Beszélgetés Kelle Antal ArtFormerrel

 Molnár Eszter

Kelle Antal ArtFormer

Kelle Antal ArtFormer a Gömbpozitúrák című szobor-sorozat egyik darabjával a budaörsi műteremben, 2014

Az 2015-ös I. Országos Kisplasztikai Quadriennálén Kelle Antal ArtFormer nyerte a zsűri fődíját. A művészt arról kérdeztem, hogy e sikernek milyen előzményei voltak eddigi pályáján, hogyan látja saját helyzetét a mai művészeti életben, és milyen tervei vannak a közeljövőben.

Rangos elismerést érdemeltél ki, ráadásul szobrászként. Mit szóltál a díjhoz? Hogyan jutottál el idáig?

Kelle Antal: Jól esik a szakmai zsűri véleménye, ugyanakkor próbálom a díjat a helyén kezelni, hiszen az enyém mellett nagyon sok más kiváló szobrász és munka szerepel a kiállításon. Későn kezdtem művészeti pályámat, tíz évvel ezelőtt, 2005-ben volt az első önálló kiállításom.

Egy egyelőre tizenkét darabból álló szoborsorozat, a Gömbpozitúrák két darabját (II. és IV.) mutatod be. Hogyan készültek ezek a szobrok, mi volt a kiindulópont?

K. A.: Először fából készítettem el a részekre bontott és meghatározott pontokon át különböző irányokba felfűzött gömböt (Geometriai Pantheon XII – opus 250), amelyet játékosan lehetett mozgatni.

Hogyan értelmezhető ez a mozgatás?

K. A.: Általánosabb irányból szeretném megközelíteni a választ. Az életünkben praktikus okokból olyan rutinmegoldásokat szoktunk alkalmazni, amelyek legtöbbször unalmasak. Én a tudatos leegyszerűsítés, absztrahálás mellett mindig próbálok alkalmazni valamilyen látszólag oda nem illő, meglepő effektust a munkáimban, amely képes kizökkenteni bennünket a gondolkodási sablonokból, és újragondolásra motivál. A gömböt itt nem egyszerű síkokkal szeletelem föl – ez lehetne ebben az esetben a rutinmegoldás –, hanem gömbsüvegekkel. Az excentrikusan elhelyezett tengelyek mentén, kibillentve válnak forgathatóvá a gömbrészek. Ezért a szobor befogadásához mélyebb odafigyelés szükséges, nem tudunk hozzá a „már ismerem” gondolati fölényével közelíteni.

Az utóbbi években, folytatva a gömbből kiinduló kísérletezést, ezt a konstrukciót felszabadítottam a kötöttségekből, megengedve a részek szabad sorrendű pozicionálását. Az így létrejött szobrokat neveztem Gömbpozitúráknak, melyek immár nem fából, hanem vaskéregből készültek. A részekre vágás módja és ritmusa hozza létre azokat az építőegységeket, amelyeknek változatos egymáshoz illesztéséből épül föl a sorozat. Akár egyszerű formajátéknak is tűnhetne mindez, de mindig próbálok a forma „mögé” nézve, emberi élményekből kiindulni az alkotói és befogadói folyamatban egyaránt. Ezért nagyon fontos számomra a közönség visszajelzése. Ha megengeded, egy közösségi hálón olvasható véleményt idéznék a szobrok kapcsán: „A részek (részeink) el tudnak mozdulni, néha nagyon messzire is, de attól még összetartoznak, kerek az egész.”

Úgy gondolom, hogy a széttagoltság és mégis együvé tartozás gondolata egy olyan érzékeny téma, amely ma mindannyiunkat érint Magyarországon. Csakhogy én ezt semmiképpen sem direkt politikai üzenetben, hanem a művészet nyelvén tudom és akarom megfogalmazni.

Véleményed szerint a művésznek egyáltalán nem feladata, hogy közéleti kérdésekben is véleményt nyilvánítson?

K. A.: Elfogadom azt is, ha valaki művészként közvetlen módon is megnyilatkozik ilyen kérdésekben, mert senki sem tudja kivonni magát a mindennapi életből. Ugyanakkor az én habitusomhoz sokkal közelebb áll, hogy az eseményekre való reflektálás a munkáimban történik meg, hiszen valójában ehhez értek. Az engem érő „zsigeri” benyomásokon mindig megpróbálok túllépni. Így elkerülöm a durva aktualizálást, és a műalkotásokban a véleményem immár egy letisztultabb, több nézőpontot sűríteni képes hangon szólalhat meg.

Mindig képes vagy eltávolodni a művészeti életben zajló események sűrűjétől, és egy higgadtabb álláspontot képviselni?

K. A.: Sajnos nem. Tudathasadásos döntési helyzetbe kerültem, amikor tavaly egy héten belül kértek meg a barátaim két – a magyarországi jelenlegi közgondolkodás alapján – egymást kizáró cselekvésre. Az egyik, hogy vegyek részt a Műcsarnok függetlensége érdekében szervezett élőláncos akcióban, a másik, hogy fogadjam el a „fizetős” MMA-tagságot. Úgy gondolom, hogy az ellenséges felek harcán alapuló paradigmán túl szeretnék lépni, és ezért egyiket sem vállaltam. Ezzel kockáztatom az elszigetelődés és „a két szék között a padlóra esés” lehetőségét, ám szerintem a gondolkozás felelősségét nem lehet elodázni. Elsősorban másokat meghallgatva és saját magunkat vállalva kellene cselekednünk, képviselve akár a következetlenség látszatának lehetőségét is. Nem jó, ha különböző ideológiák védőszárnya alá bújunk. Tapasztalataim szerint egyébként sem könnyű meghatározni a határainkat. Sokszor előfordul, hogy átlépjük ezeket, mert az emberi vágyaknak nincs maximuma. Azonban ez következményekkel jár, mert magával vonja a nehéz helyzetbe kerülők további lecsúszását, a nyomornak sincs alsó határa. Folyamatos nyomás alatt élünk, nehéz etikai, egzisztenciális dilemmák előtt állunk nap mint nap valamennyien, tehetségünk, reményeink, körülményeink függvényében. Hosszabb távon nem szerencsés, ha az egyszerűbb utat választjuk.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Mi lenne a helyes cselekvés egy művész számára ebben a helyzetben?

K. A.: Egy művész kibontakozásának alapvetően két feltétele van. Egyrészt, hogy tudjon dolgozni, másrészt, hogy legyen olyan közeg, ahol a munkáit be tudja mutatni. Ezt sosem tudta megtenni minden tehetség, és itt kapcsolódik össze a hatalom és a politika felelőssége. Most Magyarországon legalább két nagyobb, sérülésekkel terhelt csoport feszül egymásnak. Ebben a helyzetben azokat is megértem, akik elkeseredett bojkottban vesznek részt, de nem tudok azonosulni azzal, ha erre mást is rá akarnak kényszeríteni. Nem tartom helyesnek azt, ha valakit csak azon az alapon ítélünk meg, hogy melyik oldalhoz közeli médiafórumban, múzeumban, társaságban mondja el a véleményét, hanem képesek vagyunk arra is figyelni, hogy mit mond.

Visszatérve a műalkotásokhoz, ezek a gondolatok hogyan nyilvánulnak meg a munkáidban?

K. A.: 2015 első felében a Műcsarnokban a Nemzetközi Kepes Társaság – melynek tagja vagyok – által szervezett kiállításon több olyan munkát állítok ki, ahol ezek a gondolatok úgymond a fizikai valóságban is megmutatkoznak. A 2005-ben készült Káosz című munkámban üvegformába foglalt feliratok, fogalmak és formaszilánkok kaotikus örvénylése látható. Az énközpontú emberi egzisztenciák – ME (én), US (mi) – a velük kapcsolatba kerülő csoportokkal kölcsönös függési viszonyba kerülnek – THEM (ők) –, és olyan kölcsönhatásban vannak, hogy bármelyiknek a sérülése roncsolja a többit is, sőt esetleges megsemmisülése a másik kettő pusztulásával jár együtt. A Nézőpontok című ciklusomban sokféle módon közelítek ugyanehhez a kérdéshez. A nézőpontok sokaságát, a valóság és a lét bonyolultságát járom körül a szakrális jelképek (ilyen a Magyar Nemzeti Galériában, majd a 2012-es Velencei Biennálén és az UNESCO-palotában bemutatott Mű a Szentföldről című szobor); a konceptuális megfogalmazások (Káosz) és a teljesen leegyszerűsített, analógiákkal párosítható geometriai absztrakciók (INS Felület) segítségével. Ezek a tárgyak nem pusztán megkérdőjeleznek alapvető kinyilatkoztatásokat, dogmákat, hanem számos példával szemléltetik, hogy a világ – beleértve emberi kapcsolatainkat is – színesebb, mint ahogy azt mindennapjainkban előítéleteink szűrőjén át megéljük.

Műveid a gondolati összetettségük ellenére sem képviselnek kizárólagos konceptuális irányt, hanem a szépséggel való találkozás katartikus élményét is felajánlják számunkra, ezek a letisztult kerekded formák szinte ölelésre ingerelnek.

K. A.: Munkáimban tudatosan törekszem a formai egyszerűségre. A gömbölyded formák biztonságot sugalló vastömbjeiben benne van a nyugalom, de a széttagolódás, a kapcsolódások sokféle lehetősége is.

 

Print Friendly