Mulasics László gyűjteményes tárlata

Várfok Galéria, 2015. I. 31-ig

Lóska Lajos

Az idén lenne hatvanéves a 2001-ben tragikusan elhunyt, mindig kedves és mosolygós Mulasics László. Erre az évfordulóra emlékezik többek között a Várfok Galériában megrendezett szűk retrospektív kiállítás. A Széll Kálmán térhez közelebb eső kis galériában (elegánsabban a Projekt roomban) az 1990-ben készült papír alapú munkák és néhány ugyanebből az esztendőből való festmény látható, míg a nagyobb kiállítótérben az életmű egyes állomásait 1986-tól bemutató válogatás. Magyarországon a 80-as évek elején viharos gyorsasággal elterjedő új szenzibilitás természetét, jelentőségét tanulmányok tucatjai, mindenekelőtt az irányzat elkötelezett teoretikusának, Hegyi Lórándnak írásai méltatták. Most elég csupán az új stílus korszakváltó jellegére rámutatnom, hiszen a korábbi redukcionista, önanalizáló koncept és minimal irányzatok tündöklése és bukása után ráirányította a figyelmet a festőiségre, a színekre, a történelemre, a művészettörténetre. A stílusirányzathoz több generáció is csatalakozott, a 60-as években induló művészek közül többek között Bak Imre és Nádler István, Birkás Ákos, a 70-es években pályára lépők közül pedig Fehér László, Kelemen Károly és Szirtes János. A legtöbben azonban – és ez természetes is – a főiskoláról kirajzó fiatal, pályájuk elején lévők közül lettek az irányzat hívei. A frissen végzett Bullás József (aki később, akárcsak Mulasics, szintén foglalkozott a tapétafestészettel), Mazzag István, Ádám Zoltán, illetve a sztenderd csapatba be nem válogatott Sebestyén Zoltán munkásságára az olasz transzavantgárd (Palladino, Clemente) és az expresszív osztrák, német heftige Malerie képviselői (Anzinger, Penck stb.) hatottak leginkább. A frissen festve (1984) című, a new wave hazai képviselőit összefogó seregszemlén még nem szerepelt Mulasics László, de egy esztendővel később a Műcsarnokban megrendezett, ugyancsak Hegyi szervezte Pillanatkép (Magyar festők három nemzedéke) címűn már igen, sőt ezt követően 1990-ig szinte valamennyi új festőket bemutató tárlaton találkozhattunk műveivel.

Kiállítási enteriőr

Kiállítási enteriőr

Ma, közel harminc esztendő távlatából visszatekintve a történtekre, úgy tűnik, a kontinuitást igazolni akaró Hegyi azzal igyekezett legitimálni a Nyugat-Európa után hazánkban is hódítani kezdő, a múlttal párbeszédet folytató új festészetet, hogy néhány olyan tekintélyes avantgárd szellemiségű alkotót (Keserü Ilona, Jovánovics György) is beválogatott a programot illusztráló csapatba, akinek a művészetét nem, vagy csak érintőlegesen befolyásolta a radikális eklektika. De visszatérve a még olajjal és expresszíven festő Mulasicshoz, pályára kerülésének időszakában az olasz transzavantgárd1 hatott rá leginkább, valamint véleményem szerint az osztrák és a német is, továbbá elmondhatjuk róla azt is, hogy egyre vastagabban és egyre színesebben festett. Indulásának ezt a rövid periódusát dokumentálja a Várfok Galériában közel a bejáratnál található egyik alkotása, melyen a lecsüngő, vibrálóan színes, piros, sárga, kék, zöld virágfüzérek között két egymásba tolt téglaszínű kontúrral kiemelt rombuszforma van (Cím nélkül, 1986). Mulasics László azonban gyorsan, szinte egy esztendő elteltével felhagyott az expresszív figurális festészettel, és a redukált, oldottabb geometrikus motívumok felé fordult. Kifejezésmódja radikálisan végül 1987-ben változik meg, akkor alakítja ki karakteres stílusát, amikor is viaszos technikával kezd el dolgozni. Az enkausztikát a görög és a római művészek találták ki, alkalmazták, és a legszebb fennmaradt emlékei a VI. században készült múmiaportrék. A technika lényege, hogy a viasszal összekevert festéket melegen felforrósított spatulával, festőkéssel hordják fel a kő- vagy elefántcsont lapokra, fatáblákra. Mulasics László annyiban módosított a technikán, hogy papír alapra, de leggyakrabban vakkeretre feszített vászonra dolgozott, tehát klasszikus táblaképeket alkotott ezzel a módszerrel. Az enkausztika jellegzetessége, hogy fénylő, áttűnő, transzparens felületeket lehet vele létrehozni, és a különböző rétegek eltérő koloritú és formájú motívumai együttesen jelennek meg az opálos felszín alatt.

Az 1980-as évek második felében készült képek elvont alakzatai geometrikusak, ugyanakkor összetettek, hasonlítanak egy-egy régi város vagy épület alaprajzát visszaadó légi felvételekhez. A kompozíciókon feltűnő körkörös, fogazatos, kereszt vagy meander díszítmények, a lépcsőzetes formák régen letűnt kultúrák emlékeire utalnak, ezért tulajdonképpen posztmodern szellemiségűek (gondoljunk csak a Domus aurea-sorozatra, 1987). Ezeknek a történelem, az építészettörténet által megihletett, romokat megörökítő munkáknak az egyik legszebb darabja a több részből összeállított, hatalmas méretű, 1988-ban készült vászna, a Cím nélkül. A képtér bal felső részén elterülő sötétbarna mezőben egy fehér, megdöntött téglalap látható, a nagyobbik, rózsaszínes fehéres képfelületen pedig egy várfalra emlékeztető körvonal közepén egy meander- és egy fejére állított kupolaforma (a firenzei dóm kupolája?) tűnik fel. Annyira foglalkoztatta ez a téma Mulasicsot, hogy néhány esztendő elmúltával visszatért ezekhez a felülnézetből ábrázolt, geometrikus elemekkel kiegészített – a jelen bemutatón nem szereplő – templomalaprajzokhoz (Katedrális I–II., 1990).

A tárlaton csupán egy-egy alkotás utal a művész ünnepélyes, fekete-arany sorozatára és a reliefszerű ólom- vagy horganylemez applikációira. Rajtuk kívül két újabb tematika, egyfelől a kvázitudományos, másfelől a mintafestészetből kiinduló, motívumismétlő dekoratív művek csoportja képezi a válogatás gerincét. Valószínűleg a konceptuális művészet inspirálta az írásokat és különböző tudományos ábrákat megjelenítő munkáit, melyeken tulajdonképpen a két megismerési forma, a tudomány és a művészet, a kép és a szöveg jellegzetességeit fogalmazza meg. Többek között ilyen típusúak az enkausztika technikával készült Vadászkutyák (1994) sorozat egyes darabjai, ahol együtt jelenik meg a kutya piktogramja és a kutya szó. Sajnálatos, hogy egyik legjellemzőbbjük, a szöveget, a képet, az enkausztika technikát és a fotóapplikációkat együttesen alkalmazó Valamit a villámokról (1994) című, melyről még Joseph Kosuth legismertebb „székes” konceptje is eszünkbe juthat, nem szerepel a tárlaton. Jól reprezentálják viszont a művészet és a tudomány, a szenzuális és az elvont kapcsolatának képi megjelenítését a – főként a Project roomban megtekinthető – cím nélküli papírmunkák, melyek technikájukat tekintve enkusztika alapú kollázsok, és melyeken különböző titokzatos lombikok és giroszkópok reprodukciói jelennek meg (Cím nélkül I–VI., 1990). Ugyancsak a kis teremben vannak az előbbiekkel egy időben készült, kozmikus hatású, világossárga tónusú viaszképek (Ellenpólusok »Hajnali pára«, Baljós feljegyzés, Teraszok mélyén 2). Visszatérve a nagyobbik galériába, az itt felsorakoztatott összefoglaló anyagból ki kell még emelnünk a néhány esztendővel a halála előtt készült, ismétlődő motívumokra építő, mintafestészetből kiinduló, nagyméretű, színes absztrakt alkotásait, melyek egy újabb dekoratív-nonfiguratív stílus kezdeményeinek tekinthetőek. Újdonságuk az, hogy a szürke, kék, lila képfelületeken különböző tekeredő, kötélbogokra vagy szakadt hálóra emlékeztető alakzatok jelennek meg (Indák, 2000; Interferenciák III., 2001; Végtelen húrok, 2001).

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a művész korai olajképei kapcsolódnak az expresszív gesztusokkal jellemezhető, a szubjektumot, a festőiséget előtérbe állító új festészet fő sodrához, de azt is le kell szögeznünk gyorsan, hogy rövid időn belül megtalálta saját, enkausztikára épülő stílusát, az indulását követő egy-két év elteltével ugyanis már nem a heves gesztusok és az égő színek, hanem a múltra, a történelemre, a város- és templomalaprajzokra, a geometrikus alakzatokra utaló, az idő múlását dokumentáló titokzatos formák, a visszafogott gyöngyházfényű (drapp, sárga, barna, szürke) színek, a festőkéstől barázdált, enyhén rusztikus felületek adják meg munkái egyéni hangját. Bak Imre így fogalmaz róla az életmű-katalógusának bevezetőjében: „Mulasics László kihasználta a modern utáni művészet múlt iránti nyitottságát. A globalizálódó világban is igyekezett hasznosítani a több ezer éves európai művészet- és művelődéstörténeti hagyomány szellemi és szakmai kincseit, eredményeit. Aggodalommal nézte, hogyan nyeli el ezt a múltat a média, és hogy egyre több művész utasítja el az „örök állandót”, és cseréli fel az „örökös jelen” ideájával.”2

Jegyzetek

1 „Mulasics képeiben az olasz transzavangárd hatása érvényesül” – szögezi le a Pillanatkép című kiállítás katalógusának egyik előszóírója, Dr. Wilfried Skreiner.

2 Bak Imre: Az új festészettől a festészet (újabb) haláláig. In: Mulasics László: Rétegről-rétegre, Bp., 2003, 13.

Print Friendly