A logó körül szabadon hagyandó terület - Gábor Imre kiállítása

Rónai-Balázs Zoltán

Gábor Imre tárlata nem nagy, adódóan a kiállítótér méreteiből, de egyúttal az alkotó eredeti szándékának megfelelően: összesen 10 képből áll. Ez szerencsésen alkalmat teremt rá, hogy egyesével, külön-külön sorra vegyem őket, ne pusztán mintavételként párat kiemelve beszéljek az egészről.

unnamedA kiállítás anyaga két oldalról közelít ugyanabba az irányba. Ezt a képek térbeli elrendezése is mutatja. A belépő szemközt rögtön a címadó művel kerül kontaktusba, ami, bármelyik irányba is induljon, már megadja a kódot a többihez. A munkák egyrészt a művész személyes, saját belső világának félelmeiből, problémáiból indulnak ki, másrészt közvetlen feszegetnek társadalmi, politikai kérdéseket, visszásságokat. Jelzi ez, hogy jelenünkben a kettő szinte egy, lelki egyensúlyunk, közérzetünk elválaszthatatlan ezektől.

Az előbbi körbe tartozik az első négy alkotás, melynek nyitódarabja a Kígyó a WC-ben, meglepő címet viseli.

Gábor Imre: Kígyó a WC-ben

Gábor Imre: Kígyó a WC-ben

Az irreális félelemnek messzemenően profán megfogalmazása. Mennyi a valószínűsége, hogy a porcelán öbléből előtekereg egy – korántsem átvitt értelemben vett kígyó? És hányunkban élnek hasonló, látszatra oktalan félelmek? Ebből a hüllőből kiindulva mindenki megkeresheti a magáét, aztán elbolyonghat Freud és Jung elméleti tájain. Hasonló kalandokra hív a fél szemére vak, rózsaszín, ám kerek szájának vörösét félrecsúszva hordó Maszk. Védtelenséget sugároz. Ilyet teszünk fel, ha azt akarjuk, mindennapi álcánk (arcunk) helyett az legyen látható, amit rejtünk. A Szomorúság itt már nem konkrét, a szürkék között a kevés színes. Foltokból áll, és a szemlélőnek időre van szüksége, míg rájön, honnan emlékszik rá: az optikus vizsgálja ilyennel a színlátást. Jelen esetben, akinek jó a szeme, az megláthat egy − nagy nullát. Az értelmezés mindenkire rá van bízva. A bennhagyott véletlen szerepel a Halálom napja című munkában, gondolatilag, úgy hiszem, nem is mellékesen. A koponya fekete lenne, de a papír nyomólemezre került festék túl erősnek bizonyult, így egy része rászakadt, fehér felületet eredményezve. Az ilyen alkotói módszernek nagy hagyománya van, ám ebben az esetben valóban csak a kép mondanivalójának szempontjából érdekes. Azért maradt meg, mert az egészbe pont beleillik, ami nagyon jellemző attitűd Gábor Imrénél.

Az ezt követő hat munka már direktebben közéleti ihletettségű. Kezdve rögtön a címadóval, A logó körül szabadon hagyandó területtel. Egy fekete és egy fehér alapon lángoló könyvet jelenít meg, természetesen logóként. Ez, kérem, a könyvégetés píárjához készült logó. Azt hivatott elmondani, hogy a dizájn, egyáltalán a grafika nem szent. Eszköz csupán, méghozzá hatékony, és napjainkban az egyik legmeghatározóbb. Rosszra tehát ugyanúgy használható, mint jóra. A körülötte hagyandó tér pedig a szabályaira utal (pontosan meghatározott, szabályszerű az, mekkora szabad felületet kíván meg maga körül a logó). Ha pedig minden szabályt betartasz, bármit el tudsz sütni. Itt ismét, még fokozottabban előjön, mennyire eszköznek tekinti az alkotó a mesterséget, légyen szó iparról, vagy művészetről, illetve bármennyire is összemosódik is napjainkban e kettő. Hiszen a művészet mára magáévá tette a viscom összes fogását, és a dizájn is művészetként határozza meg magát. De akinek ez a téma nem elég erős és messzire vezető, annak ott van rögtön a következő, a faj kérdését felmutató Zsidó kutya. A zsidó kutya nem meglepő módon egy zsidó kutya, tényleg, annak ellenére, hogy az említett faj kutyáknál nem létezik: kutyakölyök, Dávid-csillaggal. Avagy hogy is van ez? Mért csak emberek közt baj, ha valaki más fajhoz tartozik? Nem utáljuk az uszkárt, se a pincsit, csak azért, mert pincsi, vagy uszkár, hanem azt mondjuk rájuk, hogy kutyák. Maguk az ebek meg aztán végképp érinthetetlenek. A legesszenciálisabb fogalmazás a kiállításon, közvetlen A logó… után. És nagyon szuggesztív – amely megállapítással akaratlanul is utalok az alapeszmére: ha a szakmai szabályokat követed, a logód működni fog. Ahogyan ez itt, és ahogyan a Magyar táj, magyar petével, ami nyilván Juhász Gyula “Magyar táj, magyar ecsettel” versének parafrázisa, méghozzá többszörös, mert a versben leírt magyar tájat Gábor Imre a maga eszközeivel és mondandójának megfelelően újrarajzolta. Majd egy csavarral elhelyezett benne egy nagy, női petesejtet, egy másik szállóigére utalva: “Szüljetek, magyar nők!”. Ebbe a mai magyar “táj”-ba? Sokan megfontolják, kétszer is.

A Repedő ház nem esik ettől tartalmilag messze. A képen egy családi ház látható, kis (vagy hatalmas) apokalipszisában. Kettérepedt, tönkrement. Ablakaiban a családi tevékenységek sziluettjei. Békés, boldog képek lehetnének, ha nem vált volna el erőszakosan a felépítmény az alaptól. A használt technika itt is a legegyszerűbb, természetesen: az eltépett papír lenyomatát látjuk. Ezután nagyobb ugrással a ki a hős?, hol?, mikor?, hős-e? kérdéseknél találjuk magunkat. A “modelljeit” ehhez az érzékeny témához a már elég, de még nem túl távoli múltból, ám annak máig köztünk lévő relikviái, az első világháborús emlékművek katonafigurái közül választotta. Hős támadó, hős védő. Avagy hogyan oszcillálhatsz a hős és a háborús bűnös határértékei között. A záró képen (Talapzat) különösen az eddigiek után sokatmondóan, meggörnyedt nyakú emberek tartanak egy talapzatot, a fejükkel egybeolvadva vele. A figurák a művész hasonmásai − de nem biztos, hogy ez lényeges. Fontos inkább a helyzetük, az, hogy valójában felül kellene lenniük.

Gábor Imre: Zsidó kutya

Gábor Imre: Zsidó kutya

A tárlat, bár gondolatilag többrétű, nem szétbontható mégsem, mert a problémák, amiket feszeget, nagyon is egyben jelentkeznek, és nagyon is nálunk. De ami a leginkább összefogja, Gábor Imre elszántan következetes és határozott törekvése a letisztultságra, egyszerűségre, mind az anyaghasználatot tekintve (papírnyomatokról van szó), mind a rajzot. A lehető legmesszebb a virtuozitástól, a legszűkebb lényeg papírra vetését tűzte ki célul, mondhatni puritán, már-már a szimbólum szintjéig visszacsiszolt formavilággal. Szűkebb és tágabb értelemben vett logókat csinált, amik működnek.

Art9 Galéria,

2015. február 4. – 20.

Print Friendly