Az ég és a föld között

Földi Péter gyűjteményes kiállításról

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2014. XI. 23–2015. II. 15.

Lóska Lajos

Földi Péter: A négy fa kútja, 2006–2007, olaj, vászon, farost, 207x110 cm

Földi Péter: A négy fa kútja, 2006–2007, olaj, vászon, farost, 207×110 cm

Földi Péter közel hetven alkotását tekinthetjük meg november végétől február közepéig Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban. Számos Földi-kiállítást láttam már, de ilyen nagyméretűre nem emlékszem. Az anyag is igen változatos: legtöbb az olajkép, de sok vizes páccal készült munka és négy bronz szobor is helyet kapott az „összegző” tárlaton. A rendezés csak utal a művészi pálya indulására, feltűnik néhány korai növényes, ágas (Botok, 1972), madaras (Tojó, 1977) kompozíció, de a kollekció gerincét az elmúlt húsz esztendőben készült, nagyméretű festmények képezik, illetve néhány korábbi kulcsmű, például a spirál alakú, napsárga és ragyogó fehér koloritú „Nyitva van az aranykapu…” (1983) vagy az örvényt, küllős spirált formázó Vetésforgó (1995-96).

Földi Péternek a 70-es évek közepe óta öntörvényűen fejlődő, a naiv művészettől, a gyerekrajzoktól megihletett, az eltűnés előtt álló paraszti életformát mítosszá emelő intenzív – fehér-kék-vörös, újabban zöld és barna – színvilágú festészete egyéni útnak tekinthető a modern magyar művészetben, akárcsak Samu Gézáé vagy Bukta Imréé. És a több mint négy évtizedes művészpálya ismeretében kijelenthetjük, hogy ez a piktúra egyre nemesebbé, kiérleltebbé válik az évek során. A kezdetektől nézve a pályáját, megállapíthatjuk, hogy nem kapcsolódik a korszak hivatalos művészetével szemben fellépő, az egyetemes művészeti irányzatokat a magyarba integráló neoavantgárd, elsősorban konceptuális törekvésekhez, de távol tartja magát a kor hivatalos expresszív és naturalista vonulatától is. Nem befolyásolta stílusát sem a 80-as évek new wave-je, sem az ezredforduló új figurativitása. Egyéni hangú lokális piktúrát művel tehát, amely, noha direkt módon nem kötődik az egyetemes stílusirányzatokhoz, sajátos formavilágával gazdagítja azt. Irodalmi példával élve, kifejezésmódja leginkább az évtizedek óta népszerű dél-amerikai mágikus realista irodalomhoz hasonítható. Mindezt természetesen többen is leírták már, sőt jómagam is megfogalmaztam, de nem árt újból és újból megismételni, ugyanis az ő és az övéhez hasonló életművek határozzák meg művészetünk egyéni karakterét.

Visszatérve az anyaghoz, amelynek zömét a nagyobb méretű többalakos, jelképes ember- és állatábrázolások képezik, meghatározó jegyként emelhetjük ki a gyakran megjelenő körmotívumot vagy a körkörös szerkesztést. „A körszimbólum – akár a primitív napimádatban, vagy a modern vallásban, mítoszban vagy álomban, a tibeti szerzetesek által rajzolt mandalákban, városok alaprajzában, vagy a korai asztronómusok szférikus elképzeléseiben jelenik meg – mindannyiszor az élet egyetlen, legalapvetőbb vonatkozására, annak végső teljességére utal”1, írja róla Anelia Jaffé. Az ilyen típusú Földi-képeknek viszont az a sajátosságuk, hogy az egyetemességre és a tökéletességre utaló motívum mindig konkrét tárgy formájában jelenik meg rajtuk, például a csordát körülvevő, óvó kör alakú kerítésként (Karám, 1982), a kilyuggatott sámándobra emlékeztető vörösesbarna szitaként (Bőrrosta, 2004–2005) vagy kútkarikaként (Kútásó az égre néz, 2004–2005). A Földemlék – harmadnapon (2006–2009) című barna munkán viszont akár baljós jelként is értelmezhető: egy körszerű csapdát látunk rajta, amelynek kettős húrjába beleakadtak az állatok. Ez a körcsapda aztán több festményén, így a tárlaton nem szereplő Csapda lépes vesszővel (1990 k.), valamint a fogva tartott madarat megjelenítő bronz szobrán is megjelenik (Csapda).

Az emberi tulajdonságokkal felruházott madarakat és más négylábú állatokat elénk táró képei nem közvetítenek olyan egyértelmű morális tanításokat, mint Aiszóposz vagy La Fontaine állatmeséi. Földi képeinek szereplői mindenekelőtt háziállatok és haszonállatok, ugyanakkor jelképek is, hiszen egy nagyfejű, nagyszemű csirke is utalhat a kiszolgáltatottságra, vagy egy hosszúkarmú nyúl az agresszivitásra, nem beszélve a kígyóról, a gonoszról, aki rábeszélte Évát, hogy egyen a tudás fájának gyümölcséből. Ugyanez a helyzet az állatokkal foglalkozó embereket megörökítő alkotásokkal, amelyeken keveredik a szimbolikus és látványszerű előadásmód. A Kacsatömőn (2005), ahol a kacsát a lába közé szorító, felülnézetből megfestett figura éppen az edénybe nyúl, hogy a kukoricát az állat torkába gyömöszölje, a szituáció mellett erős hangsúlyt kap az állat kiszolgáltatottságának az érzékeltetése. Ezt szolgálja a kollázs jellegű, elszigetelt formákból való építkezés, a homogén hátteret megbontó, vastagon festett fehér-szürke körformák és az erős színfoltok, jelen esetben a piroskezű és -arcú figura dekorativitása. Ugyancsak a hétköznapi látvány nemesedik szimbólummá a Disznó a mázsán (2005–2006) című, valamint a művész legújabb, idén készült, az égen elsuhanó üstököst és a földön fekvő, kölykeit etető szurikátát megörökítő festményén (Hullócsillag, 2014). Mindezek ellenére ki kell emelni, hogy a látványból kibomló tematika ellenére a formai elemek, a megkomponálás és a megfestés mikéntje emeli művészi erejűvé őket.

Az utóbbi évek termését személve egy egyre gyakrabban föltűnő motívumra lehetünk figyelmesek, mégpedig az eget a földdel összekötő szekér- vagy petrencerúdra, de hasonló jelentést hordozhat a fából kivájt, hosszú, csőszerű itatóvályú is. A fönt és a lent, az ég és a föld összekapcsolódását az teszi lehetővé a vásznon, hogy a művész egyszerre komponál felül- és elölnézetből, s ezáltal a megszokott fent és lent ellentétpárt felülírja, megszünteti2. Ezt az érzést csak fokozzák a képtérben lebegő, egymáshoz túlságosan nem kötődő emberek és állatok. A sokszor két kerékhez rögzített rúd motívum különben feltűnik már a 90-es években is, többek között az itt most nem látható Udvaron (1994) vagy a Kocsis lánya (1996) című képeken. De szóljunk két egyidőben született, a kollekcióban szereplő alkotásról! Az egyik a Fanyűvők felesége (2006-2007), a másik pedig a Négy fa kútja (2006-2007). Ez utóbbi felső részén, a szürke ég és a zöld mező határán van egy forrás, amiből szarvasok isznak. Ebből a forrásból folyik egy hosszú facsövön a víz a képtér alján lévő itatóvályúba, illetve egy, a vályú előtt a tenyeréből ivó fej szájába. A mezőt és a kutat felülnézetből láttató festmény olyan érzetet kelt bennünk, mintha a szarvasok által körülvett égi kútból az élet vize folyna a vályúba és az ivó figura szájába. A másik mű, a Fanyűvők felesége már talányosabb, meseszerűbb. Ezen a mezőt szimbolizáló, zöld alaptónusú festményen egy alak kapaszkodik egy hosszú, kivirágzott rúd tetején, melynek alsó végét egy fej tartja. A jelenetet oldalról és felülről, mintegy a zöld paraván mögül kikukucskáló kékesfehér madárfejek és egy emberfej szemlélik.

Végezetül, karácsony közeledvén, említődjenek meg a bibliai témájú művek, amelyeket egy terembe gyűjtöttek össze. Földi a több mint negyven esztendős munkássága során nem túl sok – talán több mint fél tucat – vallásos tárgyú képet festett. Ezek közül három, egy korpusz, egy feltámadás és egy anya gyermekkel került a hódmezővásárhelyi tárlatra. Az „Én istenem, én istenem…” (2002) a művésztől szokatlanul visszafogott színvilágú, az oldalt fordított töviskoronás fejű korpusznak csak a sárgászöld teste és végtagjai derengenek ki a fehér háttérből. A megfestés módja, a formavilág a provinciális pléh Krisztusokat idézi, de eszünkbe juthatnak róla Kondor Béla korpuszai is. A Harmadnapon (2006) a diadalmas, sírjából kiszálló feltámadt Megváltót jeleníti meg szürke háttér előtt. Az eseményt két lenyűgözött és megrettent, sírt őrző katona bámulja. A harmadikon, a Somosi Betlehemen (2013-2014) Mária látható a kis Jézussal és az őket körülvevő állatokkal. A naiv és őszinte megfogalmazásmód József Attila ismert verssorait juttatja eszünkbe.

Földi Péter festészete egyéni, eredeti, egyszerre táplálkozik a hagyományokból és teremt hagyományokat: „Az eredetiség nem más, mint egy műalkotás lényegi szempontból különös újdonsága”, vallja Jan Bialostocki. A másik fontos jellemzője kifejezésmódjának, hogy műveivel – spontánul vagy tudatosan – ráirányítja a figyelmet a szimbólumok fontosságára mai, pragmatikus korunkban, melyeknek elvesztésére már Jung is figyelmeztet: „A modern ember nem érti, hogy ’racionalitása’ – amely lerombolta azt a képességét, hogy az isteni szimbólumokra és eszmékre reagálni tudjon – milyen mértékben szolgáltatta ki őt a pszichikus ’alvilágnak’. Megszabadult – vagy legalább is úgy hiszi, hogy megszabadult – a ’babonától’, de ennek során veszélyes mértékben elveszítette spirituális értékeit.”3

Földi Péterrel készített interjúnkat az Új Művészet online felületén olvashatják (www.ujmuveszet.hu).

Jegyzetek

1  Aniela Jaffé: A vizuális művészetek szimbolizmusa. In: C. G. Jung: Az ember szimbólumai, Budapest, 1993, 240

2  „- ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.” – Hermész Triszmegisztosz. In: Hamvas Béla: Tabula Smaragdina, Budapest, 1994, 16

3            C. G. Jung: Az ember szimbólumai, Budapest, 1993, 94

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!