Schmal Károly képzőművész kiállítása

Budapest Galéria, 2015. III. 12–IV.12.

Deák Csillag – Kölüs Lajos

Schmal Károly

Schmal Károly: Szükséges véletlen, 2014

Nem ránctalanítást látunk a Budapest Galériában, szemet sem szedünk fel. Valami mégis szalad, meggyűrten, és nem kerül a szemétkosárba. Sima síküveg alatt sorakoznak Schmal Károly képei. Már-már domborműnek hatnak, talán azok is. Erről így vall a művész: „A képet hordozó papír szakadtsága a papír háromdimenziós valóságára utal. A három dimenziót azzal is jelzem, hogy a képek elé helyezett üveglapokat néhány centiméteres konzolok tartják – az így létrejött távolság révén a valós tér is belejátszik a képbe, a papír illuzórikus tere és a papír valóságos síkja hangsúlyossá, tárgyszerűvé lesz általa.” A valódi és a látszattér egybeolvad. Elbizonytalanodunk, mit és hogyan látunk. A gyűrt papír felszínén vonalak, árkok, üres terek, geometriai formák jelennek meg (Cím nélküli III., 2010). A formák akár hamuvá is válhatnak (Hamu, 2013), de még akkor is látjuk a felparázsló tüzet mint időbeli előzményt. A befejezetlenség és végesség örökös küzdelme köti le figyelmünket.

A fehér papír szentsége alakul át szemünk előtt. Mintha írtak volna rá valamit. Egy jelet vagy jeleket. Schmal Károly művei így lesznek ikonszerűvé, annak ellenére, hogy nem figurálisak. Nála nem betűk hordozzák a költészetet, hanem gyűrődések, de még inkább az, ami a gyűrődések mögött van. „Védekezem a világban levő információáradat ellen. Egyáltalán nem igaz az, hogy mindenről kell tudnom, és mindent meg kell ismernem. (…) De mintha valami furcsa mohóság fogott volna el mindenkit. Én sejtem is ennek a mohóságnak az okát: ez a bizonytalanság” – fogalmazta meg a művész. A rend és a rendetlenség viszonyaként is felfoghatjuk a képekben elénk táruló látványt. Elég utalnunk a tojás motívumára (ősforma, teremtés, születés) és a szerialitásukra (Tojás II., VIII., X., 2014; Repedés, 2014). A kerekség az, amelyet a művész megszüntet, eltünteti a térbeliségét, „tükörtojássá” változtatja. A tojásfejek helyett csupasz agyakat látunk (Tojás I., 2014).

A gyűrt papíron gyakran megjelenik a folytonossághiány, a szakadtság, a foszladozás, az üresség, amely az elhasználódást, az időt és a múltat szimbolizálja. Semmi sem tökéletes, miközben ezzel válik tökéletessé a mű. Schmal szerint a papír nem képes görbén gyűrődni, a kisimított papíron kirajzolódó kis törések gyűrés után is egyenesek. Átszúrt képein (Átszúrt kép III., IV.; 2010, Átszúrt kép V., 2015) sebeket látunk, egyben a fehér és a fekete szín ellentétét. Hasonló elgondolás jelenik meg a Csillagképek (2010) című műben is. „Ne válasszunk magunknak csillagot?” – kérdezhetnénk Petőfivel. Visszatér a tojásmotívum a Gombolyag (2014) című alkotásban, de itt már a szálazódás és a szétbomlás jeleit vehetjük észre.

Schmal minimalizmusa és következetes művészi felfogása megkapó és gyöngéd gesztusokkal teli. Nem a váratlanságával hat, nem is a kigondoltságával, hanem az anyagban rejlő lehetőségek póztalan megragadásával, a képek titokzatos belső harmóniájának megteremtésével. Itt nem simul ki egyetlen ránc vagy gyűrődés sem, de mégsem az öregedést látjuk, hanem az eleven valóságot, az újjászületés örömét, az értelem vívódását: isa, pur es homou vogymuk.

Print Friendly