Bíró Sándor kiállítása

Budapest Galéria, 2015. III. 12–IV. 12.

Szeifert Judit

Bíró Sándor

Bíró Sándor: Metanoia No. 5, 2009, papír, vegyes technika, 37×17,9 cm

Bíró Sándor művészetének két alapvető inspiráló forrása az idő és a természet, e két fogalom által meghatározott koordináta rendszerben helyezhetők el művei. Az időre utaló jelek a faktúraképzésben fedezhetők fel. A kopottas felületek által egyrészt archaizál, a múltra utal, ezzel Bíró művei a „lírai archaizmus”* jelenségéhez is kapcsolódnak. Az idesorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány. Címével is jelzi a múlttal való kapcsolatot az Aranykor – amely egyértelmű utalás egy letűnt és dicső korszakra, a művészetek, a festészet virágkorára.

Bíró Sándornál az archaizáló, megkopott faktúraképzés összekapcsolódik a természetben megfigyelhető organikus felületek asszociációival is. Munkáiban az idő alakította pusztulásformák esztétikai értékeire hívja fel a figyelmet. Az enyészet teremtményei: a penészfoltok, a rozsdamarta felületek, a pergő vakolatok hiányai által rajzolt formák mint idő horzsolta sebek tűnnek elő (Korrózió, Erózió, Rozsdamarta), de festői faktúráik a bomlásnak indult felületek lírai megjelenítései. Mindezen túl képei rámutatnak arra is, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei.

A mulandóság és a(z) (újjá)születés pedig a természet körforgását és egyben időtlen végtelenségét is felidézi. Ezen a ponton az idő és a természet szorosan összekapcsolódik, és újabb dimenziók irányába nyit utat.

Bíró Sándor művészetében a Kert az a hely, ahol az idő és a természet találkozásából új minőség születik. A kert eredetileg nem más, mint az embert körülvevő, mesterségesen kialakított természeti közeg, műtáj. Bíró munkáin a természet jelenléte a formákban, a tájemlékek szinesztéziaszerű megjelenítésében érhető tetten – azaz a tájak hangulata, a levegő érzete, a hozzájuk kapcsolódó illatok, hangok idéződnek fel, amelyet a természethez köthető színek (zöldek, okkerek, vörösek) is megerősítenek.

Bíró Sándor képei impressziók, a természetből kiragadott részletek. A végtelen természetből kiszakított véges darabkák panteisztikus szemléletet tükröznek. A színes foltok irizáló felületeket hoznak létre. Egymáson átsejlő festékrétegekből alakulnak a kompozíciók, amelyek különböző évszakok atmoszféráját is megidézik. Hideg kékes, jégvirággal beszőtt tájfragmentumok, üde színekben pompázó tavaszi virágzás, zöldellő fák között átszüremkedő napfény, vibráló narancsos verőfény, fanyarabb színű, őszi lombhullás asszociációit láthatjuk. Bíró Sándor a természet alkotásai, valamint az idő múlása és végtelensége előtt fejet hajtó ember panteisztikus alázatával és tiszteletével építi virtuális és valós kertjét.

A kert ugyanakkor lehet a Titkos kert (Hortus secretus), amely a szemlélődő meditáció helye. Így összekapcsolódik a tibeti remeték lelki gyakorlatára utaló Tumo című képpel is, illetve idesorolható a több kép címében szereplő Metanoia, ami a teológiában megbánást, megtérést jelent. Képeinek szakrális tartalmait erősíti a többször alkalmazott diptichon- és triptichonforma is.

Bíró Sándor művein tehát a kert, ha nem is konkrétan, de szinte mindig jelen van. Nála a kert a múló idő és az időtlenség, az elvágyódás, a meditáció, az alkotás helye. A művészet metaforája.

Jegyzet

*    A fogalom bevezetésére Szeifert Judit: A töredék metaforái.
Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben című cikkben került sor.
In: Új Művészet 2000/5, 6–11.

Print Friendly