Hermann Nitsch a Danubianában

Danubiana Meulensteen Art Museum, Pozsony-Dunacsún, 2015. III. 22-ig

Tolnay Imre

Hermann Nitsch: Akció-festmény / applikációk, akril, vér, vászon, 1995

Hermann Nitsch: Akció-festmény / applikációk, akril, vér, vászon, 1995

A klasszikus európai festészet számára évszázadokon keresztül a „mit” kérdése alig volt kérdés, hiszen a keresztény kultúrkör ezt többnyire meghatározta. S bár a reneszánsz és a barokk is gyarapította a tematikai-műfaji sokszínűséget, a 19. század elejéig a biblikum dominált leginkább kontinensünk piktúrájában. A 20. század vége és napjaink új művészeti törekvései között markáns szerepet töltöttek-töltenek be a mítoszteremtők, a rituálékat újraértelmezők, a kultúra és kultusz jelképeit, kellékeit felhasználók, a beavatók. Térségünkben a 1960-as, 70-es évek új-expresszionista akcióművészeti csoportja, a bécsi akcionizmus művészei, köztük Hermann Nitsch munkássága köthetők leginkább a vázolt alkotói magatartáshoz. Most a magyar–osztrák–szlovák hármas határnál, a felduzzasztott Duna közepén lévő vékony félszigetre épült Danubiana Meulensteen Art Museum mutatja be Nitsch művészetét, Orgia Misztérium Színház címmel.

[kelléktár, ikonográfia] A hatalmas, kétszintes időszaki kiállítótér alsó termében falnyi vagy kisebb felületű beavatott, meggyötört, vérrel és/vagy többnyire vörös és fekete festékkel befröcskölt vásznak, kárpitok, rájuk applikált vagy vállfákra akasztott miseruhák, templomi karingek, előttük asztalokon, hordszékeken egyházi szakrális tárgyak és miseruhák. Mindez kiegészül egy-egy középre helyezett cserepes mikulásvirággal, kehellyel vagy patikai tégellyel, sőt egy bordó bársonyülőkéjű, trónt utánzó székkel is. Mindezek Hermann Nitsch munkásságának emblematikus téri ikonosztázai. Beljebb, stiláris (nem tartalmi) kontrasztként a művész néhány korai műve: illusztratív Biblia-borító, Tintoretto-keresztrefeszítés-téma-másolat, keresztútvázlatok az 50-es évek második feléből. Eltérő (?) közelítésben, de mégiscsak keresztény tematika. A következő szinten folytatódik a misztikus, absztrakt expresszionista, nyers gesztusokból rétegződő akcióművészet, kiegészülve azonban egy kisebb teremben újabb nitschi „térképekkel”: az Orgia Misztérium Színház építészete – többrétegű, beavatott felületű grafika, organikus, tablószerű „műszaki rajz”, hasonló privát anatómiával és ikonográfiával készült monumentális nyomatok Sírbatétel és Utolsó vacsora címen. Majd folytatódik az osztrák mester purgatóriuma, művészeti laboratóriuma: gesztusfestményekre fektetett stólák, vitrinekben bemutatott orvosi eszközök és hentesszerszámok a festék- és időrétegekkel átitatott vásznak mentén. Szakralitás és profán határmezsgyéit vallatva, koncentrált tömör foltokká rendeződő gesztusaival Nitsch expresszív ikonokat hoz létre, a rítussá érlelt festői indulat képi ortodoxiáját.

[közelítések] Objektívnek szánt közelítések után néhány szubjektív. A 90-es évek elején mint képzős egyetemista a salzburgi nemzetközi nyári képzőművészeti akadémia résztvevőjeként egy hónapig nap mint nap láthattam, miként merülnek alá az akció- és gesztusfestészet gyakorlása által Nitsch diákjai a matériába a hohensalzburgi vár egyik kazamatájában. Valószínűleg sem igazi pokoljárásnak, sem édeni élménynek nem élték ezt meg, a közös festés rítusa azonban nyilvánvaló közösséget teremtett. Ez az egyszeri, vélt és valós közösségélmény jöhet létre az osztrák mester Orgia Misztérium Színházának profán-szakrális beavatási cselekményeiben részt vevők között is. A többnapos prinzendorfi rituálékon szintén számos keresztény szakrális tárgyat, jelképet vontak be a szakralitás és profán határterületein működő mágikus cselekmények eszköztárába, mely ellen (természetesen?) az egyházak emelték fel különböző élességgel szavukat. Azokban a hetekben nyílt Salzburg egyik galériájában Hermann Nitschnek önálló kiállítása színháza dokumentumaiból és a miseruhákat festékgesztusokkal beavató munkáiból. A megnyitó után hosszasan beszélgettünk egy Nitsch munkássága iránt érdeklődő, azt ismerő-kedvelő környékbeli pappal, és a társalgás témája egyre inkább a közép-kelet-európaiság volt… Nitsch hazája, Ausztria, a Nyugat keleti pereme, neve (oster-reich) a Kelet és Nyugat közé szorultságot, egyfajta perifériát jelez. Különösen napjainkban semmiképp sem érdemes egy országot egyféle kulturális irányultsággal-identitással bélyegezni, de figyelemre méltó (a miénkhez is némiképp hasonló), hogy ez a kulturális-geopolitikai tényező számos alkotót késztetett szembenállásra, kivonulásra (Sezession). Thomas Bernhard keserű, ironikus kritikája, számos osztrák művész, például Schiele el nem fogadottsága és a bécsi akcionisták radikalizmusa, új közösségteremtése mind a „bárgyú osztrák történelemmel” (Nitsch) való szembefordulást jelzi. Nyers, mélyen merítkező, mélyről merítő cselekvés Hermann Nitsch ténykedése, élet-halál határterületeinek intenzív faggatása. Pozicionálás: a teremtmény a teremtés perifériáján, a poklokra is visszanézve. Mi, periferikus közép-kelet-európaiak tisztán érezzük a vér-, a hús- és a pálinkaszagot, látjuk a vérben tocsogó böllért a hajnali vágás után, a vidékiség katolicizmusának őszinteségét, tisztaságát, rusztikáját, bigottságát, pogány elemeit. A pogány szó egyébként eredetileg vidékit jelent.1

[pokoljárás] A nitschi misztériumszínház forrásvidékeit alaposan vizsgálva talán kijelenthetjük: az a keresztény teológia egyik legemberibb, de immanens fogalmainkkal nehezen kódolható pillanatával érintkezik. Jézus ember voltának demonstrációjáról, haláltusájának legemberibb reakciójáról szól, utolsó előtti szavai (Eli, eli! Lamma sabaktani? – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?) kapcsán, amikor az Atya magára hagyja, létünkbe taszítja, engedi meghalni. Az abszolútum megengedtetik, hogy relatívummá váljon. Áldozat, feláldoztatás, beteljesedés, ember- és állatlét, miként Ábrahám majdnem megteszi a saját fiával. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – írta-idézte József Attila, és Fejtő Ferenccel együtt elmélkedték, hogy „a pokol, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt jelent”.2 A héberben ténylegesen az alvilágot, az árnyékvilágot jelenti (sheol), viszont az Újszövetségben már „köztes hely” többletjelentést is kap, amennyiben a Krisztus előtt meghalt igazak gyűjtőhelye is egyben, s ahova Krisztus alászáll – értük –, hogy azután harmadnapra feltámadjon. Pilinszky azt írja a pokolról, hogy térélmény.3 „Lefele látunk, mint egy alagsori szobába” […] ahol „az történik, ami épp nekem kibírhatatlan” […] beszélni arról, „miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad”. A szikár, önostorozó magyar költő katolicizmusa távol áll a Nitsch művészetébe emelt inkarnációtól és rituálétól, de mindketten konkrét helyként gondolkoznak a pokolról. De Nitsch barbár táncba (Allegro barbaro) avat be – Bartók és Kodály tevékenységéről egyébként nagy tisztelettel beszél, miként szépen, érzékletesen ír a festészet, az anyag, az élet szinesztézikus összefüggéseiről is.4

[orgia, misztérium, színház] „Az Orgia Misztérium Színház nem a szokásos értelemben vett színház, nem is értelmezhető egyetlen műfajként: valóságos események színrevitele ez, melynek során a festészet, a zene és a színház azonos súllyal van jelen. Az esztétizálás az előadás során a mindennapos élet, a társasági együttlét, az evés-ivás szerves részévé válik. Színházam az élet létezési állapotainak megragadására törekszik, mégpedig a legnagyobb boldogság és a legnagyobb elragadtatottság állapota közötti polaritásban: polaritásban a létmámor és a legmélyebb pokol, a csömör, a legsötétebb ösztönök állatias rombolókedve között. Az Orgia Misztérium Színház az emberben lakozó ellentmondásosságot mutatja be annak végletesen drasztikus voltában; a valamennyi érzéknek szóló nagy ünnep a szüntelen létzajlás intenzitását állítja szembe a jóléti társadalom elfojtási mechanizmusaival” – mondja Nitsch egy interjúban.5 Már egész fiatalon, 1957-ben leírta, hogy a teremtés hat napjának analógiájára szeretne csinálni egy hat napig tartó drámai játékot, 1975-ben csinált egy egynaposat, 84-ben egy háromnaposat, később egy hatnaposat. Komplex műalkotásban, Gesamtkunstwerkben gondolkodott, ami nemcsak festészet, zene vagy színház, hanem mindez együtt, és még sok egyéb, némi freudizmus, keresztény és antik mitológiai elemek, jelképek átvétele. Nitsch deklarálja, hogy művészete egy újfajta vallás létrehozása. Vágóhídra szánt állatok rituális leölése, vérben, paradicsomlében, zsigerekben és belsőségekben mártakozó emberek passiójátéka, kések, kampók, saroglyák, böllérkellékek és anyagok, valamint szakrális tárgyak együttese. Nitsch ezekkel az állatölésekkel pont arra irányítja rá figyelmünket, hogy ez tesszük állandóan, csak nem veszünk róla tudomást, és megesszük őket.

[postscriptum] A kultúra és benne a vallás és a képzőművészet, egyik ősi törekvése a sötétség erői elleni harc, mely olykor egyeseknek a sötétségben, a poklokban való alámerüléssel jár. Téli napforduló, az év leghosszabb éjszakája van, amikor e sorok íródnak, nem véletlenül került a fényhozó Emberfia születése ennek környékére és egy sötét istállóba. Megannyi módon nyúl a sötétséghez és a fényhez évezredek óta az ember, Nitsch is közel fél évszázada mártózik és avat be a matériába. Rég megszáradt festék, rég megalvadt vér, dokumentumok profi, fényes fotókon: szagtalan immár az Orgia Misztérium Színház. Nem annyira beavatás, hanem inkább muzeológia ez már. Ugyan sötét az éjszaka, és talán a pokol is az, de a Duna közepén, a kivilágított, 21. századi múzeumban műtárgyakká, művészettörténetté szelídül a hús- és földszagú prinzendorfi bacchanália.

Jegyzetek

1 pogány – paganus – vidéki, periférián élő

2 Fejtő Ferenc: József Attila költészete
In: http://magyarirodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/fejto2.htm

3 Pilinszky János: Terek, in: Kráter 1974–75.

4 H. Nitsch: Színes képek, in: a Galerie Lelong, Zürich kiállításának katalógusa, 1990.

5 „Prinzendorfban a teljesség, a kozmosz nyilatkozik meg előttem”
Interjú Herman Nitschcsel http://www.c3.hu/scripta/balkon/98/09/02inter.htm

Print Friendly