Juhász Árpád kiállítása

Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóháza, Gödöllő, 2015. III 18–V. 18.

Farkas Zsuzsa

19-JuhaszArpad

Juhász Árpád: Beteglátogatás, 1911 k., Néprajzi Múzeum

Juhász Árpád (1863–1914) halálának századik és születésének százötvenedik évfordulójára kiállítással és kis monográfiával emlékezik meg a gödöllői művészvilág. A kötetet a kiállítás kurátora, Őriné Nagy Cecília és a szabadkai múzeum művészettörténésze, Ninkov Kovačev Olga állította össze.

A zombori születésű, vajdasági fiatalember szabadkai évei után Lotz Károlynál tanult, majd 1904-ben Gödöllőn telepedett le. A csöndes, halk szavú művész szenvedélyes rajzoló volt, nem véletlen tehát, hogy erről az oldaláról vált ismertté. A Malonyay Dezső által szerkesztett A magyar nép művészetének öt kötete monumentális vállalkozás volt, mely nyolc évig szinte folyamatosan munkát adott neki. Az egész gödöllői művésztelep lelkesen támogatta Malonyayt, a megfogalmazott program alapján haladtak gyűjtéseikben és kiváló, a helyszíneken készített rajzaikban. Juhász is valóságos gyűjtővé vált, egy idő után már szövegeket is rögzített sajátos gyorsírással. Rajzai táj-, tárgy- és építészeti egységekre oszlanak, ezek mellett életképi jelenetekkel is megjelent kiállításokon (Dunnavásár, Aratás, Beteglátogatás, Mezőkövesdi körkép).

A Gödöllői Városi Múzeumban őrzött közel kétszáz műve mellett a Néprajzi Múzeumban is jelentős számú rajza található, köztük vázlatfüzetek is. Ezek hűen tükrözik, hogy milyen szoros kapcsolatban állt a megörökítendőkkel, hiszen a megfigyelőnek jó viszonyt kellett teremtenie a megfigyelttel. Juhász Árpádnak módja volt, hogy az építmények, használati tárgyak mellett a munkát, az otthonokban folyó mindennapi életet is rögzítse. Részt vett Malonyayval az első erdélyi gyűjtésben, majd a következő kötetek kapcsán a Dunántúlon is járt.

Kedvencei a matyók lettek, akikkel a Gömör és Heves megye néprajzát összegző kötetek munkálatai kapcsán ismerkedett meg. 1911-ben fél évre Mezőkövesdre költözött, hogy napról napra rajzolhasson. Vázlatfüzetei hamar megteltek. Míg Kriesch Aladárt Erdély (főleg Körösfő) viselete és tárgyai varázsolták el, Nagy Sándort a Dunántúl, Juhász Árpádot a matyók. Vonzalmuk okáról mindhárman beszámoltak a korabeli újságokban is. Juhász A matyó viselet dekoratív szépségéről1 írt cikkében így összegezte gondolatait: „A ruha, a »gúnya« csakugyan a legfontosabb a matyók életében, ezért fáradoznak, dolgoznak, nagy áldozatot hozva öntudatlanul, e belső érzésektől ösztökélve a nemzeti géniusznak; nagy erkölcsi, gazdasági, művészi erők, értékek kitevője ez a szertelen fényűzés, ami e viseletében megnyilatkozik.”

Juhász szerint a ruházat akkor a legérdekesebb, ha öntudatosan alkalmazott díszítések és hímzések gazdagítják. A matyóknál a ruha elfedi a test alakját, így a test formáinak rovására érvényesül. A menyecskék ruházatának megfigyelésekor így ír a női fejről: „A hosszú rojtú »csavarintos« kendő színes keretképp veszi körül a fejet, szokatlanul megnagyítva annak alakját, a rojtok szerepelnek itt, meg a méhkasalakú »tok«. Ebbe van a haj beszorítva s ez a fejnek bizarr, hegyes kúpban végződő befejezést ad: csak az arc fedetlen; még kevesebb látszik a fejből a nagy, színes ünnepi sátoros fejkendők alól, amely mint valami tető födi be a fejet…”

Csak sajnálhatjuk, hogy részletes jegyzetei elvesztek, hiszen meglátásai, hasonlatai igen plasztikusak. Vázlatfüzeteiben rögzített benyomásait idővel tollrajzokban stilizálta, mint a cikkhez mellékelt sziluettrajzok bizonyítják. Fából készült kis matyó figurái már a leegyszerűsített formák játékává váltak, a százdarabos sorozatból ötven darab a kiállításon is látható.

Lyka Károly a művész nekrológjában azt írta, hogy Malonyay számára ezerszámra rajzolta a világot. Ezek összegzése volt két megvalósult falképe is, mely a matyó élet két, gyermekekhez kötődő jelenetét elevenítette fel: Bevonulás az iskolába és Turódi játék címmel (Budapesten, a Fehérvári úti iskolában). Egyébként Undi Mariska is többször megfordult a matyók között, és több varróasszonnyal tartott kapcsolatot. Juhász Árpádnak rendkívüli képessége volt a kapcsolatteremtés, mégis, kétségeiről számolt be Lyka Károlynak: „Érzem, hogy valahogy igazolni is kellene magam a képek témái miatt. A mostani viszonyok között különösnek tűnhet az föl, hogy miért választ festő ilyen népies és annyira speciális jellegű népviseletet témául?”2

Általános európai trend volt a szecesszió egyik oldalhajtásában a jellegzetes paraszti élet díszes elemeinek beemelése a művészetbe. Az ornamentumok tanulmányozása, felhasználása – főleg a viseleteken fellehető díszítések – megreformálták és sajátossá változtatták a frissen megszülető alkotásokat. A népi tradíció finn, svéd, német, lengyel, cseh szecessziós átiratai igen hasonlóak voltak. A népművészetet gyűjtő művészek célkitűzéseiket elhatárolták a néprajzi kutatástól. A művészettörténet felől nézve ezt nem látjuk ennyire élesnek, hiszen a képzőművészek saját rajzaik alapján alaposan átgondolt alkotásokat hoztak létre. Ma ennek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, nem a művekre rakódott, sokszor ellentmondó elméleteknek.

A művész viszonylag fiatalon, tuberkulózisban halt meg, a művészi változások elsuhantak mellette, hiszen ő teljesen belemerült a matyók által teremtett szertelen fényűzés pazar látványába. Már nem érte meg a Malonyay-féle V. kötet megjelenését 1922-ben, és a mezőkövesdi változásokat sem. 1925. február 27-én az egyház kiadott egy rendeletet a matyó fényűzés ellen. A fémdíszítéses ruhákba öltözött emberek nem léphettek be a templom ajtaján, ezért levagdosták, elégették ezeket a díszítéseket. A „ragyogó égetés” néven ismertté vált rendelet mintegy határt szabott a féktelen magamutogatásnak. Új idők következtek Matyóföldön.

Jegyzetek

1    Magyar Iparművészet 1913, 190–193.

2    Művészet, 1914, 262.

Print Friendly