Kelemen Benő Benjámin Kódolat című kiállítása

AMATÁR Galéria, 2015. IV. 26–V. 15.

Tolnay Imre

Kelemen Benő Benjámin

Kelemen Benő Benjámin: Bizonyos foltok, 2012, nyomat, tustinta, papír, 100×70 cm

Egy alkotó nemcsak kutató, hanem a szemlélődőt kutatásra ösztökélő, meditálásra késztető figura is. Korunkban olyan mértékű és sebességű képáradat vesz körül minket, amely egyre hatásosabb eszköztárral, de egyre távolít bennünket az anyagokban, technikákban, érzéki valóságban leledző nyomhagyástól, de talán a merengéstől leginkább. Ady Endre korában, mint ő írta, „minden egész eltörött”, ma ez a töredékeiből összerakott vagy újrarótt világ pixelekre látszik olykor szétesni. Persze, nincs új a nap alatt, mondogatják okkal-joggal egyre többször egyre többen, a képcsinálók számára adottak a készletek, azzal kellene még mindig egyénien bánni. Kelemen Benő Benjámin is ismerős közös kútból merít, mondhatni közismert nyelv szótárát lapozgatja, csak az nem mindegy, milyen „vizet” merítünk, és hogyan bánunk a „könyvvel”. Képgrafikus és tervezőgrafikus, mestersége elmélyült ismerője, szinte csak évszázados, évezredes vizuális készletekhez nyúl, ezért időtálló, amit művel. Tervezőgrafikai művei elegánsak, kimértek, olykor szinte provokatívan szimmetrikus vagy játékos elrendezésűek és tipográfiájúak, hol szakrálisan ünnepélyesek, hol meg profánul pikánsak.

Most egyedi grafikáiból mutat be egy válogatást, Kódolat címen. Több értelemben is szellemes cím, súlya-ereje a művekével egyenértékű, nem mindegy ez. A korábbi, szintén többrétegű, már e lap hasábjain kielemzett Bizonyos foltok után. Kódolat: (képi) jelek, melyek nyitjai valaminek (önmagunknak?), közben titkok, talányok őrzői is. A képző a „kód” szó végén viszont olyan tudatos-ösztönös áthallást hoz, mely egyszerre láttat-éreztet finom iróniát és alázatos hagyománytiszteletet is… Mindeközben Kelemen Benő műveivel a papír rostjaiba szántja egy művész legletisztultabb mondandóját és üzeneteit, egy ember összegyűjtött kínját-örömét, egy férfi legmélyebb érzéseit és gondolatait. Művein nem affektál, nem anekdotázgat, ezért kristályosodik ki rajtuk tiszta filozófia. „Az utóbbi néhány évben készült grafikái és síkplasztikái a logikus következetességből, puritán alkotói önfegyelemből építkező koherens művészi pálya egy újabb termékeny szakaszába engednek bepillantást” – írja Pápai Emese a kiállítás bevezetőjében.

A manierizmus eredetileg nem modorosságot, egy kiüresedő formavilág ismételgetését jelentette, hanem kézzel készült dolgot. Kelemen Benő Benjámin munkásságának bizonyos értelemben ugyanis a kézművességhez elég sok köze van. Képei világát nem azok a vizuális elemek uralják, amelyeket efféle méltató sorokban vagy verbális boncasztalon leginkább boncolgatni szokás. Ugyanis nem elsősorban a szép vagy szándék szerint nem szép, gesztussal felülírt foltról, vonalról szólnak, hanem mindezek viszonyáról az ürességhez. Kevés grafikus tartja olyannyira tiszteletben az érintetlen felületet, a megmunkált és meg nem munkált hely arányát, mint ő.

Kelemen Benő makacsul ragaszkodik saját képi világához, stílus- és formajegyeihez, ezeket ragozza kimeríthetetlen változatossággal, konzekvens meg-megújulni tudással. Míves, elmélyült tudást tanúsító munkák ezek, nem igazán divatos dolog ez manapság, amikor hősies, olykor kétségtelenül izgalmas harc folyik a minél esetlegesebb jelhagyásért. Nem könnyű és szerencsére nem is lehet korunkra jellemző grafikai ars poeticát megfogalmazni, de még jellemző vezérfonalakat is nehéz egyértelműsíteni. Az útkereső újromantika korát éljük, néha mintha elvesztenék a jelhagyók a vonalat, fonalat, talán szándékosan. Ebből a megközelítésből érheti a művészt némileg jogosan a vád, hogy túlságosan kapaszkodik a vonal fonalához, mondhatni ortodox grafikát művel.

Kelemen édesapja bognárműhelyében nőtt fel, majd műbútorasztalosságot is tanult, valamelyest vitte tovább az atyai mesterséget: akik egy hagyománnyal, egy tudással ily módon kerülnek kapcsolatba, azok számára más egy szerszám érintése, egy fadarab, egy marék faforgács személyessége, egy-egy anyag élete sok-sok többletet hordoz – generációk tekintete, álmai derengenek át a gyalupad fölötti fűrészporos félhomályban. Később ugyan megbecsült tervezőgrafikus és képgrafikus lett, de a modorkereső művészség mindig távol állt tőle. A művekbe applikált talált tárgy Kelemen Benő számára ezért nem ready-made, hanem a megszólított matéria, a testet öltött szellem, melyben nemzedékek hangja és az idő üzenete szólal meg. A kevéssel, az ütköztetéssel mondanak el mindent: szembesítik a tudatosságot a véletlenekkel, a naturalizmust (vagy inkább tárgyilagosságot) az absztrakcióval (vagy inkább végleges tömörítéssel), organikust a geometrikussal, a szót a kimondhatatlannal, indulatot a gondolattal. Gesztusai szakrálisan ünnepélyesek, foltjai talányosak és többértelműek.

Kelemen a fekete és a fehér egyre redukáltabb, de egyre intellektuálisabb finomságú skáláját szólaltatja meg, de gesztusai révén rokonítható lélek a távol-keleti hagyományokkal is. Mégis művei igazi közép-kelet-európai vidéki fragmentumok, a személyesség vallomásai. Az eltérő megnyilvánulási módokat, anyagokat társító rajz mögött hétköznapok és drámák rejlenek, önmagunk és kultúránk cseréptöredékei állnak össze eggyé újra. Hétköznapi rátalálásokon keresztül egyetemes tartalmakat szólaltat meg: olykor gyanúsan elrendezett, alig kimozdított szimmetriájú, szikárnak tetsző lapjai meggyőznek arról, hogy egy-egy tenyérnyi, hétköznapi tárgy, fragmentum az idő tömör foglalata lehet – saját történeteink esszenciája akár.

Azt mondják, hogy a kultúra csak akkor ér valamit, ha az életet vizslatja személyesen. Kultúránkat a dolgok minél egzaktabb, minél többirányú megvilágítása mozgatja. Az illusztrálás latin eredetije (illumine) valaminek a megvilágítását, a grafika (graphein) ógörög szó eredetileg az írással kapcsolatos dolgot jelentett. Kelemen Benő illusztrátor a szónak abban az értelmében, hogy az élet vonalakban, foltokban, anyagokban, tárgyakban vagy szavakban lecsapódó tömör, belső valóját világítja meg. Klasszikus, de letisztult képi kultúrát őriz és teremt.

Print Friendly