Mikor lesz holnap: Sylvia Plachy kiállítása

Mai Manó Ház, 2015. II. 15–V. 17.

Rudolf Anica

13-Hajlektalan-Chelsea-ben-NYC

Sylvia Plachy: Hajléktalan Chelsea-ben, NYC, 1985 körül

Sylvia Plachy fotói közül 110 képet válogatott a kurátor, Csizek Gabriella, a világhírű fotóművésszel együttműködésben a teljes életműből; olyanokat, melyek nagy része még sosem volt látható sem kiállításon, sem kötetben.

Adott pillanatok. Már a kiállítás címe, amely egy a kisgyerek által feltett esti kérdésre utal, előcsalja azt az olykor torokszorítóan magányos, máskor mosolyt fakasztó, néha pedig zavarba ejtő érzést, amelyet Sylvia Plachy képei keltenek a nézőben – talán azért is, mert a kérdést ezúttal kijelentő módban fogalmazta meg a rendező. Mikor lesz holnap? – kérdezi a kislány lefekvéskor. A mindannyiunk által jól ismert, gyermeki sürgetések – ilyen a hosszú utazásokon elhangzó „Ott vagyunk már?” is – az évtizedek múlásával halk kijelentéssé válnak: az örök sóvárgás valami sosem elérhető iránt az adott pillanatban kiteljesedni próbáló, bölcs beletörődéssé szelídül. Ezeket az adott (vagy inkább adatott) pillanatokat örökíti meg Sylvia Plachy. Nem véletlenül fogalmazott úgy André Kertész világhírű fotográfus tanítványáról: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni.”

„Ami vonz, az után megyek” – mondja a művész. Nem előre megkomponált koncepció alapján alkot, hanem felismeri azt, ami beszél hozzá, ami emlékezteti valamire, az érzelmei vezérlik. A témával való bensőséges találkozások ezek a fotók. A művész úgy fogalmaz: a pillanatot – vagyis a témát, például egy portréhoz – csak lopni lehet (a felvétel után persze illedelmesen bocsánatot kell kérni, vagy köszönetet mondani), és csak nagy ritkán fordul elő, hogy a modell maga magát adja oda, úgy, ahogy van, önként – ilyen a kiállításban a Basquiatról készült portré. A kettő között nincs semmi, csak póz.

Budapest – New York. Sylvia Plachy Budapesten született 1943-ban. Miután a családot a háborút követően meghurcolták, édesapja vállalkozását államosították, 1956 decemberében elhagyták az országot, és az Egyesült Államokban, New Yorkban telepedtek le. A tizenhárom éves Sylvia nehezen viselte az elválást szülőhazájától és barátaitól, a 60-as évektől fogva évente hazalátogatott, és kelet-európai gyökereit mindvégig megőrizte. Egy interjúban úgy fogalmazott, azt, hogy fotós lett, Amerikának köszönheti, de az élethez való hozzáállását a szülőhazájának és a családjának.

Első képeit Ausztriában, az Alpokban készítette édesapjától kapott fényképezőgépével. 1964-ben kezdett el komolyan fényképezni a Pratt Institute-ban folytatott művészeti tanulmányai során. Tanára, Arthur Freed tanácsára kereste fel André Kertészt, akivel bensőséges, hosszú évekre szóló tanár-tanítvány kapcsolata alakult ki. Kertész azonban nem a szó szoros értelmében vett tanárként volt jelen, inkább elmélyült beszélgetéseik érlelték a fiatal fotóművészt, és megerősítették abbéli hitében, hogy igazán abból bontakozhat ki valami nagyszerű, amit az ember szeretve csinál.

A 70-es évek közepétől mintegy három évtizeden át a New York-i kulturális hetilap, a Village Voice munkatársa volt. Ez a lap adta meg számára azt a lehetőséget, hogy – ahogy fogalmaz – „azt fényképezze, amit lát”. Különös „rovatában” hetente egy képpel jelentkezett, amelyek New Yorkról meséltek – szavak nélkül. Első kötete is erről kapta címét: Unguided Tour, amelyhez a legendás sorozatból válogatta a képanyagot, s 1990-ben elnyerte vele az év legjobb kiadványának járó ICP-díjat.

Következő albumával 1996-ban jelentkezett: a Red Light a New York-i prostituáltak bemutatására vállalkozott, s James Ridgeway szövegével jelent meg. Az 1999-es Sign & Relics című könyvéhez Wim Wenders írt előszót (ebből az anyagból a Mai Manó Ház a megjelenés évében kiállítást rendezett).

Negyedikként kiadott kötetét 2004-ben Golden Light-díjjal tüntették ki, ennek címe: Self Portrait with Cows Going Home (Önarckép hazatérő tehenekkel). Jim Jarmusch filmrendező így fogalmazott a kötet képeiről: „Plachy kísértetjárta fotói tökéletesek a maguk tökéletlenségében, mentesek a felesleges súlytól, mindegyik az ő önarcképe – de valahogy belülről kifelé.” Két utóbbi albuma a Goings On About Town (Még a városról, 2007) és az Out of the Corner of My Eye (A szemem sarkából, 2008) címet viselik.

Sylvia Plachy fotóművészetét jól ismeri a világ: munkái láthatóak voltak a Guggenheim Múzeumtól kezdve a New York-i MoMA-n át a San Franciscó-i Museum of Modern Artban, de szerepelt Tokióban, Párizsban is. Munkásságát számos díj és elismerés kíséri, legutóbb, 2009-ben a Német Fotográfiai Szövetség tüntette ki Dr. Erich Solomon-életműdíjjal, fotóriporteri munkásságáért.

Szekvenciák. A most bemutatott válogatás nem a száraz logika, sokkal inkább a lírai asszociációk mentén bontakozik ki. Nem témák, helyszínek, netán az időrendiség jelölte ki, hogy melyik terembe mely fotók kerüljenek egymás mellé, hanem a hasonló érzelmi töltet, az emocionális rokonság fűzte azokat egy-egy szekvenciává, hosszabb-rövidebb „versszakká”. Akár állatot, tájat, utcát, embert ábrázolnak ezek a képek, közös bennük az a finom melankólia, amiről Sylvia Plachy állítja, hogy kelet-európaiságából fakad. Hogy így van-e valóban, azt nem tudjuk, minden-esetre pontosan értjük ezt a hangulatot, itt, Kelet-Európában, Budapesten, még ha a fénykép a világ másik táján készült is.

Értjük az első terem magányos elefántszemét (Nincs kiút, 1981), a kietlenségében, kopárságában letisztult táj harmonikusságát (Kivu-tó, Kongói Demokratikus Köztársaság, 1994), a maszkban ijesztgetni akaró, de valójában halálra rémült gyerek tekintetét (Álarcos fiú, Mohács, 1993), a korlátnak támaszkodó duzzogó kamaszlányt (Dóri, 1984) éppúgy, mint a következő szobának talán a világ másik felén abszurdnak tűnő, nálunk azonban magától értetődő jeleneteit, például a lerobbant gangon vonuló ifjú párt (Marika esküvője, 1964). Értjük őket, és együttérzés ébred bennünk – például a fáradt nő és az őt masszírozó kéz (Dóra és Marika, 2012), a szicíliai Vénasszony (1988), a szerelmi légyotton rajtakapott párocska iránt (Szerelem délután, 1987).

De rokonai egymásnak – és nekünk is – a szappanbuborék-felhőben utazó idős házaspár (Nagypapa és nagymama, 1979) és a temetői jelenetek résztvevői (Anyám Apu sírjánál, 1980; Egy anya fia sírjánál, 1989) csakúgy, mint az olasz bébiszitter (Egy dadus hátulról, Róma, 2008). Mintha mindannyiukat egyedül hagyták volna egy pillanatra, hogy egyszerre magukba, befelé kezdjenek figyelni, hogy azután minden menjen tovább a maga megszokott természetességében.

„Mindig fotós vagyok, és mindig anya vagyok.” Sylvia Plachy visszatérő modellje fia, az Oscar-díjas színész, Adrien Brody, akit 1973-as születése óta rendszeresen fotóz. Ezek a képei szerves részét képezik az életműnek, az Adrienről készített fotók, amelyekkel barátainak és családtagjainak hagyományosan minden jót kíván az év végi ünnepekre, mára meghatározó sorozatot alkotnak. A kiállításon ebből is láthatunk egy válogatást. Adrien Brody kisfilmje édesanyjáról a tárlat egyik különlegessége.

Azok a kis drótok. „Azt szeretem ezen a világon, hogy minden egy kis dróton függ” – mondja Sylvia Plachy a Kis-Tisza felett átívelő, drótokon függő deszkahidat ábrázoló fotója előtt a Mai Manó Ház kiállítótermében, azután elmeséli, hogy szülőföldjén, Rahón ezen a kis hídon iskolás gyerekek keltek át nap mint nap. A fotón látható, a lélekvesztőt megtartó girbegurba drótok szimbólumai lesznek a kiállításnak: Sylvia Plachy képei az életnek azon ritka jelenségeit ragadják meg, amikor két dolog egy láthatatlan szálon érintkezik, kapcsolódik, azt a „történést”, amikor egy villanásnyi időre létrejön az „összeköttetés”, a megértés, az élet megsejtése. Róna Péter írja Plachy fotói kapcsán, hogy nem az idő (és a hely) szimbolikusságának leképezése a művész célja, nem a tipikus megragadására vállalkozik, hanem a jelentés megszületéséről, a kairoszi időről, a „zsigeri pillanatról” beszél képein.* A láthatatlan drótok, amelyek vertikálisan és horizontálisan behálózzák az életünket és létrehozzák a kapcsolódásokat, úgy képzelem, állandóak, a kairoszi időhöz tartozók. Csak az érzékelésük nem állandó, az ritka adomány.

Jegyzet:

*  Róna Péter: Krónosz és kairosz (A kiállításhoz írt esszé), 2015

 

Print Friendly