CSÓK150 – Nóvumok és déjà vuk a Csók István-emlékév körül

Várkert Bazár, Testőr Palota, 2015. VII. 5-ig
Krasznai Réka
Csók István:  Nő enteriőrben sárga függöny előtt, 1910 körül, olaj, vászon

Csók István: Nő enteriőrben sárga függöny előtt, 1910 körül, olaj, vászon

Nem sok művésznek adatott meg, hogy öt éven belül két emlékévet is szenteljenek a munkásságának, ahogyan az a magas kor is igen ritka (néhány nap híján 96 év), amelyet Csók István (1865–1961) megélt, s amelynek köszönhetően halálának 50. és születésének 150. évfordulóját csupán néhány év választja el egymástól. A két esemény egy sor kiállításra adott alkalmat. Mindössze négy éve annak, hogy a művész halálának félévszázados jubileuma alkalmából a székesfehérvári Szent István Király Múzeum és a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény megrendezte Csók István életmű-kiállítását.1 Egy évvel később a balatonfüredi Vaszary Villában mutatkozott be az életmű válogatott anyaga2, idén februárban pedig egy újabb emlékév, a művész születésének 150. évfordulója alkalmából kezdetét vette a CSÓK150 elnevezésű programsorozat, amelynek keretében a nemrégiben felújított Várkert Bazár Testőr Palotájában nyílt emlékkiállítás. Nem csoda tehát, ha a művészetkedvelő közönségnek déjà vu érzése van egy újabb Csók-kiállítás kapcsán. Az is érthető, ha fokozott kíváncsisággal fordulunk a budapesti tárlat felé, azon tűnődve, hogy vajon mit tartogathat számunkra. Annál is inkább, mert időközben, egészen pontosan tavaly májusban – a megelőző életmű-kiállítások folyományaként – egy katalógust és tanulmánykötetet ötvöző nagymonográfia is megjelent Csók István munkásságáról.3 Elsőként erről lesz szó az alábbiakban.

Bálványok és démonok – egy megkésett katalógus és egy rég várt nagymonográfia

Az elmúlt évek évfordulói és kiállításai igencsak időszerűvé tették egy mindeddig hiányzó, Csók-nagymonográfia megjelenését. Már a székesfehérvári tárlat is az életmű újraértelmezésének céljával, új szempontok szerinti vizsgálatának igényével jött létre. Noha a közönség és a szakma egyaránt hiányolhatta, hogy a fehérvári kiállításra nem készült katalógus, a mondás, miszerint „jobb későn, mint soha”, a lehető legőszintébb értelemben merülhet fel azokban, akik kézbe veszik ezt a kötetet. Annál is inkább, mert a „késedelemnek” köszönhetően a 2011 őszén megrendezett, Csók István életművét számos oldalról vizsgáló konferencia eredményei is bekerülhettek a monográfiába, amely így egyszerre szolgál a fehérvári és füredi tárlatok utólagos katalógusaként és Csók munkásságát különböző rétegeiben értelmező tanulmánykötetként. A kötet – csakúgy, mint az említett kiállítások – koncepciójának kidolgozásáért Révész Emesét illeti dicséret.

A nagymonográfia a székesfehérvári kiállítás tematikus egységeit követve 14 kisebb-nagyobb fejezetben, összesen 25 tanulmányban tárja fel a közel 80 évet felölelő, sokoldalú életművet. A tematikus megközelítésnek köszönhetően a festő munkásságának stiláris, formai és ikonográfiai vonatkozásait az életművön belüli összefüggések tükrében vizsgálja. Különösen érdekesek e tekintetben Révész Emese tanulmányai, elsősorban a Variációk Árkádiára című írása, amely mélységében elemzi és értelmezi a művész számos festményét, köztük az életmű olyan csúcspontjait, mint a Tulipános láda vagy a Műteremsarok. További tanulmányai a szakirodalomban eddig kevéssé tárgyalt műtárgycsoportok (Züzü-ciklus, pusztakengyeli képek, Balaton-képek, irodalmi illusztrációk) feltárására és interpretálására tesznek meggyőző kísérletet. Hasonlóan feltáratlan volt ez idáig a festő úgynevezett „bútorképeinek” csoportja, amelyről az 1900 körüli „hollandizmus” divatjának összefüggéseiben Németh István írásában olvashatunk, illetve Csók biblikus női aktjainak sorozata, amelyet Budai Rita esszéje tárgyal.

A kötet az újkeletű kutatások és elemzések mellett lehetővé tette az életmű ismertebb aspektusainak az újragondolását, reflektált kibontását is. Sármány Ilona tanulmánya a fiatal Csók festészetét korának társadalom-, kultúr- és stílustörténetének, valamint München és Párizs szellemi-művészeti-intellektuális atmoszférájának összefüggéseiben vizsgálja. Király Erzsébet írása Csók István nagybányai korszakáról, az útkeresés éveiről, amely a töredékesen fennmaradt műtárgyanyag rekonstruálásán túl Csók filozofáló, szimbolista kísérleteinek az értelmezésére is vállalkozik, s az eszmei gyökerek vizsgálatával alkotáslélektani tanulságokkal is szolgál.

A 2011-es Csók-konferenciát is meghatározó transzdiszciplináris szemlélet a kötetet is jellemzi. A rokon tudományágak (néprajz, kultúratudomány, irodalom- és társadalomtörténet) bevonása új szempontokkal, új interpretációs lehetőségekkel gazdagította a kutatást. A keleti képtémákkal két tanulmány is foglalkozik: Gellér Katalin széles nemzetközi kitekintéssel, művészet- és kultúrtörténeti vonatkozásaiban tárgyalja az orientalizmus és a japonizmus tendenciáit Csók festészetében. A Csók István keleti tárgyait őrző hagyatékát feldolgozó Fajcsák Györgyi pedig a sinológus szemszögéből elemzi ugyanazt a tárgycsoportot. Többféle megközelítésben, néprajzi és művészettörténeti összefüggésekben tárul fel Csók kapcsolata a népművészettel Szacsvay Éva, Gärtner Petra és Jurecskó László írásain keresztül.

A sajtóban túlhangsúlyozott s öncélúan használt impresszionista jelző Csókra alkalmazására mindezidáig nem volt tudományosan megalapozott magyarázat. Révész Emese a Balaton-képek vizsgálata során a művész tájképeinek festőiségét, színproblémákra koncentráló képalkotási módszerét hozza kapcsolatba a francia impresszionizmussal oly módon, hogy párhuzamba állítja Csók személyes közléseiből leszűrhető festői ambícióit és indíttatásait Monet impresszionista sorozatai kapcsán megfogalmazott ars poeticájával. Noha a párhuzamok kétségtelenül találóak, nem először merül fel a kérdés, hogy mennyire van létjogosultsága ennek a stílustörténeti kategóriának a magyar festészetben. Forgács Éva a Magyar Vadak terminológia kapcsán fogalmazta meg jelen esetben is érvényes felvetését: „ugyanazt jelenti-e egy és ugyanazon festői nyelv két különböző kultúrában? Átvihető-e akár koncepció, akár művészi gyakorlat egyik kultúrából a másikba; mennyiben módosítja egy másik kulturális kontextus egy adott művészi, jelen esetben festői nyelv jelentését és funkcióját?”4 Révész Emese Csók kapcsán Monet hatásáról beszél. Azonban fontos megjegyezni, hogy „az importált dolgok asszimilálódnak is egyidőben. Átalakulnak […]. A hatástörténet általában az autentikusság kritériumán alapul. Mindenekelőtt arra kérdez rá, jól értettük-e az adott szöveg, kép, művészeti mozgalom vagy éppen társadalmi elmélet jelentését. Ezzel azonban […] éppen a történelmileg meghatározó momentumot hallgatjuk el, azaz, hogy mi történik az interpretáció, a fordítás, az adaptáció pillanatában, egyszóval miféle átalakulás zajlik.”5 Michael Werner imént idézett szavaival egyetértve úgy vélem, hogy végeredményben nem az a kérdés, hogy milyen stílusirányzattal hozható összefüggésbe Csók, illetve, hogy milyen hatások érték, hanem az, hogy ezeket milyen átalakításokkal építette be művészetébe, milyen (stiláris) jellegzetességei vannak a festészetének, amelyek egyéni hangját, sajátos kézjegyét adják. Ami pedig a „magyar impresszionizmus” terminust illeti, ideje volna alapos szakmai szimpózium keretében megvitatni annak történeti és stíluskritikai vonatkozásait, valamint létjogosultságát a magyar művészet esetében.

A gazdag képanyagot felvonultató kötetben megtalálható a fehérvári és a balatonfüredi kiállítás műtárgyjegyzéke tematikus és kronologikus bontásban, ez utóbbi esetében az irodalom, a proveniencia és a kiállítástörténet megjelölésével. Az adattár elnevezést viselő függelék az ilyen jellegű kiadványok kötelező szakmai elemeivel, Csók István kiállításainak listájával, valamint válogatott bibliográfiával és rövidítésjegyzékkel zárul. Összességében egy alapos és széles körű kutatás eredményeit mutatja be a kötet.

A derűs élet festője – kiállítás a Várkert Bazárban

Az előzmények ismeretében egy sor pozitív elvárás övezte a Várkert Bazár emlékkiállítását. Már alapvetően örvendetesnek ígérkezett az a tény, hogy az emlékév apropóján a budapesti közönség előtt is bemutatkozhat Csók István munkássága. Annál is inkább, mert erre utoljára pontosan fél évszázaddal, idestova két emberöltővel ezelőtt került sor.6 A budapesti tárlat tehát nem csak indokolt, de időszerű is volt, a főváros régóta várt már bemutatására.

A két kiállítás eltérő célzattal készült – a fehérvári az egész életműre kiterjedő tudományos igénnyel, míg a budapesti tárlat deklaráltan a szerényebb mértékű emlékállítás szándékával –, a szigorú összehasonlításnak nincs értelme, ugyanakkor óhatatlan, hogy a mostani bemutatón ne gondoljunk a 2011-es előzményekre. Gärtner Petra, a kiállítás kurátora nyilatkozata szerint a tárlat egyértelműen a 2011-es székesfehérvári emlékkiállítás folytatásának tekinthető, noha azt is kiemelte, hogy nem kívántak új művészettörténeti összefüggésekre rámutatni, csupán emléket állítani Csók István munkásságának.7

A Várkert Bazár hetven festményből álló válogatása a festői életmű egy szeletét mutatja be tematikus rendezésben. A címadás – A derűs élet festője – Csók természetének eredendő kedélyességére utal, amely óhatatlanul is átsugárzik a művein, s amely őt „az életöröm festőjévé” avatja. Noha Csóknak ez a kortársai által is hangsúlyozott vonása elvitathatatlan, ez a megközelítés csak az életmű egyik oldalát, egyik lehetséges olvasatát kínálja; munkásságának összképe ennél jóval összetettebb.

A tárlat magán hordozza a rövid idő alatt összerakott kiállítások több gyermekbetegségét. Néhány kvalitásában gyengébb mű kihagyható lett volna, s tartalmi szempontból elhibázottnak tartom az életmű ismeretében az „impresszionista hatás” túlzott nyomatékosítását. Hasonlóképp megkérdőjelezhető hangsúlyokkal jelenik meg a falszövegekben a fauvizmus hatása, amely csak közvetve érvényesült Csók művészetében, ezért a Tulipános láda tekintetében csak árnyalt említése lehet helytálló. Ugyanakkor szóba kerülhetett volna ez a rokonság Csók 1908-as Párizsi hölgy (Thámár) című képével kapcsolatban, ahol az arcon és a testen megjelenő zöld reflexek fauve stílusjegyeket idéznek.

Komoly probléma a leegyszerűsített megközelítés, amely szinte kizárólag motivikus szempontból tekinti tárgyalandónak Csók István festményeit. A második és harmadik tematikus egységben a művek csak mint népművészeti és keleti tárgyakat ábrázoló illusztrációk jelennek meg, s csupán ebben az összefüggésben nyernek értelmezést. Csók népművészeti témákat felvonultató képeinek bemutatásakor legalább akkora hangsúlyt érdemel a művek modern formanyelve és képépítése, mint a képek ikonográfiai aspektusa. Például a Nő enteriőrben sárga függöny előtt is több, mint orientalista tárgyak – egy gyöngyház berakásos asztalka és egy kínai lovas szobor – festői illusztrációja. Egyértelmű, hogy a jelenet hétköznapi összefüggésben nemigen értelmezhető. Egyszerre meghökkentő és provokatív a mindössze egy fekete nyaksálat és fekete combharisnyát viselő, ruhátlan nőalak ábrázolása ebben a dekoratív, egzotikus enteriőrben. Az ábrázolás kíváncsivá teszi a nézőt a kép egyéb tartalmi vonatkozásaira. A talányra választ a tavaly megjelent monográfia sorai között lelhetünk. Ez a szándékoltan mesterkélt beállítású, budoár-hangulatot tükröző jelenet Csók egy pár évvel korábban „holland modorban festett” szolid életképének „átfordítása”. A távol-keleti tárgyak a párizsi műterem díszlettárának kellékei, egyfajta kulturális idézetek. Az akt itt maga is kulturális szimbólum, az érzéki, nyugati világ megtestesítője.8

Találó az az idézet, amellyel Bernáth Aurél jellemezte Csók festészetét: „Az általad teremtett szépség magában hordja a derűlátást és a mélységet, a művészet két ilyen tartalmának ritkán összeolvasztható fajtáját.”9 Sajnálatos, hogy a tárlat pont ezt a mélységet mulasztja el hangsúlyozni. A kiállításban alapvetően mellőzött bővített képcédulák lehetőségeinek kiaknázásával megvalósítható lett volna a képek összetettségének és tartalmi mélységének bemutatása.

Jogosan merülhet fel az ellenvetés, hogy egy emlékkiállításnak nem feladata a széleskörű összefüggések mélységeikben való ismertetése. Egy ilyen ellenérv alapvetően elfogadható. Az intellektuális élményről most az esztétikai élményre terelődik a hangsúly. Végül azáltal, hogy hagyjuk a képeket magukért beszélni, a festészet egyik eredendő céljához, a gyönyörkeltéshez nyúlunk vissza.

A kiállítás látványvilága ezt a célt szolgálja: a festmények Csók bútorainak kellemes környezetében lógnak. Ez a megoldás nem tekinthető nóvumnak: már a székesfehérvári és füredi kiállítások is kihasználták a szalon-szerű enteriőrökben rejlő lehetőségeket. A design és rendezés tekintetében néhány technikai megoldás kimondottan figyelemre méltó. Praktikus, helytakarékos és tetszetős megoldás a falszövegek és a felnagyított archív fotók elhelyezése az ablakok elé belógatott (bizonyára fényszűrős) zászlókon. Szintén üdvözlendő a digitális technológia kiaknázása: jó ötlet, hogy az életrajzi kronológia érintőképernyős felületen jelenik meg az egyes évekhez rendelt kinagyítható festményekkel. Ez lehetővé teszi az életmű olyan darabjainak a beemelését is a tárlatba, amelyek kiállítása nem valósulhatott meg. Egy másik érintőképernyőn interaktív képkirakó játék fut, elhelyezéséből adódóan inkább a felnőttek, mint a gyerekek szórakoztatására. Ezek a digitális felületek múzeumpedagógiai aspektusból érdekesek, lehetővé teszik, hogy a látogató passzív szemlélőből aktív részese legyen a kiállításnak. Ugyanakkor a tárlat végén zárásképpen megszólaló, a fehérvári kiállításon is vetített 1955-ös dokumentumfilm felhasználását már a négy évvel ezelőtti kritika is elmarasztalta.10 Elavult retorikája semmitmondó kommentárral párosul. Nagy kár, hogy két emlékév és három kiállítás nem tette lehetővé, hogy a teljesen idejét múlt film helyett egy újat hozzanak létre, amely méltó módon mutatná be Csók munkásságát.

Végeredményben tehát tetszetős kiállításról van szó, amely bizonyára kellemes élményt nyújt a látogatóknak. A Várkert Bazár tárlata csupán arra szorítkozott, hogy Csók Istvánnak mint a „derűs élet festőjének” állítson emléket.

(A szöveg az eredeti tanulmány rövidített változata. A cikk teljes terjedelmében a www.ujmuveszet.hu oldalon megtalálható.)

Jegyzetek
Bálványok és démonok. Csók István életmű-kiállítás. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum – Csók István Képtár, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, 2011. IV. 17 – X. 2.
2 Édes élet. Csók István-kiállítás. Balatonfüred, Vaszary Villa, 2012. V. 5 – XII. 30.
Bálványok és démonok. Csók István (1865–1961) festészete (szerk. Gärtner Petra, Király Erzsébet), Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 2013
4 Forgács Éva: Vadak vagy koloristák?, Holmi, 2007. március
Online elérés: http://www.holmi.org/2007/03/forgacs-eva-vadak-vagy-koloristak
5 Balázs Eszter: Kulturális transzferek a történeti kutatásban. Beszélgetés Michael Wernerrel, a párizsi Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) tanárával,
Aetas: Történettudományi folyóirat, 19. évf. (2004), 3-4. sz., 247
6 Csók István (1865-1961) emlékkiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, 1965
7 Makrai Sonja: Csók István-kiállítás lesz a Várkert Bazárban, mno.hu, 2015. február 2.
8 Révész Emese: Variációk Árkádiára – Változatok, kreatív átiratok, átfordítások Csók István festészetében. In: Bálványok és démonok…, op. cit., 68
9 Idézi többek között: Révész Emese: Csók István, Budapest, Kossuth Kiadó, 2010, 76
10 Zwickl András: Bálványok és démonok. Csók István életmű-kiállítás, Székesfehérvár, Műértő, 14. évf. 7-8. sz., 2011. július-augusztus 5.
Print Friendly