Interjú Vedres Ági fotóművésszel

Muladi Brigitta

16-VedresAgi

Vedres Ági: Beszélő sirály, 2014, fekete-fehér negatív, zselatinos ezüst, Göteborg

Vedres Ágit fotósként ismerjük, de jelentek meg versei az ÉS-ben, és fotóművészettel kapcsolatos írásait is olvashattuk művészeti lapokban. Önálló kiállításán, 2010-ben a Mai Manó Házban minden egyes kép alá írt egy-egy rövid novellát, gyakran naplót is vezet az egyes témákhoz. Az utóbbi időben két kiállítását láthattuk, a nagy ívű „életrajzi” anyagot a Telep Galériában, a másikat, egy utazás képeit a Ligetben. Interjúnk a Liget Galériában készült. A művészt elsősorban a „nőlét” nehézségeit, problémáit, szerethető és sokszínű formáját mutatja be fotósorozatain, a magyarországi, azon túlmenően a fővárosi léten belül és távoli utazásokon át. Nőtörténete szándéka szerint az antropológiai, a szociológia és a pszichológia tudományterületeit is érinti, a nőkép, a női fikció és a hagyományos kapcsolatok és a valóság bemutatásán keresztül.

Fotóid önmagukban is egyfajta kép-naplóként hatnak, mintha belső történések külső megnyilvánulásait találnád meg a témákban, a saját rezgéseidre rímelnének a „talált” motívumok. Hol és mikor készült a két sorozat?

Vedres Ági: A Madame BonBON bemutatja – Historia Femina című kiállításomon a Telep Galériában a magánnőtörténetem, az életem fontosabb, kiemelkedőbb pillanatai, illetve részletei voltak kiállítva, anyag az 1980-as évektől kezdődően a 2014-ig tartó időszakot fogja át. Úgy is mondhatnám, hogy valamiféle idősíkon történő mozgást mutat be, illetve egyfajta permanens „időszalag”-ként, és vizualizálható, képszerű látvány is.

Kiragadott részletek, hosszúra nyújtott filmszalag, kimerevített, felnagyított, felerősített képei, emlékei, amelyben nagy ugrásokkal helyet kapott egy malomépületben töltött szilveszter éjszaka az akkori szerelmemmel, pipacsokkal tarkított táj a Balaton-felvidéken, fürdőszobai önarcképek, kiteregetett ruhák a szárítókötélen, paradicsompürével teli üvegkancsó, a lányom kézfeje eperrel, vidéki bodega tej-kenyér felirattal, ágy tévémonitorral.

A „nemtudomhogymerre” – észak-dél-kelet-nyugat-sorozat címet viseli a Liget Galéria-beli tárlat, amit kifejezetten egy spontán-zsigeri skandináv utazásnak szenteltem. Vettem egy jegyet Stockholmba, és elutaztam, mivel nem jártam még északon. A kalandra szándékosan nem vittem magammal digitális fényképezőgépet, csakis analóggal fotóztam, azt akartam, hogy jól és pontosan figyeljek meg minden látványt. A kilencven nap, egy északi felfedezőút volt, ahol sok emberrel találkoztam, sokféle életet láttam és tapasztaltam, ezekből válogattam össze közel 60 fotográfiát.

Amikor elkezdtél fotózással foglalkozni mi volt az, ami megragadott ebben a műfajban?

  1. Á.: Tizennégy évesen, amikor először készítettem analóg képeket, és nagyítottam is, az előhívás folyamata volt az, ami teljesen megváltoztatott bennem mindent, amit előzőleg érzékeltem és tapasztaltam az idő fogalmából. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mi az, ami most van és mi az, ami a múlt; ami egyszerre máris a múltból vált jelenné azzal, hogy a film előhívódott, és aztán képpé vált újra, vagy inkább újból láthatóvá, de már máshogyan, más aspektusból. Felfedezés, főhajtás, áhítat, amit érzek ezzel a műfajjal kapcsolatban.

Mit tartasz a mai fotóművészet feladatának? Miben tér el egy fotós gyakorlata a digitális korszakban a korábbiaktól? Te gyakran használsz analóg fotótechnikákat, ami manapság retró vagy újrafelfedezés, és ahogy mondod, az idő visszaépítése a fotóba. A digitális technikák adta gyors kattintgatással szinte elvész az az áhítat, amiről beszélsz, de mindenesetre egész más, mint a relatíve hosszú ideig rejtőzködő és megismételhetetlen, filmes, előhívandó fotó.

  1. Á.: A fotóművészet soha el nem múló história, azért is, mert mindig ott van és ott is lesz az életünkben, „lekövet minket”, vagy folyamatosan követi az életünket a pillanatnyi archiválások tárházával (Instagram, Twitter, YouTube, website-ok). A digitális technikák, az egymásra épülő és megújuló, egyre kisebb formátumban (nagy tárhellyel rendelkező) létező rögzítőeszközök olyan lehetőségeket adnak, amellyel kell és fontos is élni. Az alkotó ember, aki tudja, hogy mire használja ezeket a képrögzítési technikákat, teljesen más felfedezési módozatokkal találja szembe magát, és mindent létre tud hozni, amihez csak kedve van.

A fotóművészet élő organizmus. Az interneten és megosztóoldalakon sokan vannak, önállóan vagy csoportba rendeződve, akik akár a digitális, akár az analóg, hagyományos, rég elfeledett technikáknak hódolnak. Sőt, egyre inkább, valamiféle „védelmi hálózat” állt fel a régi technikák továbbélesztésére, megmentésére, átörökítésére.

És itt jön a kérdésed, hogy miért, miben adhat többet egy kézzel előállított fotográfia? A válasz nagyon egyszerű és szó szerint kézzelfogható: azért, mert ott valami történik. Az az, amiről tudjuk, hogy milyen vegyi és kémiai folyamatok játszódnak le, és ez le is írható. De ott jön a másik dolog, ami le nem írható, meg nem fogható, csak érezhető. Ez az energia maga. Amikor egy kiállításon megállsz egy fotó előtt, nézed a képet és érzel valamit, de nemcsak azt, amit a kép üzen, hanem azon túlmenően is. Mert a folyamatok alatt valami történik, valami, ami nem látható, „csak” érezhető.

 

Print Friendly