A gótikus képzelet

British Library, London, 2015. I. 20-ig

Nagy Kristóf

Az első illusztráció Mary Shelley Frankenstein vagy a modern Prométheusz című regényéhez, London, 1831

Az első illusztráció Mary Shelley Frankenstein vagy a modern Prométheusz című regényéhez, London, 1831

Félelem és reszketés költözött a British Library kiállító-terébe idén ősszel, nem véletlenül. A könyvtárnak a Terror and Wonder: The Gothic Imagination (Rémület és csoda, A gótikus képzelet) című kiállítása azt bizonyítja, hogy az intézmény munkatársai a nem a klasszikus magaskultúra körébe tartozó témákhoz is jó érzékkel tudnak hozzányúlni.

A kiállítás „gótika” alatt nem a középkori művészeti irányzatot érti, hanem azt a kulturális attitűdöt, amely Angliában a 18. század végén alakult ki, és amely különös vonzalmat érez a rémtörténetek és kísértethistóriák, a természetfeletti erők és a fenséges tájak, az összekeveredő nemi identitások és a túlfűtött szexualitás iránt. A gótikus regénynek nevezett műfaj eredete erősen az irodalmi szférához kötődik, másrészről maga is sajátos kulturális attitűd, amely nem tekint el más műfajoktól és formáktól sem, illetve nem csak a művészetek terén manifesztálódik.

Mindenesetre 1764 karácsonyán jelent meg Horace Walpole Az otrantói kastély című regénye, amely a „gótikus” irodalom születését jelentette. Bár a történet címe Itáliára utal (Walpole az első kiadást egy olasz történet fordításaként jelentette meg), de valójában sokkal inkább a korszak ősi és álősi történetek iránti vonzalmát demonstrálja. A könyv második kiadásának alcíme A Gothic Story volt, itt dőlt el, hogy a gyorsan teret hódító stílust és attitűdöt gótikaként fogják megnevezni. A csodagyerekként álközépkori verseket író, és tizennyolc évesen öngyilkossá lett Thomas Chatterton halála körüli korabeli láz jól mutatja, hogy a gótika nemcsak néhány korabeli költő érdeklődése volt, hanem legalább annyira egy korhangulat is.

Mennyire lehet érdekes ez a kiállítás azoknak a látogatóknak, akik nem az angol magaskultúrán szocializálódtak? Az otrantói kastélyhoz tartozó bevezető rész esetében ezen a problémán nagyszerűen lendít át a cseh Jan Svankmajernek az Otrantský zámek (Otrantói kastély) című 1970-es évekbeli rövidfilmje. A kisfilm két párhuzamosan váltakozó történetből áll, az egyik egy áldokumentumfilm, melyben egy cseh történész próbálja a regényben szereplő kastélyt létező cseh várakkal azonosítani, míg a másik szál a történetet posztszürrealista animáció-ként dolgozza fel, ezzel tökéletesen helyezi ironikus idézőjelek közé egyszerre a gótikus regény műfaját és az akörül kialakuló angol történeti narratívákat is.

Azt, hogy a korai angol gótikus irodalom nem állt távol a többi művészeti ágtól, egyrészt Walpole műgyűjteménye bizonyítja, másrészt legalább ennyire az ő és kortársai építészeti érdeklődése. Walpole-nak a Londontól nem messze építtetett Strawberry Hill nevű villája és William Beckford 19. század elején épült palotája, a Fonthill Abbey a kilencven méteres tornyával egyértelműen a középkori katedrálisokkal vetekedett.

A kor építészetével a bemutatott „gótikus” képzőművészeti munkák kétségkívül korrespondálnak. Füssli Rémálom című képének egy metszetverziója szerepel a kiállításon, míg William Blake-nek a kevésbé ismert Éjszakai gondolatok című műve. Az angol gótika irodalmának leghíresebb műve Mary Shelley Frankenstein című (rém)regénye, amely amellett, hogy egy olyan erős szörnyet eresztett szabadjára, mint Dr. Frankenstein a regényben, egyfajta szintézis is. Már csak egy-egy sora is sokszor magába sűrít azt, amit a gótika a rémületről, az életről és a halálról gondolhatott.

„Nem! Nincs halandó ember, aki elviselte volna annak az arcnak az iszonyúságát. Egy életre keltett múmia nem lehet oly ocsmány, mint az a nyomorult. Jól megnéztem, mikor még nem volt készen. Már akkor is csúf volt, de mikor az izmai és ízületei már mozdulni tudtak, olyanná vált, hogy az még Dante képzeletét is meghaladná.”

A kiállítás következő szakasza az angol „gótikának” a természethez való viszonyát tárja fel, elsősorban azt, hogy az angol filozófus, Edmund Burke koncepciója a fenségesről miként formálta a gótika irodalmának és művészetének a természetképét. Burke szerint a fenséges forrása „bármi, ami alkalmas arra, hogy a fájdalom és a veszély képzetét keltse, vagyis mindaz, ami bármi módon félelmetes vagy félelmet keltő tárgyakhoz kapcsolódik és félelemhez hasonlóan hat ránk.” A fenségesség koncepciója itt a természettel és a rettegéssel kapcsolódik össze, mivel ezek a művek valamiképp megpróbálják megfogalmazni az elmondhatatlant, legyenek azok elképesztő természeti képződmények, vagy akár a francia forradalmi terror.

A kiállítás nagy erénye, hogy nem áll meg a 19. század közepén, továbblép az angol romantika és az angol „gótikus” művészet – néha ellentmondásos – viszonyán. A 19. század elejére-közepére a gótika metaforái egyrészt átitatták az angol kultúrát, másrészt ellenreakciókat is szültek. Az utóbbira jó példa a túl sok gótikus regény olvasásán ironizáló számos angol karikatúra. A gótika nyelve egészen távoli területekre is eljutott, és ott tudattalanul – miközben a tudattalan mindig is a gótika egyik kedvelt témája volt – működésbe lépett. Alexandra Warwick katalógus-tanulmánya1 izgalmasan mutatja be, hogy a vámpír és a vérszívás metaforája hogyan jelenik meg 19. század közepének írásaiban Ruskintól Marxig. Az utóbbi számára „a tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, mennél többet szívott be. Az az idő, amely alatt a munkás dolgozik, azt az időt jelenti, amely alatt a tőkés a vásárolt munkaerőt elfogyasztja”.2

Ez az idézet jól mutatja, hogy milyen bölcsen teszi a kiállítás, hogy a „gótika” hatását tovább vizsgálja és megpróbálja azt egészen napjainkig felfejteni. Ahogy Marxnál a vámpírmetafora (talán egy holdfényes éjszakán) beszökik az értékelmélet és a kizsákmányolás kérdéseihez, úgy lépnek be a 19. század végén a szörnyek, démonok és a nyomukban járó szenvedések és rémületek a rohamosan növekvő angol nagyvárosokba. A félelemnek többé már nemcsak a kietlen vidékek lesznek otthonai, hanem a metropoliszok sikátorai és nyomortanyái is. A labirintusszerű utcákba már nem kellett elképzelni a rémségeket, azok maguktól is jelen voltak, és a gótikus horror képei kitűnőek illettek rájuk. Gustave Doré londoni grafikái vagy Dickens regényei tökéletesen mutatják, hogy a gótika félelme miért talált olyan könnyen szállást a nagyvárosokban. Sőt, melankolikus vonulata is meglelte helyét a házrengetegek közt. Ahogy Walter Benjamin idézi Chestertont: „Amikor [Dickens] elkészült munkájával, nem tudott jobbat, mint elindulni egy kis csavargásra, és fél Londont bekóborolta. Álmodozó természetű gyerek volt; saját szomorú sorsa foglalkoztatta a leginkább… Állt a sötétben a Holborne lámpái alatt, s a Charing Crosson mártíriumot szenvedett.”3

A viktoriánus kor bűnözői elkezdtek a rémregények figuráihoz hasonulni, többek közt a terjedő olcsó, képes bulvárlapoknak is köszönhetően. Hasfelmetsző Jack rémtetteiről mint egy szörny pusztításáról számolt be a korabeli sajtó, és a 19. század végén születik meg a két énje között vergődő Dr. Jekyll és Mr. Hyde, illetve a rémtörténetek máig legkedveltebb alakja, Drakula gróf is. E figurák közös nevezője, hogy már nem a táj, hanem az emberi test és elme lesz a rémségek legfőbb színtere. Mindnyájan annak a gótikus rettegésnek a példái, amely kiszabadult a magaskultúra határairól, és a populáris kultúrában érte el az igazi csúcsait, ami aztán átcsapott a tárgyi világ területére is. A korabeli, koporsót és csontvázat formázó ébresztőóra, illetve egy vámpírölő készlet azt mutatják, az iparművészet egészen különböző terrénumai is ráéreztek a divat ízére.

A gótikus regény 20. századi következményeivel folytatódik a bemutató, a horrorfilmek és regények gazdag burjánzásával, amely mára teljesen átjárta kultúránkat. Mindemellett felmerül a kérdés, hogy a 20-21. századi rémtörténetek, vámpír- és horrorfilmek mennyiben jelentik az angol gótika egyenes ági folytatását? Nem lehetséges-e (a kapcsolatokat nem eltussolva), hogy ezek az alkotások inkább csak a félelem és a szörnyek iránti általános emberi kíváncsiságból születtek, és így nem leszármazottai, hanem inkább rokonai, testvérei a kétszáz évvel korábbi regényeknek?

A kiállítás befejező szakasza a mai gót szubkultúra, a gótika jegyeit az öltözködésben, zenében, életérzésben felhasználó stílus bemutatásával foglalkozik. A tárlat utolsó tárgya egy fotó, amely a brit gót szubkultúra legnagyobb, éves fesztiválján készült. A fotón egy fiatal lány ül a tengerparton „fish and chips”-et majszolva, és megerősítve, hogy bár a gótikus érzés tágan véve mindnyájunké, azonban szűken értelmezve egy nagyon is angol sztori.

Jegyzetek

1 Alexandra Warwick: Gothic 1820–1880, in: Terror and Wonder, The Gothic Imagination, 115.

2 Karl Marx: A Tőke, Szikra, 1955, 219.

3 Walter Benjamin: „A második császárság Párizsa Baudelaire-nél”, in: uő.: Angelus Novus, Magyar Helikon, 1980, 982.

Print Friendly