Tóth Sándor művilága

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2015. IV. 26-ig

Sümegi György

23-TothSandor-Mariapocsi-temlomkapu

Tóth Sándor: Máriapócsi temlomkapu, terv, 1993, bronz, 85x37cm

Tóth Sándor szobrászművész 1959–61 között, pályája első éveiben élt Hódmezővásárhelyen, ahol még korábban, hatvan évvel ezelőtt (innét a kiállítás címe: Hatvan év) először főiskolai művésztelepen járt. Generációja több tagjához hasonlóan (Németh József, Samu Katalin, Szalay Ferenc) őt is megfogta a város, a környezet (Mártély), az Alföld szellemisége. Első kiállítását a Tornyai János Múzeumban rendezték meg (1964), s e mostani számvetéssel erre is emlékezik, emlékeztet. A Képzőművészeti Főiskolán először rajz és festő (tanárai: Hincz Gyula, Pap Gyula), majd szobrász szakon tanult (itt Gyenes Tamás, majd öt évig Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt a mestere). Részt vett a szegedi művészeti szakközépiskola szervezésében (1961–75 között ott tanított), 1977-ben alapítója a Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Éremművészeti Alkotótelepnek, az 1986-os, 87-es tanévben az Egri Tanárképző Főiskola tanszékvezetője volt.

Tóth Sándor önéletrajzából: „Készítettem ezeregyszáznál több éremoldalt, érmét, plakettet, arany és ezüst emlékpénzt, köztéri portrészobrokat, domborműveket, térplasztikát, ivókutakat, síremlékeket.” Valójában mindegyik szobrászati műfajban kipróbált tehetségével egy igen gazdagon rétegezett életművet alkotott. Művei jelentős szakmai tudásról és változatos plasztikai invenciójáról adnak számot a harmónia, a reneszánsz szépségideál szellemében. A kiállítás nemcsak a szobrászati működéséből, hanem rajzaiból, grafikusi munkásságából és festményeiből is ízelítőt ad. Mindezek együtt a sokoldalú képzőművészt revelálják.

Tóth Sándor legjelentősebb plasztikai művei egyházi megrendelésre készülhettek a keresztény ikonográfia, a szakrális jelenetezés szabályai szerint. Az egri püspöki székesegyház fő- és Mária-kapuját, a máriapócsi bazilika, a szegedi Tátra téri és a miskolci minorita templom bronzkapuit készítette. Ezek a nagy műgonddal, egyéni megfogalmazásban létrehozott kapuk (ter-veikből is van több a kiállításon) fogadják a híveket. Valóságos és szimbolikus értelemben egyaránt, mert hiszen a kapu nemcsak nyiladék, hanem egy más világba vezető, beengedő, előkészítő, a lelki elmélyülésre fölszólító, figyelmeztető is egyúttal: hagyd kívül a hétköznapok súlyát, és nézz föl az Úrra, miközben legmélyebbre magadba tekinthetsz. Tóth Sándor templomkapui az épületek kulcspontjait jelölik meg, emlékezetes stációk, a kint és bent között közvetítő képfalak.

Meglepetése e tárlatnak a rajzok, grafikák és festmények, tanulmányok sorozata (ismert érmei-ből viszont egy sem szerepel). Rajzai nemcsak a szobrászoknál szokásos plasztikát, köztéri munkát előkészítő, egy-egy kompozíció átgondolását segítő szobrászrajzok, hanem önálló képi értékű, autonóm alkotások: zömmel portrék, vízparti kompozíciók, akttanulmányok, formaelemzések. Mindig az arc, a test alaki változatossága, szerkezeti megoldásai izgatják, ahogyan nagyszámú portrészobrán is. Arcképgalériájában a családi környezete, rokonai (Feleségem, Anyám, Nóri, Bence, Kriszta stb.) szerepelnek leggyakrabban, domborművein még a családfáik is megjelennek (Kulcsár-, Szabó-, Tóth- és Töröcsik-családfa). Történeti figurákat megjelenítő portréin (a köztérieken is) aprólékosabb, részletgazdagabb a mintázás, szükség szerint történeti és ikonográfiai hűségre törekvő (Bocskai István, Kodály Zoltán, Ratkó József stb.).

Tóth Sándor az 1956-os forradalomban aktívan vett részt (diákvezető, nemzetőr volt). Rajzain az elesetteket, az aggódó anyai féltést a leggyakrabban pietà ikonográfiai képegyüttesben nagy együttérzéssel fogalmazta meg. „A Pietàval az egésznek akartam emléket állítani” – vallotta. A Képzőművészeti Főiskolán elesett társait (Bódis Antal, Kovács József, Komondi Sándor) plaketten, domborművön vagy grafikán örökítette meg ragaszkodó szeretettel, a történelem szeszélye által hőssé letteknek kijáró, megrendült főhajtással. Fegyverbe! szólító plakáttervei a forradalmat leverők elleni harcra hívnak – ám a forradalomnak már a kádárizmusba fullasztott, de még pislákoló reménye napjaiban, valójában már későn. Tóth Sándor egész életén és teljes művészeti alkotómunkásságán aranyfonálként húzódik végig az 1956-os forradalom fájó emléke, kollektív élményének művekben való ébrentartása. A Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Osztálya 1959-ben elrendelte az „operatív úton történő adatgyűjtést”, magyarul a megfigyelését, amit egészen 1986. november 4-ig folytattak. Mindez nem segítette, nem lendítette szobrászművészi pályáját (például szülővárosa művésztelepére szóló pályázatát elutasították, 56-os köztéri szobortervei nem lettek kivitelezve). A megfigyelés előzménye: a pályázatot nyert Zászlóbontót, a forradalomra utaló szobrát „véletlenül olyan erővel megdöntötték, hogy egy fél emeletet leesett a lépcsőn, és összetört. A KISZ-esek mondták, hogy az ellenforradalom dicsőítése e szobor” – idézte fájdalmas emlékét az alkotó. 1957 tavaszán Tóth hozzákezdett Dávid-szobra mintázásához. Ez a forradalom élményét általánosító, azt a győzők plasztikai rendjébe emelő mű: „a fiatal Dávid, Saul fegyverhordozója, aki legyőzi a filiszteus óriást, Góliátot”.

Tóth Sándor az átmeneti politikai korszakok egyikében sem szegődött az éppen aktuális szolgálójává, így nem lett sztárszobrász sem, azonban szemérmes különállását, a forradalom elevenen élő emlékvilágát tisztán megőrizte. Hódmezővásárhelyi kiállítása egyéni összegzés: az 1959–61 között ott készült munkái (trébelések, rajzok, a vásárhelyi festészet szellemiségéhez igazodó festmények), az 1956-os forradalom képemlékei után egy reprezentatív válogatás az arcképtanulmányokból, formailag változatos kisplasztikáiból (például a Gyerekek- és a Műteremben-sorozat), dombormű-, ivókút- és köztériszobor-terveiből.

Print Friendly