Aki sétálni vitte a vonalat

Joan Miró gyűjteményes kiállítása

Albertina, Bécs, 2014. IX. 14–2015. I. 11.

Rózsa T. Endre

Joan Miró: Metamorfózis, 1936 Albertina, Bécs – Batliner Gyűjtemény

Joan Miró: Metamorfózis, 1936 Albertina, Bécs – Batliner Gyűjtemény

Az Albertina következetes. Már látszik, hogy egy sorozat okos folytatása a több mint száz művet felvonultató, remekül válogatott retrospektív Miró-kiállítás. 2011-ben René Magritte, majd 2013-ban Max Ernst műveiből rendeztek átfogó életmű-kiállítást az Albertina kurátorai. A 20. század legnagyobb művészei közül valók mind a hárman, életművük jellegzetesen egyéni és kizárólag rájuk jellemző, viszont mégis közös bennük, hogy vezéregyéniségei voltak Párizsban a 20-as évek elején kibontakozó szürrealista mozgalomnak. Nem véletlen, hogy abban az időben René Magritte, Max Ernst és Miró ugyanott laktak és dolgoztak – a párizsi Montmartre lábánál lévő Les Fusains (Rajzszén) nevű műteremházban, és közvetlen szomszédjaik is velük egyívású barátaik voltak, André Masson, Salvador Dalí, Sophie Taeuber és Jean Arp. A Fusains nincs túl messze a patinás Bateau-Lavoir (Mosóhajó) művészháztól sem, ahol Picasso, Modigliani és sok más híres-hírhedt képzőművész rendezkedett be. A második világháború után magyar művészek (Rozsda Endre, Csernus Tibor és mások) szintén dolgoztak a Bateau-Lavoir valamelyik műtermében.

A szürrealizmus Bécsben rég otthont talált magának. Az 50-es évek legelején, mikor nálunk éppen kitört a szocreál, Ausztriában a „fantasztikus realizmus” poszt-szürrealizmusa jött divatba, és a fiatalok egy része a Hundsgruppe (Kutyafalka) csoportba szerveződött. Néhányuk nevét (Ernst Fuchs, Arik Breuer, Rudolf Hausner, Wolfgang Hutter) mindenképpen meg kell említenem. Hundertwassert is megcsapta a stílus szele, és Arnulf Rainer is mellettük kezdte a pályáját. Az osztrák poszt-szürrealizmus valószínűleg egészen a bécsi akcionisták (Hermann Nitsch, Otto Muehl, Rudolf Schwarzkogler vagy Valie Export) performanszainak modoráig, stílusáig is elszivárgott. A vasfüggöny elől nyugatra menekült Reigl Judit és Hantai Simon eleinte szintúgy a szürrealizmus irányába indult, majd amikor a szocreál elgyengült Magyarországon, a Csernus Tibor körül csoportosuló fiatalok (Gyémánt László, Szabó Ákos vagy Lakner László), akárcsak osztrák társaik, a poszt-szürrealizmus variációjában, a „szürnaturalista” stílusban találták meg a közös nevezőt.

Ezek az erős párhuzamok korántsem lehettek a puszta véletlen művei. Ideje lenne művészettörténeti szempontból is alaposan kikutatni a Monarchia utódállamainak mentalitástörténetét. A feldolgozatlanság ürességébe ütköztek bele a Nemzeti Galéria kurátorai; szellemi sorvezető hiányában az október elején zárult Dada és szürrealizmus – Átrendezett valóság című kiállításon kérlelhetetlenül szétesett a parttalan magyar válogatás. Viszont a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményének kollekciója, az ős-dadaisták és ős-szürrealisták műveinek anyaga minden megpróbáltatásért kárpótlást nyújtott. Köztük a négy remek Miró-festmény. A legkorábbit 1927-ben, a legkésőbbit 1960-ban festette a katalán mester. Harminchárom év termése, jól csiszolt miniatűr tükörben.

Joan Miró életműve egy paradoxon. Szeretetreméltó alkotásait nagyon sokan kedvelik, művészetének mélységeit viszont jóval kevesebben értik. A hullámokban fel-feltörő szorongás, menekülésvágy és félelemérzet nehezen jön át, mert a műveiből sugárzó naiv kedvesség eleve lefegyverzi a nézőt és elaltatja a figyelmet. A magyar glóbusz szokottabb közegéhez próbálom ezért közelebb hozni Miró valós attitűdjét. Az első alkotás, amit behatóbban szemügyre veszek, az életmű kezdetének kulcsműve, a Parasztudvar. Szülei vidéki házában, Montroig-ban kezdte festeni 1921-ben, de csak 1922-ben fejezte be, amikor már átköltözött Párizsba. A nagyméretű, és mégis aprólékosan telezsúfolt képen Miró kilenc hónapon keresztül folyton törölt és átfestett, törölt és átfestett, amíg befejezettnek nem érezte a művet. Végül Ernest Hemingway vásárolta meg a képet, miután rajongva megküzdött érte, és azt írta a Parasztudvarról, hogy a világ egyetlen képéért sem lenne hajlandó elcserélni. A mű Mary Hemingway ajándékaként került 1987-ben a washingtoni National Gallery gyűjteményébe. Most ez is látható Bécsben.

Joan Miró a katalán fővárosban, Barcelonában született 1893-ban. Apja módos aranyműves és órásmester volt, az apai család felmenői évszázadokon keresztül Mallorca szigetén éltek. Miró közgazdasági iskolába járt, és egyúttal a jó nevű, barcelonai La Llotja művészeti iskolát is látogatta. Ott tanult korábban Picasso. Amikor el kellett helyezkednie, könyvelő lett egy cégnél, de idegösszeomlást kapott, és a nyári házukba, Montroig-ba húzódott vissza. Felhagyott a könyveléssel, és továbbtanult a művészeti főiskolán. Korai képei realistán látványelvűek, legfeljebb a fauve-ok színkezelése óvatoskodik bennük, nagyon visszafogottan.

Radikális váltás ezekhez képest a Parasztudvar. Első látásra egyáltalán nem vonzó festmény. Egy szegényes gazdasági udvar közepén fekete körből eukaliptuszfa nő ki. Sápadt napot vagy nappali holdat ugat egy kutya. Befogott ló őrlőmalmot hajt. Egy kétkerekű homokfutó. Ólban disznó, istállóban ló, baromfiudvarban kakas, kecske, nyulak, galambok, tyúkok. Szétdobált vödrök, fejőszék, paraszti szerszámok, sajtár, kannák, fejsze. Drótkerítés, tetőlécek, pozsgás kaktusz, lábnyomok sora. Elöl csiga, gyík, rovarok, hátul egy parasztasszony mos, gyerek fura pózban guggol. Távolban hegyek, az épületen mállik a fal.

A köveket, a barázdákat, a faleveleket és a fűszálakat Miró aprólékos gonddal, egyesével, szálanként festette meg. Leltárt készített Katalónia földjéről, földszínekkel. Művét valószínűleg az éhségtől befolyásolt transzállapotban fejezte be, igen rosszul ment a sora eleinte Párizsban. Fordulópont a Parasztudvar, a Montroig-ban töltött hosszabb időszak alatt érlelődött meg a változás. Így írt erről: „Amikor először felfogtam, hogyan kell egy pici fűszálat megérteni a tájban, végtelen öröm töltött el. De ezt az isteni aspektust csak a primitív művészek és a japánok vették észre.” Jellemző, hogy Miró legjobb fotója egy japán kőkertben készült. Az ősz hajú mester a messzeségbe néz egy Zen-kert előtt. A háttérben koncentrikus spirálokba, párhuzamos hullámokba rendezett hófehér görgetegkövek barázdái, és a kőtengerből néhány mohos szikla emelkedik ki. A japán művészet Miró ecsetkezelésére is hatott, pályája derekától átvette a széles ecsettel készített kalligrafikus festést.

1920-ban telepedett le Párizsban, és két évtizeden keresztül a francia fővárosban élt, kisebb megszakításokkal, nyaranta visszatérve Montroig-ba. A dadaizmus ekkor élte fénykorát, és Miró rögvest a szenvedélyes társaság tagja lett. „Tele volt velük az egész város, és én is beálltam közéjük” – mondta nekem 1979-ben Mallorca szigetén, amikor felkerestem, de erről majd később. Mesélt egy dada-rendezvényről a Salle Gaveau-ban. „Óriási cirkusz volt, harsány botrányt rendeztünk. Mindenkit provokáltunk, és én el voltam ragadtatva.” Az estének Picabia volt a sztárja, erre is emlékezett.

Megismerkedett Tristan Tzarával, és műteremhez jutott a rue Blomet szegényes környékén, André Masson és Robert Desnos szomszédságában. Az ott összejáró fiatal képzőművészek köre, a Cercle de la rue Blomet ma már művészettörténeti fogalom. Robert Desnos hipnózis- és álomkísérletein, a kábítószeres tudatmódosító gyakorlatokon Miró is részt vett. Ebben a körben született meg a szürrealizmus. Az elnevezést André Breton adta, és költőket, írókat, teoretikusokat bevonva zárt mozgalmat szervezett belőlük. Dalít Miró vitte be a szürrealista mozgalomba. Akkor még barátok voltak.

Breton 1924-ben tette közzé a Szürrealizmus kiáltványát. Sok fiatal művész gondolta addigra, hogy meg kell szabadítani a teret a határaitól, és a módosított tudatból, sőt közvetlenül a tudatalattiból kell festeni. A pszichikai automatizmus módszerét hirdette Breton, az écriture automatique szabadjára engedését, és a vásznakat spontán gesztusok nyomai, ellenőrizetlen ecsetvonások, kusza vonalak és biomorf formák kezdték megtölteni. Az új lehetőségek felszabadították Miró képzeletét, könnyű kézzel vetette vászonra a képeit, korántsem kellett felettük kilenc hónapig meditálnia. 1925-ben készült a Katalán parasztfej. Gesztenyebarna szakálltincsek, a szem helyén geometrikus körök – az egyik képváltozatra pipát is festett. Mindegyik variációban közös viszont a sapka, a híres katalán barretina, a lecsüngő végű vörös vagy barnásvörös fejfedő. Lehet, hogy a fríg sapka (a francia forradalom jelképe) vagy a mikulássapka távolabbi rokona, de a barretina kimondottan paraszti viselet, akárcsak a német Zipfelmütze. Heideggerről is készült olyan beállított fotó, amin Zipfelmützében ül a Fekete-erdei faházában. A német filozófus szerette, ha falusi embernek nézik.

A szürrealista táborban nőni kezdtek a belső ellentétek, Miró viszont félrevonult a csatározásoktól. Erről így beszélt: „André Breton mindenkire rá akarta kényszeríteni a véleményét. Az erőszakossága egyre akadémikusabbá tette a szürrealizmust.” Az elhajlókat (Robert Desnos, Michel Leiris, André Masson, Georges Bataille, Dalí és mások) Breton kizárta a mozgalomból, Miró azonban mindenkivel megőrizte a barátságot. Georges Bataille kiváló elme volt, mások mellett Jacques Derrida is az egyik mentorának tekintette. A forma mozgása, transzgressziója révén jön létre a formátlan Bataille nézete szerint; a valóságnak nincs stabil, objektív egzisztenciája, és a racionálisan rendezett világ szüntelenül transzformálódik. Miró festészetére erős hatást tettek Bataille gondolatai.

Párizsból egy normandiai kisvárosba költözött a második világháború előestéjén, de hamarosan továbbmenekült Spanyolországba családjával együtt. Közeledtek Heinz Guderian német tankjai. A véres polgárháború után alig lábadozó Spanyolország nélkülözött és éhezett, Miró Mallorcára húzódott vissza. Konstellációk címmel egy 23 képből álló sorozatot készített, az első darabokat Normandiában, az utolsókat Katalóniában. A sorozat egyik darabját idézve A menekülés lajtorjája címet adták a Tate Modern 2011-es retrospektív Miró-kiállításának. A katalán művész a zuhanóbombázók és a páncélosok elől a kozmikus álmok irányába szökött el. Csillagok együttállását jelenti a konstelláció, Miró azonban sajátosan értelmezte a kifejezést, és a csillagképek alakzatai közt megsétáltatta precízen húzott vonalait.

A már említett kalligrafikus vonal a világháború után társult a precíz vonal mellé. Bár igen hasonló a téma, mégis mintha két különböző művész festette volna a Nő, a Nap előtt és a Tájkép (Nők és madár, holdfényben) vásznait. Pedig mindkettő ugyanabban az évben, 1949-ben készült. Attól kezdve állandósult a vonalfestés és az ecsetkezelés kettősége. A kalligrafikus vonal megjelenése nemcsak a japán művészetből származott, nyersebb változatát az amerikai action painting, különösen Jackson Pollock hatására alakította ki a spricceléssel együtt. Miró ezt soha nem titkolta. A festmény felületén kalandozó precíz vonal, amikor átmetszi önmagát, transzparens alakzatokat hoz létre – többnyire nőket, madarakat. A transzparencia miatt bezáródott formarészeket a jellegzetes Miró-színekkel töltötte ki, zenei és költői ritmusban. Festés közben szeretett zenét hallgatni, John Cage-et, Vivaldit, Bartók Bélát. A katalán festő a vulva és a nők nagy tisztelője volt, unikális ezért az 1953-ban készült Festmény (Jack in the Box). Kiugrik a krampusz, ha megnyomják a doboz alját. Fallosz lesz a péniszből, bamba tekintetű tökfilkó. Balfék, akit a farka vezet.

Mint már említettem, 1979-ben mallorcai otthonában kerestem fel Mirót. Szeles december eleji nap volt, a mallorcaiak sálban, sapkában nézték borzongva, hogy németek fürödnek a tengerben. Rádióműsort készítettem vele. Hosszas előkészületek után került sor a látogatásra, mert nem volt hajlandó egy műsorban szerepelni Salvador Dalíval, akit a halott diktátor, Franco emberének tartott, sajnos joggal. A beszélgetés cenzúrázott szövege a Valóság 1981. novemberi számában jelent meg. Emlékszem néhány kihúzatott részre. Az egyik közeli barátját, Hemingwayt még a családi fészekbe, Montroig-ba is elvitte – mesélte –, és időnként együtt jártak edzőterembe bokszolni. „Jókat bemostunk egymásnak” – mesélte somolyogva.

Beszélt arról is, hogy Buñuel avantgárd filmje, Az andalúziai kutya mennyire tekinthető leszámolásnak García Lorcával szemben. Egy francia nyelvű József Attila-kötetet mutatott, amihez egy másik barátja, Tristan Tzara írta az előszót, és Cocteautól Éluardig a legkiválóbb költők fordították franciára a verseket. Ebből sarjadt ki egy versantológia tervezete. 12 magyar és 12 katalán költő egy kötetben, Miró 12 illusztrációjával, eredeti nyelven és francia fordításban. Mirónak nagyon tetszett az ötlet, és a kötetet a szép könyvek mestere, Szántó Tibor szerette volna gondozni. Csak azt nem sikerült eldönteni, ki kerüljön be a hazai tizenkettes keretbe. A derék magyar költők egymást nyomták víz alá, és a kimaradók végül megfúrták az egész projektet.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!