Fátyol Zoltán A tekintet mozgástere című kiállításáról

Kölcsey Központ, Bényi Árpád-terem, Debrecen, 2015. I. 31-ig

Láng Eszter

Fátyol Zoltán: Kariatidák A jelenlegi kiállítás belső tere

Fátyol Zoltán: Kariatidák A jelenlegi kiállítás belső tere

Valószínűleg mindenkinek megvan a maga magánmitológiája. Fátyol Zoltáné nagyon mélyen a gyermekkorban gyökerezik, az az érzése az embernek, hogy a saját gyerekkoron túl generációkon átívelő, átplántált hagyományok megnyilvánulásáról, egy falu múltjában gyökerező, tradicionális életforma és érzésvilág vizuális nyomai-ról van szó. Szép és következetes az a művészeti pálya, amelyet Fátyol hatvanéves születésnapja alkalmából elénk tár. Egyetértek a meghívó megfogalmazásával, mely szerint művészete folytonos mozgásban van, de mindenképpen ki kell egészítenem azzal, hogy e haladás, irányát tekintve, konzekvens: a művész tudja, merre kell igyekeznie, hogy egyfajta teljességet kibonthasson. Szűkebb pátriája, szülőhelye ihlette művei szervesen összekapcsolódnak későbbi útjain szerzett, az egyiptomi, japán, ázsiai kultúrkörből merített tapasztalatait összefoglaló műveivel.

Munkássága három egymást követő szakaszra tagolható. Önmaga a kezdeti időszakot „újmítosznak”, az azt követőt „újbizáncnak” jelöli, a legújabbat pedig „újkőkorszaknak”, utalva e szakaszok alapjellemzőire, arra, hogy hogyan teremt magának a múltból magánmitológiát. A két előző korszak vizuális nyelvét ötvözve olyan kort körvonalaz, amely sok tekintetben vad és erőszakos jelenségekkel írható le. Ám az egész műegyüttesből sugárzik a humanizmus iránti vágy, az arra való törekvés.

Fátyol Zoltánnál az emberi figura szinte állandóan jelen van egyre árnyaltabban, ugyanakkor elvontabban is kariatidáknak nevezett alakjaiként. Az ókori görög, nevezetesen ión épületeken jelennek meg az oszlopok helyett az eredetileg hosszú, bő ruházatot viselő, nyúlánk, de erőteljes, telt idomú női alakok. A kariatida egyszerre díszítmény, terhet hordó oszlop, női és általánosabban emberi sorsot megtestesítő jelkép itt. E figurák ruhátlanok, a leegyszerűsített, bábszerű alakoknál a hangsúly a sors nehézségeinek hordozására, (el)viselésére esik.

Fátyol Zoltán anyaghasználata változatos, egyaránt alkalmaz fát, vásznat, papírt, üveget, fémet, agyagból és egyéb matériából gyúrt, nyújtott, rusztikus felületű vagy papírpépből készült alapokat, kartont. Technikai megoldásai is érdekesek, izgalmasak. A hagyományos technikákon kívül különféle applikációkat is használ, időette-roncsolta fadarabokat, talált vagy faragott, vésett, géppel szabott faalakzatokat, gallyakat, színes papírszalvétából sodort, figuraszerű elemet, Madelaine-keksz formát, fémrudakat, fémeszközöket (például lyukacsos vasalótalpat), felgyűrődött szélű, rozsdás vaslapot, áttetsző cigarettapapírt, befőttes gumit, fémhuzalokat, kenderkócot, ragasztócsíkot, szegeket, cérnát és pamutfonalat, zsírpapírt, műanyag evőeszközt, fülpiszkálót, köveket, csontokat stb. Gazdag struktúrájú, visszafogott színvilágú munkák (Esőerdők könnyei és Töredékek egy ikonból, 1997; Előre lépő figura, 1993; OL-NT, 1991; Akt környezettel, 1996–2009), és láthatunk néhány szép, tiszta pasztellt is (például Európa elrablása, 1991). A magyar falu-sorozat kiszínesedő, nagyméretű olajképei tovább árnyalják a falusi „életképeket”. Korai alakjai már magukban rejtik azt a leegyszerűsített emberfigurát, amely a kariatidákban fog kiteljesedni. A Stigmatizálódott tárgyak-sorozat visszautalás Krisztus sebeire és a katolikus kegytárgyakra. Hétköznapi, sebesült tárgyak hordozzák a szenvedést, magukon viselve egész sínylődő, sérülékeny, sőt sérült világunk bajait. Együtt értelmezhető a szent és a profán.

Számos műve utalás a magyar népi építészet célszerű, letisztult elemeire, de megidézi a buddhista kolostori építményeket is, mindezek összetalálkoznak, és helyet adnak maguk mellett az ókeresztény templomok világának is. Ökumenizmus ez a javából. Egy hiteles művész hiteles életműve.

Ha mindenképpen el kellene helyezni, a szentendrei vajdások vonulatába illeszteném, mellettük olyan művészek közé, mint a miskolci Pataki János és a szikszói Urbán Tibor. De rokonságot látok bizonyos vonatkozásban, különösen a merész anyagfelhasználásban a román Tara von Neudorffal is, hangsúlyozva, hogy a rokonság ellenére Fátyol önálló, autentikus személyiség és művész. Kár, hogy a bemutatott anyagnak a kiállítótér kicsi. Megérdemelt volna egy elegánsabb, nagyobb teret, esetleg több teremből álló kiállítóhelyet. Meggyőződésem, hogy a tárlat ennek ellenére a téli szezon egyik figyelemre méltó vidéki kiállítása.

Print Friendly