Ferenczy Noémitől napjainkig

A magyar gobelin száz éve

Szombathelyi Képtár, 2015. II. 21–IV. 19.

P. Szabó Ernő

Ferenczy Noémi

Ferenczy Noémi: Menekülés Egyiptomba, 7993

Pasqualetti Eleonóra 2001-ben született Kerengője fogadja a látogatót a Szombathelyi Képtárban. Egymás mellett sorakozó textiloszlopokból készített installáció, amelynek bemutatásakor egy vasoszlop is a textiliák közé keveredik, hogy „végképp összecsússzanak valódi és imitáció valaha jól elkülöníthetőnek tűnt fogalmai” – ahogyan a művész egy András Editnek adott interjúban fogalmazott. Itáliai tanulmányútjain látott kolostorbelső, kerengőoszlopok „architektonikus tisztasága, szellemi békéje, spirituális csendje” ösztönözte a mű létrehozására, a jelen és múlt összegzésére. Csakhogy kerengőjében a misztikum esszenciája helyett vagy mellett a fenyegető világ esszenciája is jelen van, a szakralitás reménytelen ürességgé válik. Ha úgy tetszik, az a kettősség jelenik meg egymás mellett, amely sok évszázados tradíciókhoz kötődik, de nem egyszerűen őrizni, hanem újraértelmezni, sajátos színekkel gazdagítani akarja ezt a tradíciót.

Kiváló indítás ez egy olyan kiállításon, amely maga is tradíciókat idéz meg, a múlt, a jelen és a jövő kapcsolatán igyekszik elgondolkodtatni a látogatót. Márpedig nyilván erre törekszik a Szombathelyi Képtár kiállítása, amely kettős évforduló alkalmából született meg. Egyrészt a képtár alapításának harmincadik évfordulójára emlékezik, amelyről, valljuk be, már csak azért is szívesen hallunk, mert az utóbbi években inkább azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel az egyik legjelentősebb vidéki magyar kiállítóhelynek – s vele persze számos múzeumnak – meg kellett küzdenie, s szinte szó sem esett hiánypótló szerepéről, nélkülözhetetlenségéről. Mi sem alkalmasabb viszont ilyen helyzetben a képtár fontosságának a hangsúlyozására, mint a kortárs – és a 20. századi – magyar művészet alighanem külföldön is a leginkább ismert ága, a kárpitművészet előtérbe állítása. A magyar gobelinről, a képtárral ellentétben, az utóbbi három évtizedben egyre inkább szuperlatívuszokban beszélhetünk, 1980 óta, amikor éppen Szombathelyen, a textilbiennálék sorozatában a +-Gobelin című kiállítást megrendezték.

Az már az emlékezet ébrentartásának meglehetősen finom, szellemesen megválasztott eszköze, hogy a meghívó címlapján Solti Gizellának azt a munkáját reprodukálják a rendezők, amely 2001-ben szerepelt a Szépművészeti Múzeum Kárpit/Tapestry című tárlatán. Ekkor a kortárs magyar kárpitművészet jó néhány kiválósága nemzetközi kontextusban mutathatta be munkáit, másfelől megosztónak is bizonyult, mert több olyan magyar művész alkotását is kizsűrizték, akik teljesítménye sokak szerint jóval fölülmúlta számos kiállítóét.

Solti Gizella azonban nem a megosztó, hanem éppenséggel az integráló személyiségek közé tartozott, néhány héttel ezelőtt bekövetkezett halála így a magyar kortárs művészet nagy vesztesége – erre is emlékeztet immár a kiállítás, amely az előtte való tisztelgésnek is felfogható. Solti Gizella egyike azoknak, akiknek az életművét szinte kamaratárlatnyi anyaggal mutatja be a tárlat, az említett Exodus, illetve az 1998-ban született Himnusz mellett a 70-es években készült szőnyegei közül az 1978-as Bérlet, az 1979-es Várostérkép szerepel, láthatjuk az 1980-as Fél csíkos kabátot, amely egyszerre gazdag történelmi utalásokban és a személyes élményekre utaló részletekben, akárcsak a magyar kárpitművészet másik főszereplője, Polgár Rózsa Takarója vagy Kis zsebkendője.

A történet kezdete persze az 1910-es évek közepe. A centenárium szó az 1915-ös évet jelölné ki kezdetként, azt az évet, amelyben Ferenczy Károly gyermeke, aki természetesen többször is megfordult Nagybányán, de aki a korai francia kárpitokat megismerve a párizsi Gobelin Manufaktúrában végezte tanulmányait, Vénusz születése című munkáját megalkotta. Ez a műve vagy az 1913-as Teremtés is és a kiállítást indító 1916-os Menekülés Egyiptomba a természet áhítatos tiszteletéről beszél. Az utóbbin a központi motívumot, a szamáron ülő, a kis Jézust féltően magához szorító Mária alakját csak vörös köpenye emeli ki környezetéből, a felület egészét ellepő gazdag növényi ornamentika és az ott megjelenő vadállatok közül. Ferenczy Noémi stílusa a következő években jelentősen változott, egyre tömörebbé vált, figurái emblematikussá lettek, a művészet és természet, az alkotómunka és a hétköznapok összefonódása azonban mindvégig meghatározó maradt művészetében, ahogyan abban is mindvégig következetes volt, hogy a korabeli gyakorlattal ellentétben kartonjait maga készítette, és gobelinjeit is maga szőtte, olykor többéves munkával, egységbe fogva az alkotótevékenységet a tervezés első pillanatától a mű befejezéséig. Amennyiben iskolát teremtő művésznek nevezzük, elsősorban az anyag és a benne megvalósult idea elválaszthatatlansága, az alkotó morális tartása miatt nevezhetjük így.

A folytatást a szombathelyi tárlaton Pekáry István bibliai ihletésű kárpitjai jelentik a 30-as évekből. Közülük az egyik, a Menekülés Egyiptomba érdekes összevetést kínál Ferenczy Noémi hasonló témájú alkotásával. Majd újabb harmincéves ugrás után Domanovszky Halász című 1960-as műve, Plesznivy Károly A szocialista Magyarország című kompozíciója és Fóth Ernő 1967-es Gobelinje jelenti a folytatást. E művek szerint ekkor egyrészt nem a par excellence kárpitművészek játszották a főszerepet, hanem a kárpitot tervező festők, másrészt pedig a legfontosabb megrendelővé a „népi állam” vált, amely jobban szerette a vizuális közhelyeket az egyéni megoldásoknál. Ez volt az az időszak, amikor az Iparművészeti Főiskolán a kárpitművészetet a maga felfogása szerint, megalkuvások nélkül tanító Ferenczy Noémi halála után a szak oktatása szinte megszűnt, illetve erősen átalakult. (Az alig egy évvel ezelőtt, kilencvenegy évesen elhunyt Bódis Erzsébet 1966–67-es Évszakokja párhuzamként az erdélyi magyar gobelinművészet akkori eredményeire világít rá.)

Az oktatás 1966-ban Plesznivy Károly vezetésével indult újra a textiltervező tanszéken, így a 70-es évek elejétől újra jelentős számú kárpitművész végzett: akkor indult a mai magyar kárpitművészet meghatározó jelentőségű képviselőinek a többsége Dobrányi Ildikótól Péreli Zsuzsán át Hauser Beátáig, aki a tárlaton 1992-es kárpitjával tiszteleg Ferenczy Noémi előtt.

Művészettörténeti jelentőségű, hogy a szombathelyi kiállításon a 70-es évek anyagát a Ferenczy-tanítvány Solti Gizella és az akkor a legfiatalabb korosztályhoz tartozó Péreli Zsuzsa művei mellett a Schubert Ernő tanítványaként 1960-ban végzett Széchenyi Lenke 1975-ös Almája képviseli. A generációs és a stílusbeli árnyaltság mellett a kárpitművészet és a kísérleti textil felé való nyitottság dokumentuma is ez az együttes, amely a 80-as, 90-es években új és új árnyalatokkal gazdagodott, a többi között Kecskés Ágnes, Nyerges Éva, Oláh Tamás, Kubinyi Anna, Lencsés Ida, Fürtös Ilona, Katona Szabó Erzsébet, Baráth Hajnal, Remsey Flóra, Pápai Lívia, Kókay Krisztina, Nagy Judit, Bényi Eszter, Simonffy Márta, Máder Indira műveinek köszönhetően. Hogy időközben hogyan változott a megbízó és a művész közötti kapcsolat, jól érzékelteti az a négy mű, amely 1981-ben készült Kármán Tódor, a repüléstechnika világhírű tudósa születésnapja századik évfordulója alkalmából. Péreli Zsuzsa, Nagy Judit, Hauser Beáta és Pápai Lívia művei a Műszaki és Közlekedési Múzeumból kerültek a szombathelyi kiállításra, mind a négy kárpit az életmű szerves részének tekinthető.

Polgár Rózsa többéves svájci tartózkodás után, 1987-ben tért vissza Magyarországra. Közben sem szakadt el teljesen a hazai művészeti élettől, intenzíven bekapcsolódva viszont művészként és művészetszervezőként egyaránt jelentős értékekkel gazdagította azt. Az előbbire talán elsősorban 1989-es Anyaság című alkotása a legkiválóbb példa, utóbbira pedig az a tevékenység, amelyet a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége textil szakosztályának vezetőjeként végzett. Az ő kezdeményezésére született meg a millecentená-riumhoz kötődve az a nyolc kárpit, amelyet a Himnusz ihletett, a nyolc alkotó (Hauser Beáta, Hegyi Ibolya, Kecskés Ágnes, Nagy Judit, Pápai Lívia, Péreli Zsuzsa, Polgár Rózsa és Solti Gizella) műveinek elkészülte a 90-es évek közepén, majd bemutatásuk az akkor még romos Sándor-palotában a művészeti ág nagy közös vállalkozásainak egyik elindítója lett.

A szombathelyi kiállítás felvonultatja a Himnusz témájára készült műveket, ahogyan bemutatja a 20. századi magyar művészetben példa nélkül álló vállalkozás eredményét, az 1999–2000-ben a Magyar Kárpitművészek Szövetsége kezdeményezése nyomán megszületett monumentális alkotást, a Szent István és munkássága című millenniumi falikárpitot is. Harminckét kortárs textilművész vett részt a mű megtervezésében, eggyel több a megszövésében, mégpedig a szó legjobb értelmében vett közösségi szellemben. A majd két évig tartó előkészületek, tervezés, szövés végeredménye a 3,3×5,5 méteres kárpit, amelyet 2000. december 25-én, a karácsonyi éjféli szentmisén mutattak be az esztergomi bazilikában.

A mű a millenniumra készült, előzményei azonban egy másik nagy közös vállalkozáshoz, az 1996-ban, a millecentenárium alkalmából bemutatott Kárpit, határok nélkülhöz is kapcsolódnak. Az a mű harminc művész akaratából született, s végül negyvenhat alkotó munkája nyomán készült el. Ahogyan a Szent István-kárpit, ez is arra az alkotók önmaguknak feltett kérdésére válaszolt, amelyet így fogalmaztak meg: „egyáltalán tudunk-e csinálni valamit együtt – művészek, Magyarországon – vagy reménytelen egy ilyen próbálkozás, mert minden ember más nyelvet beszél?”

Nos, a folytatás azokat igazolta, akik bíztak magukban és egymásban. A Szent István-kárpitot hamarosan követte a Széchenyi Könyvtár Nemzeti Emlékhely Kiállítóterében 2006-ban elhelyezett, három részből álló, 20 négyzetméteres Corvin-kárpit, 2010–11-ben pedig a Magyar Kárpitművészek Egyesülete tagjai Magyarország európai uniós soros elnöksége tiszteletére megszőtték a negyedik közös művet, az Európa fényeit, az ötödik közös mű, a Duna Limes pedig a következő években készült el. A legutóbbi két közös vállalkozás a magyar irodalom klasszikusaihoz kötődik: a 2013–14-es „az egész töredéke, a töredékek egésze”, Petőfi életútját idézi meg, a hetedik, Szombathelyen is látható mű pedig a Radnóti-emlékkárpit, amely 2014–15-ben született meg. Szomszédságában Kőszegi Anna Mária, a közös vállalkozás egyik résztvevője „saját” Radnótija, amely a Nem tudhatom című vers kapcsán ad újabb adalékokat a líra és a gobelinművészet összefüggéseihez. Nem mellesleg tovább bővíti azt a kérdéssort is, amelyet Solti Gizella 1979-es Várostérképével vetett fel, Lencsés Ida 1987-es Tájával, Bényi Eszter Világok határán című 2002-es művével folytatott. Kárpit határok nélkül – idézhetjük újra az első nagy közös vállalkozás címét, de izgalmas lehetőség figyelemmel kísérni egy önmaga lehetőségeit folytonosan gyarapító, határait tágító művészeti ág centenáriumi kiállításán a kapu, a határátlépés, a különböző világok közötti közlekedés, a nyitás szimbólumaként felfogható motívum változatait is Kubinyi Anna Székelykapujától Pasqualetti Eleonóra antik világra Nyíló La Portáján át Máder Indira Porta – Laus Deo című művéig. Dicséret Istennek – mondja az utóbbi cím, s valóban az minden igaz műalkotás, igazolja ezt a szombathelyi tárlat legtöbb műve is. Ami persze távolról sem jelenti azt, hogy a műben megfogalmazódó mélyértelműséggel összeegyeztethetetlen lenne az önfeledt játékosság, a derű, a humor, az irónia, sőt kifejezetten összetartozik vele, ahogyan azt a tárlaton például Széchenyi Lenke Almája mellett Rónai Éva Eat or to be eatenje, Zelenák Katalin digitális raszterhálója és mások művei mutatják. Hager Ritta Szűk kapujának, amely a tárlaton szerepel, van egy minitextil változata is, amelynek rozsdás vaskapuja egykor valószínűleg egy gyalu feszítőlemeze volt, de most csillagokkal beszórt felületre vet árnyékot, s a kapu felé arany út vezet. A minitextil akár a gyermekmondókát is felidézheti bennünk: Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske / Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. A hat évvel később született falikárpit példázata viszont arról a szűk kapuról szól, amelyen olyan nehéz az átjutás. De nem lehetetlen.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!