Hogy nem szakad fel az ég?

Roskó Gábor: Az Átkozott Remény

Cséka György

 

Roskó Gábor: Előre megmondtam, 2015, akril, rétegelt lemez, 130x152 cm

Roskó Gábor: Előre megmondtam, 2015, akril, rétegelt lemez, 130×152 cm

Roskó Gábor új munkái, bár látszólag „látványos elmozdulást mutatnak korábbi műveihez képest”, ahogy a kiállítás szöveges kísérője említi, lényegében csak más módon, módszerrel, más képi kontextusban mutatják fel, mesélik és mélyítik el az életmű központi gondolatait, pontosabban enigmáit. Korábbi munkáit egyfajta ironikus-allegorikus és enigmatikus narrativitás határozta meg, emberi, állati figurák és tárgyak kerültek, ütköztek egymás különös, álomszerűen szerveződő, erőteljes történelmi utalásokkal átszőtt kontextusába, amely kontextus kihüvelyezhetőségét a szellemes képcímek, mondások, mondástöredékek lehetetlenítették tovább.

A sokszor nyomasztó, vidám, kegyetlen rejtélyek kibogozhatatlan történetekként szerveződtek a képeken, ahol nemcsak a narratíva volt feltárhatatlan, de a szereplők kiléte is bizonytalan volt. Nem tudtuk, tudjuk pontosan, ki kicsoda, mi micsoda és mit jelent. Roskó munkái a jelentés dekonstrukcióját, felfüggesztését vitték, viszik véghez folyamatosan, ironikusan kitérnek, elkerülik, aláaknázzák az értelmezéseket. Mindezt oly módon, hogy számtalan kontextust és jelentést lebegtetnek és torlasztanak össze, így késztetve a gondolkodást állandó és folyamatos pozícióváltásra, átstrukturálódásra.

Új képei és szobra magától értetődő egyértelműséggel és biztonsággal találják meg azt a képi szerveződést, ami talán a legjobban „fekszik” ennek az alkotásmódnak, pontosabban értelemdestrukciónak. Az új képek, tovább egyszerűsödve, csupaszodva és tömörödve, elhagyják az eddig megszokott emberi és állati alakokat, illetve ezek permutációját, szűkítik a tárgyi környezetet, majdnem teljesen megszüntetik a maradék valóságreferenciát is a háttéri környezet elhagyásával, a figurák mögött ugyanis majdnem teljesen monokróm felületet látunk. A képekről a figurákkal és a háttérrel együtt eltűnik, de inkább csak megváltozik az eddigi narrativitás.

Ami marad, azt mintha eddig is láttuk volna a képekben, képek mögött: az enigmatikus emblémák formájában. Roskó radikális csupaszítást és tömörítést végrehajtva, szinte festészete lényegét mutatja ezekkel a képekkel. Egy-két egyszerű, ám sem emberre, sem állatra, de éppen akár mindkettőre is emlékeztető statikus forma, alak emblémaként, címerként szerveződve alkotja a képeket. A formák egyszerűsödése olyan fokot ér el, hogy a kiállítás gerincét alkotó három kép és a szobor is ugyanazt a figurát használja fő motívumként. Amit látunk, egy nyilvánvalóan fejjel lefelé fordított valami, a feje ’50-es, ’60-as évekbeli eszközökre, vázára, székre, hamutartóra, de sci-fi filmek lényeire is emlékeztet, teste sematikus embertestnek tűnik, elvékonyodó végtagokkal. A figura póza emlékeztet egy jógázóéra, de visszafordítva a helyes pozícióba, guggoló, táncoló alakra, de békára is. A figura emellett merően sematikus, arctalan, puszta körvonal.

A három embléma-alak más-más kontextusba kerül. Az egyiken, karok nélkül és hófehér színnel egy fekete kávéfőző belsejébe, a kávéfőző és a test mintha vérnyomokkal lenne tele. A kép címe a zsidó történelem egyik igen jelentős epizódját hozza be, A babiloni fogságot. A (fehér, ártatlan) figura mintha valóban foglya lenne a (fekete, gonosz) kávéfőzőnek, és mintha meg lenne kínozva. De a babiloni fogság elbeszélése egy UFÓ-val és egy kávéfőzővel természetesen súlyosan ironikusnak tűnik. Persze Roskó képeit értelmezve, minden csak úgy tűnik, semmi sem biztos. Az egyszerű és túl kézenfekvő szimbólumok, allegóriák biztosan nem azok, amik. Lebegnek, mégpedig jelen esetben fejjel lefelé, ahogy ez a furcsa alakzat is a képmezőben.

Roskó Gábor: A nagy szívás, 2015, akril, rétegelt lemez, 152x130 cm

Roskó Gábor: A nagy szívás, 2015, akril, rétegelt lemez, 152×130 cm

Mintegy a babiloni fogság előzményeként festi meg Roskó a fogságot megelőző Jeruzsálem elestét. Egy város pusztulása helyett azonban ugyanazt a figurát láthatjuk, fenekén koronával, amely korona, nem véletlenül került a figura alfelére, mivel WC-tartályt is jelképez, hiszen egy kar és egy lánc kapcsolódik hozzá, majd ér véget egy fekvő róka- vagy kutyatestű és borjúfejű – és jól látható hím nemi szervvel rendelkező – állatfigura mancsában, aki meghúzni készül a láncot. A lánc meghúzásával a korona lebillen, ami jelentheti Jeruzsálem elestét.

A nagy szívás egyértelműen nem utal, nem hoz be történelmi kontextust, inkább egy memento morira emlékeztet, a figura két oldalán lebegő szárnyas és talán nevető csontvázakkal. A csontvázakban Roskó csontvázat és angyalt montíroz, torlaszt össze egy képbe, a mennyet és a poklot. A halállal szemben, mintha az élet cinikus élvezetére csábítana a cilinderes, fehér sálas, bohém, szivarozó róka, természetesen a ravaszság megtestesítője. Az Előre megmondtam két, sparheltben ülő, de láthatóan vigyorgó, félig csontváz figurájának a szemgödrébe mintha egy-egy kéz, egy-egy hüvelykujj akarna belenyomódni. Az embléma is a pusztulásra utal, a sparhelt az égésre, megégetésre, a két kéz az erőszakra, ami talán a holokauszt narratíváját hozza be, persze, ironikusan, a kép címének csúfondáros kimondásával.

Roskó Gábor: A babiloni fogság, 2015, akril, rétegelt lemez, 152x130 cm

Roskó Gábor: A babiloni fogság, 2015, akril, rétegelt lemez, 152×130 cm

A kiállítás talán legrejtélyesebb és legköltőibb, legálomszerűbb képe, ami így inkább egyfajta kapocsként funkcionál, amivel Roskó korábbi munkáihoz fűzi a mostani anyagot, a Hogy nem szakad le az ég. A cím tökéletesen abszurd, mivel a kép és a világ meg van fordítva, így ha leszakadna is az ég, nem le, hanem fel, de nem is az ég, mert a képen nincs ég, csak egy igen baljós, vérszínű háttér. A kép motívumai is ismerősek, a hajó mindenképp, és kicsit az egyértelműen állatfiguraként azonosítható alakzat is, ami leginkább egy vakondra emlékeztet. A festmény így külön ironikus, mert egyrészt mintha fejjel lefelé lenne állítva, másrészt pedig nem, mert mintha a vakondot a földalatti üregében látnánk, amint egy hajóval „játszik”. Mintha a hajó egyik árbocát fogva, visszatartaná, lehorgonyozná azt, pontosabban: fel. A cím mintha maga is, nem pusztán e képnek, hanem egyben a kiállításnak egy külön ironikus emblémája lenne, hiszen akkor mondjuk azt: „Hogy nem szakad rád az ég!”, amikor valakit valami nagy hazugságon, lódításon kaptunk.

Roskó ugyan nem hazudik, nem lódít, de nem is mond igazat, illetve nem tudjuk eldönteni, megfogalmazni teljes biztonsággal, mi az, amit mond. Ahogy a képek UFÓ-szerű alakja, az értelem is tótágast állni kényszerül, a totális csőd emblémáját alkotva meg ezzel. A csőd azonban termékeny, hiszen, amit látunk: kép és nem szöveg, értelme, jelentése az, amit látunk és nem több. Roskó ki- és visszavezet minket a képekhez, egy másfajta logikához és logikával, mint a józan észé.
És persze mindezt ő előre megmondta, megmondja, pontosabban mutatja.
acb Galéria,

2015. január 15 – február 26.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:47+00:00 február 6, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!