamand festők a csendéleteikkel: megörökíti a szépség mulandó pillanatait. Édeskésségüket a technikai pontosság és a kíméletlenül éles látás tompítja, de törekvései valójában egy romantikus festőével mutatnak hasonlóságot, ami „az érzéki és időbeli halhatatlanság vágya”.11

Jegzyetek

1 Karl Jaspers: Saját halálom, In: Mi az ember, Katalizátor Kiadó, 2008, 122.

2 Erwin Olaf (Hilversum, 1959) Körhinta című kiállítása a DACS.Hollandia, Királyság! kulturális eseménysorozat részeként valósult meg.

3 A Vogue Masters videointerjú-sorozata. Erwin Olaf.

4 Fogarassy Miklós: Vermeer: A festőművészet, Corvina, 1987, 91.

5 Erwin Olaf: Körhinta, az intézmény utolsó kiállítása Kukla Krisztián igazgatása alatt. 2015-től a MODEM beolvad a Déry Múzeumba.

6 A Vogue Masters videointerjú-sorozata. Erwin Olaf. https://www.youtube.com/watch?v=D5YY5Lxzx9A

7 Berlin: Erwin Olaf – portréfilm, https://www.youtube.com/watch?v=Ai_lh3HP2OY

8 A Vogue Masters videointerjú-sorozata. Erwin Olaf.

9 (Vö: Magritte, Borremans, keresztény ikonográfia, lépcső: spirituális emelkedés, a Mennybe való megtérés a halál után).

10 Berlin: Erwin Olaf – portréfilm, https://www.youtube.com/watch?v=Ai_lh3HP2OY

11 Jean-Luc Nancy: A portré tekintete, Műcsarnok, 2010, 38.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!