Turner-díj, 2014

Tate Britain, London, 2015. I. 4-ig

Nagy Kristóf

 

Ciara Phillips: Megosztott dolgok / Things Shared, 2014 a művész és a Tate Photography hozzájárulásával

Ciara Phillips: Megosztott dolgok / Things Shared, 2014, a művész és a Tate Photography hozzájárulásával

Nem jelent nagy újdonságot azt leírni, hogy a Turner-díj mint műfaj alapvetően elhibázott. A díjra minden évben 50 év alatti brit művészeket jelölnek, akik közül a szűkített listán szereplő négy művész a Tate Britainben állíthat ki. A kiállítás helyszíne néha Londonon kívülre kerül, azonban az állandó, hogy a Tate igazgatója által elnökölt zsűri nevezi meg a 40 000 fonttal (egy módosabb angliai évi átlagfizetéssel) jutalmazott győztest. Az idén a Tate Britainben kiállítók mindnyájan egy-egy, az elmúlt évben rendezett kiállításuk alapján kaptak meghívást, amelyet a Tate-ben újra megvalósítottak.

Visszakanyarodva a cikk első mondatához, a díj legnagyobb problémáját nem az azt kísérő kisebb-nagyobb botrányok, vagy a kiállított művek színvonala jelenti. Sokkal inkább az a gond ezzel és az ehhez hasonló kiállításokkal, hogy lóversenypályává változtatják a kiállítóteret, ahol a művészek egymás mellett ügetnek, hogy ők legyenek az elsők, akik átszakítják a célszalagot. Természetesen lehet azzal érvelni, hogy a kortárs művészeti világot, ha tetszik, ha nem, a verseny működteti, ahol a művészek és a galériák a kapitalizmus szellemét követve törnek előre (még ha az előbbiek néha ócsárolják is azt). Azonban a Turner Prize kiállítása azt hozza magával, hogy a versenyalapú tekintet nemcsak az Art Newspapert olvasva valósul meg, hanem áthatja már a művek befogadását is. Azaz nem lehet végigmenni úgy a kiállításon, hogy ne az járna az ember fejében, melyik művész a legjobb és hogy melyik művész fogja nyerni a díjat.

A kiállítás első blokkja James Richards műveit foglalja magában. Ennek a résznek a legfontosabb eleme Richards 12 perces Rózsabimbó című videója. A videó erősen experimentális, a töredezett részei nem narratív módon kötődnek egymáshoz, hanem sokkal inkább a hangulatok közötti átmenet fűzi össze őket. Richards munkájának a legizgalmasabb része, hogy nemcsak képeket állít elő, de a munkája alapanyagául is képeket használ. Ezek közül a legikonikusabbak azok az erotikus fotók, melyeket egy tokiói könyvtárban talált. A képeken – amelyek olyan művészek munkái, mint Robert Mapplethorpe vagy Man Ray – a könyvtárosok a nemi szerveket kisatírozták, ezzel egy olyan naiv felületkínzást követtek el, amely nemcsak eltakar, hanem egyszerre fel is hívja a figyelmet a kitakart látványára, és akarva-akaratlan azt teszi meg a kép központjának. Nem csak Richards videójának további részein, hanem más alkotásain is jól látszik a részletek szeretete. Az Áru cím nélkül (Szeretők és kereskedők) című sorozata 6 nagyüzemileg készített pokrócból áll, amelyekre olyan férfiak alakja van rászőve, akik, így vagy úgy, de ismerték Keith Haringet. Haring a képeken csak félig, a sarokba szorulva szerepel, a néző pedig képtelen eldönteni, hogy mely szereplők lehettek a galériásai és melyek a szeretői.

Tris Vonna-Michell kiállított munkái emlékezetpolitikai témát dolgoznak fel. A Berlini utóirat IV. című alkotás két diavetítővel vetített képsorból áll, melyhez az alkotó monológja is csatlakozik. A művész archivális jellegű, személyes kutatásának a célja, hogy feltárja a saját anyjának az életét a második világháború utáni Berlinben. Ehhez pörögnek a vetítőn a képek, és ezzel az anyaggal küzd Vonna-Michell többrétegű és töredezett monológjában. Az egész hatása azonban legfeljebb öt perc alatt köddé válik.

Az első kettő, töredezett narratívákkal dolgozó művész munkái után egészen nagy váltás belépni a következő, Ciara Phillips által átalakított térbe. Ebben az esetben a tér talán a legalkalmasabb kifejezés, mert Phillips nemcsak elhelyezte a rendelkezésére álló térben az alkotásait, hanem közvetlenül is a teret használta azáltal, hogy kitapétázta a falakat a saját színes nyomataival. A Megosztott dolgok című kiállításra a közvetlenség a legjobb szó. Ez munka a bemutató azon kevés alkotásainak az egyike, amely közvetlenül akar hatni a befogadóra óriási, játékos installációjával és direkt nyelvezetével. Ám Ciara Phillips munkája felszabadító voltán túl nem tud többet kínálni, nem látszik, hogy a formai könnyedség pontosan hová is vezet.

Duncan Campbell két videomunkát állított ki, az egyik, a 2008-as Sigmar, egy animációs film, amely Sigmar Polke (akinek, micsoda koincidencia, épp most nyílt életmű-kiállítása a Tate Modernben) műveit nagyítja fel brutálisan, és azok részletein halad végig, miközben különböző német tagadószavakat (Nein, Nicht, Doch) kiált. Ennél a műnél a formákra kerül a hangsúly, azok adják lényegét, s nem csak az üzenet átadására szolgálnak. Hasonló, de sokkal komolyabb vizsgálatot visz végbe a másik munkája, a Másoknak című 2013-as filmesszéje. A film nem titkoltan Alain Resnais és Chris Marker 1953-as, A szobrok is meghalnak című filmjét tekinti egyik inspirációs forrásának, amely azt vizsgálta, hogy az afrikai maszkokat hogyan formálja át a nyugati kultúra, és hogyan teszi azokat a saját művészeti kategóriarendszerébe beilleszthetővé. Ezen a nyomon elindulva Campbell filmje azt vizsgálja, hogy a tárgyak hogyan alakulnak át a társadalmi csere és fogyasztás kontextusában, hogyan formálódnak a fogyasztás társadalmi gyakorlataiba jól illő dolgokká. A film példái változatosak, az erős és elgondolkoztató koncepció külön érdeme, hogy a saját pozíciójára is kérlelhetetlenül rákérdez az eldologiasodás kontextusában.

A kritikus a kiállításon szinte rá van kényszerítve, hogy színt valljon, hogy szerinte idén ki lenne érdemes a díjra. Ennél azonban sokkal izgalmasabb a látogatók ítélete, akik a kijáratnál kihelyezett cédulákon egyhangúan a színekkel és látványos formákkal dolgozó Ciara Phillipset találták a legjobbnak. Úgy tűnik, hogy a művészeti elit által minőséginek gondolt művészet egészen elidegenedett a közönség ízlésétől, és ezt a tendenciát nem lehet nem észrevenni, bármelyik művész is fusson be elsőnek a december 1-jei díjátadón.

Lapzártánk után kaptuk a hírt, hogy a Turner-díj nyertese 2014-ben Duncan Campbell lett It for Others című művével.
Bővebben a Szélesvászon című rovatban olvashat erről.

 

Print Friendly