Fenntartható identitások

Interjú Cseke Szilárd képzőművésszel és German Kinga kurátorral

Velence, Giardini 2015. V. 9 –XI. 22. A Magyar Pavilon megnyitója: 2015. V. 7.
Muladi Brigitta

Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálén Cseke Szilárd (1967, Pápa) Fenntartható identitások című installációja reprezentálja a magyarországi kortárs képzőművészetet, azzal a központi témaválasztással meghatározott közegben, amit Okwui Enwezor az All the World’s Futures / Az egész világ jövői címmel vázolt fel.

Cseke Szilárd:  Fenntartható identitások,  kurátor: Germán Kinga,  Velencei Biennále, Magyar Pavilon, 2015, Megépített részlet,  LUMÚ, 2015

Cseke Szilárd: Fenntartható identitások, kurátor: Germán Kinga, Velencei Biennále, Magyar Pavilon, 2015, Megépített részlet, LUMÚ, 2015

Röviden mit emelnétek ki a mű egészének mondanivalójából? A kiállítás címe Fenntartható identitások. Ez nem egy megszokott társítás. Hogyan értelmezitek ezt a szóösszetételt?

German Kinga: Kissé provokatívan használjuk a címet, hiszen nem szokták ezt a két szót ebben a jelzős szerkezetben alkalmazni. Általában fenntartható fejlődésről beszélünk, vagy az identitásnak valamilyen típusáról. Az általam felkért szakértők és művészek is arról elmélkednek a katalógusban, hogy akár a gender téma kapcsán, akár az identitáskonstrukciók kapcsán, a fenntarthatóságot sem kezelhetjük önmagában, hanem párosítanunk kell például az emberi jogokkal vagy az egészséges környezethez való joggal. Bizonyos korokban azt gondolták, hogy az identitás bizonyos formái hosszú távon fenntarthatóak, de aztán hamar kiderült, hogy például a migrációs folyamatoknak köszönhetően nem. A feminista mozgalmak után is megváltozott a hozzáállás ezekhez a fogalmakhoz. A kutatók évtizedek óta azt vizsgálják, hogy semmi nem tartható fenn egy adott állapotban, legyen az a nőiség, a férfiasság vagy más énmeghatározások. Ugyanúgy közösségi, mind egyéni szinten tehát egy folyamatos újradefiniálásban élünk, ezért maradt aktuális a kiállítás koncepciója szempontjából is ez a régi téma. Az, hogy mit akarunk fenntartani, az mindig választás kérdése, de sohasem egy végső választás kérdése, és ez absztrakt szinten Cseke Szilárd objektjeiben is jelen van. Mozgásban lévő munkái soha nem állnak be egy végső állapotot jelző formába, mint a kiállításra kerülő Fenntartható fejlődés című, párnaszerű objekt esetében is, valami felé növekednek, valami felé törekednek, aztán visszaesnek önmagukba.

Úgy tűnt, hogy már globális szinten is köztudott, hogy az identitás nem egy végső képződmény, mindenkinek többszörös identitása van, és aztán azt látjuk, hogy napjainkban keresztényeket ölnek meg, és sokan azt gondolják, hogy akinek más a világképe és ezzel az identitása, azt nem szabad fenntartani, el kell pusztítani.

Mint művészettörténész, nagyon alaposan előkészítetted a témát, akár a koncepciót, akár a kiállítást kísérő katalógust tekintjük. Mindezzel együtt hogyan kezdődött és alakult ki a tényleges közös munka? A kurátori koncepció hogyan találkozik a művekkel?

G. K.: A kurátori koncepció nem olyan, ami megszületett valahol, és aztán azt „ráhúztam” Cseke Szilárd objektjeire. A gondolkodás folyamata során azokból a munkáiból indultam ki, amelyek izgalmasak voltak számomra, azokból, ahol ezek az említett fogalmak sorra megjelennek. Ebből alakult ki egy térinstalláció mint gondolati forma ötlete, az, hogy terjesszük ki az objekteket egy térszövetté és ezzel emeljük egy másik értelmezhetőségi szintre, miközben a tér absztrakt, asszociatív marad.

A jelentésen kívül fontos volt számunkra az is, hogy minden kísérő elem az előzetes koncepcióra épüljön fel, a nyomtatott anyagok, a kiállítás szövegei, az applikáció, amit a közönség letölthet magának, a képeslapok, melyeket elküldhet a világ bármely pontjára, tehát minden részlet azonos vizuális arculatot kövessen.

Konkrétan milyen művekből áll majd össze a pavilon térberendezése?

G. K.: Lesz egy térszövet – aki látott már Ernesto Neto-műveket, tudja mi az a térszövet – amiben megjelennek súlypontok, az egyik ilyen súlypont a 4×4 méteres, úgynevezett kvázi párna, önmagában mozgó talaj-objekt (Fenntartható fejlődés). Ez a rész a pavilon kitüremkedő, apszisszerű részében lesz, majdnem embermagasságig felemelkedő, majd visszazuhanó tárgy. A látogatók feje felett bontakozik ki a hét átlátszó cső szövete, amelyekben ventillátorok által mozgatott fehér golyók siklanak. Ehhez jönnek a LED-fényvonalak, hideg fények, amik hozzáadnak a térberendezéshez. Szilárd minden művébe beépíti a fényt, és ez is konstruktív elemként jelenik meg a térben.

Amikor belépünk a térbe, baloldalon információk, falszövegek lesznek, vele szemben Szilárd Gryllus Ábrissal együtt dolgozva hozta létre a munkák hangjaiból létrejövő More and more című hanginstallációt.

Cseke Szilárd: A negyedik egység egy Lukács Mihállyal együtt készített film, ami egy festékszóróval végzett performanszomat mutatja, úgy, hogy a kéz nem látható, csak a golyók mozgása a felvétel közben. Ez a mű azonban csak a honlapon lesz elérhető. A katalógusban használtunk belőle stilleket.

A csövek tervezésénél figyelembe vettük, hogy mit bír el a tér. A hét cső nem számmisztika, hanem ez az optimális mennyiség ebben a térben számunkra. Az arányokat néztük meg, és hogy ebben a térben mi hat jól, a sarkoknál lévő kereszteződésekben milyen ritmusok alakulnak ki. Nagyon fontos számomra a kereszteződés, ami akár metaforikus jelentést kaphat. Az áttetsző fóliacsövekben a golyók úgy mozognak, hogy a csövek tere determinálja a mozgásukat. Fontos számunkra, hogy hol élünk, mi határol be minket és mi határozza meg a mozgásterünket.

Számos alkalommal láttuk, hogy a meglehetősen erős történelmi aurájú pavilon kisebb építészeti átalakításon is átesett, a ti terveitekben mennyire játszik szerepet az alaprajzi adottság, vagy változik meg a tér? A századfordulós épület sok szempontból kevéssé alkalmas kortárs kiállítások rendezésére. Mennyire kellett beavatkozni a pavilon építészeti konstrukciójába, átalakítani a teret?

Cs. Sz.: Amikor gondolkodtunk, hogy milyen műtárgyat válasszunk, az egyik nehézség az volt, hogy a pavilon terei meglehetősen szűkek, az egyetlen igazán jó benne a belmagassága, úgyhogy ezt használjuk ki.

A másik, hogy a Giardini műemlékvédelmi szabályai rendkívül szigorúak. Nagy átalakítást nem lehet végezni. Bizonyos, számunkra zavaró elemeket el szerettünk volna takarni például, de a kinti műemlékvédelem azt nem engedélyezte.

A teret alapvetően nem alakítjuk át, a mennyezetet kell nagyon komolyan átépíteni. Itt helyezzük el a technikai szerkezeteket, de ezzel a tér arányait is formáljuk. A pavilon alapvetően szimmetrikus, egy középtengely mentén tükrözött két egységből áll, ez inspirált minket arra, hogy bemutassunk egy térszövetrendszert, ami az identitásokra utal.

Megnéztem az eddigi terveket, és nem találtam igazán megfelelő megoldásokat, például az átrium használatában sem. Kevés olyan pályázati anyagot láttam, ami jól használta ezt a teret. Végül mi azt a megoldást választottuk – minden részletet megvizsgálva – hogy az átrium és a kiállítótér között csak pótfalakat építünk, annyi átalakítást végzünk, hogy az üvegfalat az átriumnál lefedjük gipszkartonnal, és az átriumot mint interaktív teret használjuk. A MOME hallgatóival ide terveztünk egy, a kiállításhoz kapcsolódó interaktív installációt, ahol a látogatók is jelet hagyhatnak két fekete táblafalon, fehér krétagömbökkel, amelyek a használattól aztán elveszítik a szabályos gömb formát, megváltoznak, amorf formát öltenek.

A másik, bejárattal szemben levő falon forgatható korongok lesznek, amik szintén az identitás fogalmait használják. A forgatással előtűnnek kifejezések, amelyek a befogadók szempontjából új és új értelmet kapnak.

Hogyan alakul az installáció elkészítése, most hol tartanak az előkészületek? Van-e olyan részlete az installációnak, ami a helyszíni munka során még változhat?

Cs. Sz.: Most a Ludwig Múzeum műhelyében teszteljük az áttetsző műanyag csövek tartósságát, technikai tulajdonságait, a fóliapárnát is elkészítettem, beszereztük az összes anyagot, amit aztán kiszállítunk, és az egész installációt ott építjük meg, kevesebb, mint két hét alatt. A hatalmas fesztáv (28 méter) miatt kellett tesztelni, hogy miként viselkednek a csövek. A ventillátorok által produkált nyomást is beállítottuk. A mennyezet eltakaró megoldást hosszan kerestük, mert a felfelé nézés reflexét használjuk, és a mennyezet hangsúlyos lesz a vizualitásban. Egy fényzáró, teljesen sík felületet kellett létrehoznunk, aminek tűzállónak kell lennie. Ehhez találtunk egy megfelelő, magyar gyártású anyagot.

Nagy munka lesz még az is, hogy vadonatúj elektromos hálózatot fogunk építeni, mert kérdésessé vált, hogy az 50 éves hálózat elbírja-e a folyamatos terhelést. Az álmennyezet fölé építjük ezt be, és ezen a téren például még számítunk nehézségekre.

Milyen tapasztalatotok van a szakmai bojkottal kapcsolatban? Befolyásolja a munkát a tény, hogy a nemzeti biztos személyét nem fogadja el a szakmai közvélemény? Balatoni Mónikával mennyire dolgoztok együtt? Hogyan hatott rátok, hogy az idei biennálét „meghekkelték” – és egy nagyszabású ellenesemény szerveződik?

G.K.: Az Off Biennálét nem látom negatívan. Nekem több kiállítási projektben és azok közvetítésében is részt vesznek jelenlegi vagy volt hallgatóim. De például Gryllus Ábris is dolgozik mindkét projektben. A rendszerváltás után 25 évvel végre elindult egy olyan akció, amelyben állami források nélkül is lehet kiállításokat szervezni. Szerintem fontos megtapasztalni, hogy miként lehetséges több úton járni a kortárs képzőművészet tereinek megnyitásában. Ebben a környező országok is előrébb járnak, megemlíthetőek a szlovákok, a románok és a csehek is. Ugyanakkor kijelenthető, hogy kiváltságos az a helyzet, amikor valaki megnyer egy ilyen jelentőségű pályázatot, mint a Velencei Biennále. Az előzetes kalkuláció szerint ki is jövünk abból a keretből, amire most is, mint az elmúlt években, a művész és a kurátor a teljes terv megvalósításával pályázhatott (20 millió forint).

A feltett kérdésekre tovább válaszolva: az aláírási akcióval már nem teljesen értettem egyet, azt elválasztanám az Off Biennálétól.

Cs. Sz.: A bojkottról szólva, képzőművész kollégáimnál azt láttam, hogy a pályázásnál már többen elbizonytalanodtak, nem pályáztak. Úgy érezték, hogy most az az elvárás, hogy ne adják be a jelentkezést, miközben volt szándékuk pályázni.

Képzőművészként szerintem a nagy kihívás csak inspiráló lehet, ha nincsenek kihívások, akkor ellaposodik a művészet, eltűnnek az ambíciók, motivációk. Nemcsak művészeti szempontból érdekes ez a feladat, hanem mert például ekkora volumenű költségvetésből nem csináltam még kiállítást, ezért is jelentős ez a lehetőség. A Biennále világviszonylatban nagy figyelmet kiváltó esemény, sok feszültséget okoz más országokban is. Sokan azt kritizálják, hogy ugyanazok a látogatók érkeznek Velencébe, mint akik a New York-i, bázeli nagy kiállításokra és vásárokra. De ez azt is jelenti, hogy egy értő közönség elé állunk ki, akiknek nagyon jó összehasonlítási alapjuk van. Ezért is fontos, hogy a kiállítás jó legyen, és maximálisan kihasználjuk az adottságokat, lehetőségeket.

Milyen várakozásokkal indultok neki a kiállításnak, annak a ténynek, hogy egy ilyen volumenű művészeti eseményen figyelmet kaptok?

G. K.: Ha bekerülsz egy ilyen folyamatba, akkor az a legfontosabb, hogy amit csinálsz, az vállalható legyen. Nekem nem változik meg gyökeresen az életem. Nem tervezek túlzottan előre, és ezután is azt gondolom, hogy a feladatokat az élet kínálja fel, és szinte „maguktól” érkeznek majd a következők is. A művész számára az a normális, hogy vannak elvárásai egy ilyen rangú kiállítás után, meghívásokkal, további kiállítási lehetőséggel számolhat.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!