A visszakapaszkodás éve

BÁV, Biksady, Kieselbach, Nagyházi, Virág Judit – aukciós körkép, 2014

Gréczi Emőke

Ziffer Sándor: Tihanyi Lajos portréja, 1907 körül, olaj, vászon, 65,5x56 cm

Ziffer Sándor: Tihanyi Lajos portréja, 1907 körül, olaj, vászon, 65,5×56 cm

Évekig az életben maradásért küzdött a teljes hazai aukciós piac, a szereplők az állandó jelenlét biztosítása érdekében szezononként újra és újra árverezni kényszerültek, még ha ennek nem is volt feltétlenül racionális, üzleti oka. Nem beszélve a válságnak az egyes gyűjteményekre gyakorolt hatásáról, vagyis az aukciósházak a mélypont ellenére folyamatosan jutottak műtárgyakhoz, még ha a legkiválóbb darabokat a tulajdonosok – a veszteség elkerülése érdekében – megpróbálták visszatartani. A piaci mélypontok velejárója az előbb-utóbb érkező fellendülés, hiszen a lapos árak egy idő után vásárlókedvet generálnak, nem beszélve arról, hogy minden politikai és gazdasági szituációnak vannak nyertesei, akik adott esetben műtárgyba is szeretnek pénzt fektetni.

A tavalyi év, úgy tűnik, már nemcsak egy rést jelentett az alagút végén, hanem egy ajtót is, amelyen árad be a fény: a kínálat és a kereslet is a válság előtti időszakot idézte, hozzátéve, hogy még az elit aukciósházaknál is némileg több a „vatta”, mint amennyit megérdemelne a közönségük. Noha vannak kereskedők, akik kiléptek az aukciós piacról (Polgár, Abigail), így is tetemes mennyiségű műtárgy kerül évente három szezonban az ennél lényegesen kevesebb vásárló elé, ennek eredményeképpen igen magas az el nem adott tételek aránya, még akkor is, ha ez az arány házanként változik. A kevés vevőért (és a még kevesebb tehetős vevőért) folytatott harc minden eddiginél élesebb viharokat kavar: míg a galériák a megszokott marketingeszközökhöz folyamodnak, a szakértők, művészettörténészek a közösségi oldalakon elképesztő presztízscsatákat vívnak egy-egy műtárgy fölött. Az még kérdés, hogy a külső szemlélő az érvek-ellenérvek felsorakoztatásával esetleg könnyebben tud-e döntetni egy-egy alkotás megvásárlásával kapcsolatban, vagy éppen teljesen elbizonytalanítja: hogyan adjon több millió forintot egy olyan festményért, amelynek hitelessége és minősége felett nem alakul ki konszenzus?

Szintén a tavalyi év hozadéka, hogy nyílik az olló az aukciósházak között, olyannyira, hogy ma már úgy tűnik, kiemelten értékes festmény csak Virág Judit és Kieselbach Tamás galériájában indul, másutt elvétve lépi át a leütési ár a tízmilliót. Holott ez nincs így, külföldi klasszikusok, régi mesterek ma még magántulajdonban található legjava kerül a Nagyházi Galériába, nemzetközi és hazai avantgárd ritkaságok bukkannak fel a Biksady Galériában, ugyan a leütési árak rendre nem tükrözik a kvalitást és a ritkaságértéket. Ma a közösségi oldalak jelentik a marketing lényegét, mely a legolcsóbb, de a legmunkásabb eszköze is egyben a reklámozásnak, és aki ezt nem használja (ki), az egyszerűen lemarad. Érdekes ugyanakkor, hogy a hazai műtárgypiac legnagyobb visszhangot kapott, a médiát Hongkongtól Dél-Amerikáig bejárt tétele, Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című festménye nem lett annyival értékesebb, mint amennyivel nagyobb felhajtás kísérte a megjelenését – noha bizonyára drágább lett annál, mint amennyit a hollywoodi történet nélkül ért volna.

Továbbra is verhetetlen a 20. század első harmadának modernista képzőművészete, a Nyolcaktól Nagybányáig, de talán a gyűjtők által megunhatatlan Vaszary János volt a legértékesebb, hiszen tavaly öt műve is 30 millió forintnál drágábban kelt el, korszaktól függetlenül (a „fekete” Nők tükörrel 1901-es, a „fehér” San Remo 1937-es volt, mindkettő ára átlépte a 40 millió forintot). A legdrágábbak között mindössze két mű volt korábbi, 19. századi: egy Munkácsy– és egy Paál László-kép járt a 30 és 40 millió forint közötti tartományban. (Szinyei Szerelmespárja csak első ránézésre volt ezek kortársa, de erről majd később.)

Márffy Ödön 1911-es Aktja (Salome) minden jelzőt megkapott ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, és ha amerikai filmben nem is, a művész életmű-kiállításain, a magyar Vadak és a Nyolcak közelmúltban rendezett gyűjteményes tárlatain szerepelt, a katalógus pedig nemes egyszerűséggel az utolsó megvásárolható reprezentatív avantgárd festményként hirdette a valóban életnagyságú aktot. Többen sem szerették volna kihagyni az utolsó lehetőséget, hogy a hazai modernizmus egyik „programadó” művét, egyik „legragyogóbb ékkövét” megszerezzék, így Kieselbachnál 72 millió forinttal (két licitlépcső között) lett a 2014-es év legdrágább aukciós tétele. Valóban akadnak még szerethető, látványos művek a korszakból, de igazán jelentős vagy ennyire jelentős nemigen. Mindez azt is jelentette, hogy kétmillióval meghaladta Berény Alvó nőjének értékét, amely pedig akár a külföldi gyűjtők, ereklyevadászok érdeklődését is kiválthatta volna. Az illetékekkel együtt így is 300 ezer dollárt ért el a festmény, amelyhez az összes kapaszkodót egy amerikai gyűjtő számára mindössze egy karácsonyi gyerekfilm adja – Berényről ezelőtt vajmi keveset hallhattak a potenciális tengerentúli licitálók. Végül meglepően kevesen licitáltak, bár eredetileg többen is „mentek” volna a képre, de a kevés is elég volt a 70 milliós leütéshez (Virág Judit Galéria). Az esetből nem érdemes tanulságot levonni, ilyen publicitást egyhamar úgysem kap még egy magyar tétel.

Szinyei Merse Pál Szerelmespárja a 19. század második fele festészetének egyik toposza, ám még mielőtt azzá vált volna, a mester készített belőle még egyet, 48 évvel később! Az eredeti, 1870-es keltezésű, rögvest amerikai magántulajdonba került (onnan évtizedekkel később a Szépművészeti Múzeumba), hiánya 1918-ban arra késztette Szinyeit, hogy fessen belőle még egyet. Ez a „reprodukció” lett az utolsó műve, hiszen a következő évben elhunyt, és ez azután többször is megfordult az aukciós piacon, a BÁV-nál 1972-ben, a Polgár Galériában 2011-ben. Az első felbukkanás hatásáról sokat sejtet, hogy Szabó Júlia külön tanulmányban méltatja a művet a Műgyűjtő folyóirat hasábjain. Innen tudható, hogy Szinyei – aki az eredeti képet soha többé nem látta – fia kérésére emlékezetből festette meg újra, sokáig nem is tekintették az oeuvre részének, pusztán színvázlatként kezelték a monográfusok (mindenekelőtt Hoffmann Edith). Szabó Júlia írásában nem csak az önálló, késői kompozíció rangjára emeli a művet, de számba veszi azokat az eltéréseket az eredeti kompozícióhoz képest, amelyek által egy egészen más hangulatú jelenet elevenedik meg Szinyei vásznán. Polgárnál pár évvel ezelőtt 56 millió forintot adtak a tételért, most 65 milliót Kieselbachnál, ami nagyjából ugyanakkora összeg, ha az előbbihez hozzáadjuk, az utóbbiból levonjuk az ilyenkor kötelező járulékokat.

Az élmezőny legváratlanabb leütési árát Egry József „mindössze” 16 millió forintról indított Viharos öble hozta (Virág Judit Galéria), mely valójában a Szél című alkotás átfestett változata: a művet 1936-ban még eredeti formájában láthatta a Fränkel Szalon közönsége, három évvel később már Viharos öbölként függött az Ernst Múzeum kiállításán. A 61 milliós leütési árhoz ennél a történetnél azért több kellett, leginkább két elszánt licitáló.

Az eddig említett tételeket mind a karácsonyi szezonban kínálták a galériák, hiszen ahogy korábban is tapasztalhattuk, a kereskedők ezekre a hetekre készítik elő a „kincseket”, a forgalom is ennek megfelelően a decemberi árveréseken a legmagasabb. Az első félév legmagasabb árát talán váratlanul Ziffer Sándor hozta, ezúttal is egy frissen kikutatott történet mozgatta meg a licitálókat. A művész 1908-as Nagybányai táj boglyákkal című alkotása egyértelműen Gauguin, Cézanne és a Párizsban töltött hónapok hatását mutatja, ez nem szolgált új adattal a közönség számára. A vászon hátoldala annál inkább, mivel itt – egy fedőréteg eltávolítása után – Ziffernek Tihanyi Lajosról készült portréja bukkant elő. A kétoldalas művek rendszerint felvetik a kérdést: mi lehetett a motivációja az egyik alkotás, ez esetben a portré megsemmisítésének, főleg mert ez is befejezett, esztétikai szempontból semmiképpen sem másodrangú, művészettörténeti nézőpontból pedig talán még izgalmasabb is az előlapnál. Mivel 1908-ban a két művész barátságában nem következett be törés, ezért kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy az egy évvel korábbra datált portré lefestésének oka az elégedetlenség vagy a pénztelenség lehetett – vagy a kettő együtt, és ez az életszerűbb. (A tételt 66 millió forintért értékesítette a Kieselbach Galéria.)

A vezető aukciósházak forgalma láthatóan meghaladta az előző évekét. A BÁV sem zárt rossz évet, ugyan ebben rendszerint nem a festmények hozzák a jobb értékeket: novemberben például Kmetty János 1911-es Városligetéért fizetett 9 milliónak örülhettek, ami – a cégnél maradva – két-három gyémántgyűrű vagy aranyóra ára. A Nagyházi Galéria tavaly több jubileumot is ünnepelhetett: megalapításának 30. évfordulóját, a Balaton utcai üzlet nyitásának 20. évfordulóját, tavasszal pedig 200. árverését tartotta. Az alapító halálát követő kényszerű generációváltás nem hozott alapvető változásokat a galéria életében, persze az is egy döntés, hogy a hagyományokat követik, és a hangsúly továbbra is a régiségeken lesz.

A nagyobb monografikus kiállítások és az életműveket az újabb kutatási adatokkal kiegészítő, felülíró monográfiák megjelenése némiképp hatni szokott az érintett művészek piaci szereplésére. Tavaly erre Bálint Endrének, Czóbel Bélának és Scheiber Hugónak lehetett volna erre esélye, ám ezúttal semmilyen forradalmi hatással nem találkozhattunk. Azzal, hogy lényegesen több számottevő művet dobott fel a piac a 20. század első harmadából, mintha a középső harmad veszített volna: leginkább néhány Anna Margit– és Ország Lili-kép jelképezte a korszakot, de tőlük is a megszokottnál jóval kevesebb. Furcsa módon Bálint Endre piacát mintha befagyasztotta volna a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása. Czóbel gazdag életműve eleve problematikus, hiszen a korai képei többsége eleve hiányzik, a későbbiek pedig – a 30-as évek néhány, főleg hatvani kompozíciója kivételével – nem is tartoznak a 20. századi képzőművészet élvonalába, ezek rendszerint nem is produkálnak 2-3 millió-nál magasabb összeget. Ezen a képen a nyári szentendrei kiállítás sem változtatott. Scheiber Hugó életművének értékelése továbbra is zavarba ejti a művészettörténészeket, a műkereskedelem viszont kedveli. Nem valószínű, hogy Molnos Péter kötete ezen a helyzeten alapvetően változtatna, hiszen még az sem jelent az átlagtól való eltérést, hogy az év két utolsó aukcióján együtt összesen 19 Scheiberre lehetett licitálni. A többség ára 700 ezer és 1,5 millió forint között végzett (igaz, sok volt a grafika), viszont az 1920-as évekből származó Önarckép színes háttér előtt 14,5 millió forintig ment (Virág Judit Galéria), ami ha nem is rekord Scheiber esetében, akkor is biztosan a legdrágábbak egyike.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!