Dialógia

Bozsó Nóra kiállítása

G. Pálfai Orsolya

Bozsó Nóra: Férfi, 2010, lenvászon, tojástempera, 70 x 70 cm

Bozsó Nóra: Férfi, 2010, lenvászon, tojástempera, 70 x 70 cm

A kiállítás címéül választott kifejezést nem találjuk meg szótárakban, netes keresőprogramokban, de megpróbálhatjuk értelmezni a művész rejtett intenciójának ismerete nélkül is, pusztán szemantikai módszerekkel. Attól függően, hogy a dialógia szóban hol húzzuk meg szótő és toldalék határát, két úton indulhatunk el. Egyiknek végén a párbeszéd elmélete, tudománya, másikén a párbeszéd tere, kiterjedése, tartománya áll mint lehetséges megfejtés. De miféle párbeszédről van itt szó? Nem egyszerűen az evidens és triviális dialógusról festő és néző között. Sokkal inkább a hosszú-hosszú hallgatások párbeszéde ez festő és „befestésre” váró üres felület között, szándék és lehetőségek között, a feszítő akarat és a bénító melankólia között. Megfigyelő és modellje között. Tekintetek között. És azután magán a képen: a kép és a képen túli között, látvány és fikció, észlelés és képzelet, vonal és folt, test és tükörkép között, és így tovább.

Bozsó Nóra munkái egy olyan, képet (mint műtárgyat) eredményező folyamat dokumentumai, amibe az elkezdhetetlenség és a befejezhetetlenség is beletartozik. És persze a megszakítások ellenére adott folytathatóság is. Itt sem a kép státuszát, sem állagát tekintve nem mondható ki, hogy consummatum est, azaz bevégeztetett. Csak folytonos születés-feltámadás van, teológiailag használhatóbb, mert több jelentésű fogalommal élve resurrection. Ez látszólag ellentmond annak a ténynek, hogy Bozsó Nóra a festett kép létrehozásának klasszikus, anyagi-technikai értelemben már-már ortodox eszközeivel él. Mégis újra és újra meg kell küzdenie ama bizonyos pillanat (a „kész” kijelentése) túléléséért, és vállalnia kell a szinte folytonos átmenetiség állapotát. Csak a változás az, ami állandó, a cél mégis a kép megmaradása, mind fogalmi, mind anyagi értelemben. Mert a hányatott sorsú, helyüket nem lelő képekről olykor a pigment is pereg, mint homokórában a por, ami a megfordítás/megszakítás után újból enged a gravitációnak, a feltekert, majd kifeszített, letörölt és visszafestett felületeken fodrozódik a vonal, sokszorozódik, interferál, akár a homokdűnék felszínének másodlagos hullámvetése. A felhordás-visszavétel sziszifuszi munkájában az idő is koptatja a felületet, hullik az anyag, de lehet, hogy csak a fölösleg gyűlik össze a műterem falának támasztott kép alatt.

Bozsó Nóra: Janus arcú reggel, 2015, akvarellfesték, ceruza, pamutvászon, 30 x 40 cm

Bozsó Nóra: Janus arcú reggel, 2015, akvarellfesték, ceruza, pamutvászon, 30 x 40 cm

A Bozsó Nóra képein szétválaszthatatlan festés-rajzolás egyrészt életforma, másrészt tükör. Nyilván nem a mű mint a valóság tükre metaforikus értelmében. A létrehozás folyamata, a kép materializálódásáért, megtestesüléséért folytatott küzdelem a saját élet tükre. Ez így persze közhely, írói panel. Ám a minden naturalisztikus elemet mellőző ön-élveboncolás nem az, ha van is rá bőven példa a művészettörténetben. Ezen a demonstrációt (vö.: exhibíció) is szolgáló boncasztalon rész és egész mutat egymásra, verseng önálló létének jogáért. Ezért a gyakori töredékesség, a jószerével desifrírozhatatlan talányossága emlékfoszlányoknak, széthulló tükörcserepeknek, időtlen szimbólumoknak és egy titkos, saját mitológia puzzle-darabkáinak. Táj, növény, épület, alak és arc léptékben egymással össze nem egyeztethető motívumai úsznak át egymásba, hol groteszk, hol elégikus, ritkábban idilli montázsát alkotva egy új, mindig bizonytalan körvonalú valóságnak. Kevés a konkrétum, s ha van, az is többértelmű. A nézőnek olykor nem könnyebb a dolga, mint az éjjeli videokamerák vagy a szabad szemmel nem láthatót is érzékelhetővé tevő röntgenfelvételek képkockáit elemző szakértőknek. Mert itt (és persze máshol is) minden, ami megfogható, látható, elgondolható, az egy szuverén valóság része. Az „érzet” is, maga a rendszer is. Hiszen a Bozsó Nóránál nem meghatározó, de teljességgel ki sem zárható ezoterikából ismerős „altudat” képes az univerzális, szintetikus látásra.

Bozsó Nóra: Portré, 2013, akvarellceruza, pamutvászon, 40x40

Bozsó Nóra: Portré, 2013, akvarellceruza, pamutvászon, 40×40

Altudat, alvilág, „feltudat”, felvilág. Közöttük vannak folyvást úton ezek a képek, mint Khárón ladikja evilág és túlvilág réve között, melyeknek lakói sohasem feledkeznek meg a túlpartiakról. A nyitott szemű (Illyés Gyula: Kháron ladikja) arcok valahol az emberképpel azonosított portré és az azt elfedő maszk végpontjai között húzódó átmeneti tartományban horgonyoznak. A testkép általában nem egész, mint korpusz, ám képi minőségében mégsem részlet. Nem töredék és nem torzó. A tekintet koncentrációjának eredménye, azé a tekinteté, amelyik már nem tartozik a testhez. A vonallal írt mozdulatok olyanok, mint a cigarettaparázs rajzolta gesztusok a sötétben. Finomságukban van az erejük. Az éppen hogy megtörténésben. Az „ábrázoló” vonalak ebben a világban mindig keresők, sokkal inkább erek, idegpályák, mintsem a formát körülíró klasszikus disegno lenyomatai. Ahogy nincs egzakt körvonal, úgy nincs egyértelmű előtt-mögött pozíció sem. A lazúros technikával előidézett transzparencia is oly talányos, mintha gomolygó füstön át látnánk a színes szürkék felé tartó, redukált koloritban feloldódó, s ezáltal képi egylényegűségre törekvő formákat. Bozsó Nóra az alá- fölérendelés kompozíciós eszközével is takarékosan bánik, de ügyel arra, hogy a forma még éppen kivehető, értelmezhető legyen a szétterülő, át- meg átírt szövedékben. A vonal és a folt közt olykor elmosódik a különbség. A metafizikus szorongás képei, a korommal, vérrel és verejtékkel festett Veronika-kendők sorában néha megjelenik egy levegős, csevegő, könnyed futam, egy-egy laza, oldott capriccio. Majdnem mindig szürkében. Ezeken a képeken a vonalnak szokatlanul autonóm, vagy ami még meglepőbb, ornamentális szerepe is lehet. Nem formát kutat, nem letapogat, nem körülír, hanem maga lesz a forma, a mintázat.

Amit leírtunk, az részben Alberti kitárt ablakán, részben a képzelet színpadának rivaldáján át lesz láthatóvá, s ez törvényszerűen veti fel a materiális értelemben vett képet hordozó felület alapvető, némi túlzással képontológiainak is nevezhető kérdését. Bozsó Nóra festményeinek többsége táblakép, akkor is, ha vakrámára feszül, akkor is, ha csak lepelként függ a falon. Keret sehol, már-már kockázatosan szegényes az installálás. Ez a kendőzetlenség, a „megemelést” szolgálni hivatott körítés hiánya nem egyszerűen szükségből kovácsolt erény. Inkább elvi kérdés. A keretekből való kilépés/kimenekülés legizgalmasabb példái az önmagába záruló, kört formázó drótvázra feszített vásznak. Dobok, még inkább membránok, ahol nyilvánvalóvá válik a tárgy önálló élete, végérvényes elválása a faltól. Az ennek következtében fizikailag, optikailag is megnyíló mögöttes tér léte, a transzparencia jelensége egyszerű logikával vezethet el a metaforikus őskép egyik válfajához, az árnyjátékhoz. Ahhoz a nem csupán gyakorlati kérdéshez, hogy merről is jön az árnyakat láttató fény. Árnyjáték, árnyékvilág. Ahová Orfeusz alászáll, hogy láthassa Euridikét. Persze tudjuk – tisztán teoretikus alapon -, hogy a hagyományos, szilárd alapú táblakép materializálhatatlan síkja is végső soron membrán. Itt és most azonban a membrán megfogható, érzéki, anyagi entitásként (is) működik. Rezeg, feszül, vibrál a sérülékeny felület. Lüktetése hol a nehéz légzésé, hol a lassuló-gyorsuló szívverésé. Tapintható lesz a kézmozdulatok és az őket megelőző döntések ritmusa. Van, ahol száguld, van, ahol botorkálva jár a kéz és főleg az elme, az akarat. Ez a hol megbotló, hol megiramodó mozdulatokkal leírt tétovázás, tépelődés ritka erény olyan időkben, amikor a magabiztosaknak, sikerorientáltaknak áll a zászló. Azaz mindenkor. Ne hagyjuk elterelni a figyelmünket, menjünk inkább közel!

Bozsó Nóra: Majom, 2009, vegyes technika, vászon 80x130

Bozsó Nóra: Majom, 2009, vegyes technika, vászon 80×130

Szolnok, TISZApART MOZI
2015. május 9 – június 5.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:27+00:00 május 24, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!