Tolnay Imre kiállítása

Németh Gábor

Márai Sándor egyik naplójában leírja, hogyan élte meg az 1945-ös orosz megszállást. Kis leányfalui házába is beszállásoltak pár katonát, és megfigyelte, hogy egyikük, egy tanultabb tiszt, tartózkodó tisztelettel viselkedett iránta. És egy beszélgetés során ez a katona meg is magyarázta: mindez azért van, mert te író vagy. S mert te író vagy, meg tudod fogalmazni, hogy mi lakozik bennem. Ezt “a mi él bennünk”-et, nemcsak az író, a költő, hanem a festő is kimondhatja. Sőt, néha jobban értjük a képeket, mint önmagunkat, mert ezek saját lényünk titkait világosítják meg; de ha meg kellene magyaráznunk őket, elbizonytalanodnánk. Valahogy úgy, ahogy a “szó emberének” tartott lelkipásztornak akad el ezen képek látása közben most az ajka.

Tolnay Imre: Kyrie, 20??

Tolnay Imre: Kyrie, 2009, vegyes technika, 100x 100 cm

Álljunk meg azonban egy pillanatra, mert ez egy különleges tárlat, mivel a szentet kísérli meg megjeleníteni. Egy olyan valóságot, melyről az ókori kereszténység azt vallotta: fides ex auditu, a hit hallásból ered. És valóban, ismerünk szájjal elrebegett hitvallásokat, ismerünk olyan szentmiséket, Mozart, Schubert vagy Liszt örökbecsű zenei darabjait, melyek hosszú évek után is a fülünkbe csengenek, és felemelik a lelket. Jellemzően úgy gondoljuk, hogy a mise inkább hallható és kimondott valóság. Tolnay Imre tárlata azonban másról tanúskodik: a hitvallás, a liturgia nemcsak elmondható, hanem meg is mutatható titok. A művész ugyanakkor óriási feladatra is vállalkozik. Szabadjon az ő szavaival élnem: „anyagok szinesztézikus üzenetével próbálom megragadni a halandók immanens babrálását a transzcendenciával és a mise megélését.”

Tolnay Imre: Credo, 20??

Tolnay Imre: Credo, 2009, vegyes technika, 100 x 100 cm

Ha az ábrázolt szakrális mondanivalóját meg szeretnénk ragadni, egy szóval lehetne jellemezni: találkozás. A Természetfeletti és természetes, az isteni és az emberi, az örök és a mulandó. Három találkozást emelek ki, három alkotásra teológus szemmel is reflektálok. Kyrie: nincs olyan szentmise, amelyből ez elmaradhatna. Az Uram irgalmazz a világból érkező, a világ gondját-baját magán hordozó, a Szentet kereső ember alázatos imádsága. Kifejezésre juttatjuk, hogy rászorulunk a megváltására, de azt is, hogy fel vagyunk jogosítva a kérésre, az irgalom kiáltások ismétlésére. Amikor a templomba lépünk, az ember úgyszólván sarkos, bennünk vannak még a kinti világ tüskéi, küzdelmei. A Kyrie, ahogy a képen is látszik, azt tükrözi, hogy megváltásra szomjazunk.

A Gloria üzenete más: ritkábban, csak az ünnepi alkalmakkor csendül fel a szentmisében. Az emberi lélekben a negatív indulat felhalmozódása szitkokat eredményez, a pozitív hevület pedig a szeretet felhalmozódása: becézést, a jelzők megsokszorozását, szerető kifejezések folyamát váltja ki, mint a szerelemben. A kereszténynek e Krisztus iránti jegyesi szerelméből fakad, hogy nem szűnik meg a szeretet elragadtatásával dicsérni a Megváltót: dicsőítünk, áldunk, magasztalunk … Ha a Kyrie azt üzeni, hogy új életre szomjazunk, a Gloria válasza erre: szívünk, egész emberségünk felemelkedik.

Tolnay Imre: Sanctus, 20??

Tolnay Imre: Sanctus, 2009, vegyes technika, 100 x 100 cm

S végül ki szeretnék térni a tárlat spirituális központjára, az oltárábrázolásra. Az oltár minden kultúrában hangsúlyosan tükrözi a szent és az evilági találkozását: amennyire az emberi munka és erőfeszítés gyümölcse, ugyanannyira az Isten ajándéka is. Ugyanakkor Tolnay Imre ábrázolása mintegy összesűrítve tükrözi a posztmodern ember tragédiáját: a felfelé tekintő angyallal kontrasztban lévő sötét arc azt üzeni számomra, hogy elfordítottuk tekintetünket Attól, akitől származunk, s a bennünk elrejtett Istenarc szinte guernicásan sötétté vált. Szükségünk van nemcsak az esztétikai szépre, hanem az örök, a Nagybetűs Szépségre is. Arra, aki betölti életünket, távlatot ad szemeinknek. Ezeken a képeken az innen és a túl, az isteni és az emberi szervesen eggyé válik. Emberivé válik az embertelen, lakhatóvá a sokszor oly nehezen lakható világ. Az elaljasult ember számára szükség van az önmagába tekintésre, a megtérésre, az átalakulásra. Fényre, fényre, átlényegülésre. Mert mindannyian jövünk, és mindannyian megyünk… De meglátjuk-e utunkon a fényt? Merünk-e fényben járni és felfelé tekinteni?

Szentély

Tolnay Imre: Szentély, fotó, 2014

(A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata. A szerző teológus.)

 

Gótikus Kápolna, Hédervár

2015. 07. 05-ig

Print Friendly