Kerttörténetek

Kortárs művészeti kiállítás a gödöllői GIM Házban és a Polgármesteri Hivatal falán

P. Szabó Ernő

Kerttörténetek címmel kiállítást rendezni Gödöllőn már csak azért sem különös dolog, mert itt található az ország egyik legszebb barokk kertje, a gödöllői kastély körül, amelynek sorsa jól példázza a magyarországi főúri kastélykertek történetét. Ahol a kastély a XX. világháborús harcok után épen maradt, ott a bevonuló szovjet katonák bontották meg a kastélytetőt, tüzelték el a parkettát, a lakosság pedig elhordta a bútorokat. Aztán már csak egy kis tudatlanság és közöny kellett hozzá, hogy a romépület körül a kert is tönkremenjen. Esetleg gépállomást rendeztek be a gazdasági épületekben, s rozsdás gépeket tároltak a virágágyás helyén. Az újjászületés egybeesett a rendszerváltozással, de a kastély és a kert még ma sem nyerte vissza régi szépségét.

De van Gödöllőn egy másik, az előbbinél méreteit, történetét illetően jóval szerényebb, a maga nemében azonban éppen olyan fontos kert is, a Körösfői-Kriesch Aladár utcában, amelyben a Gödöllői Iparművészeti Műhely, a GIM Ház működik. Nos, itt látható a Kerttörténetek című tárlat egyik része. A másik pedig a két kert között, Gödöllő középpontjában, egy olyan téren, amely bizonyos szempontból maga is kertként fogható fel, s hogy ez így van, azt jól mutatják az elmúlt években bekövetkezett változások, amelyekre a voltaire-i mondás jegyében került sor, s amelyeknek köszönhetően nem egyszerűen rendezett, de részleteiből többé-kevésbé harmonikusan felépített térben mozoghatunk. Része ennek az együttesnek az épület, az utcabútor, a szobor, a járófelület, a virágágyás és a zöldfelület, mostantól kezdve pedig néhány hónapon át látható az az installáció is, amely a polgármesteri hivatal falán helyezkedik el, s amely harminckét darab, három méter magas és egy méter széles panelből áll, rajtuk tizenkilenc kortárs művész harminckét alkotásának részletével.

Fotó: Tatár Attila

Kerttörténetek, installáció-részlet, 2015, 3 x 36m Fotó: Tatár Attila

Az installáció a Gödöllői Iparművészeti Műhelynek, jelesül a műhely vezetőjének, Katona Szabó Erzsébet textilművésznek köszönhetően született meg, annak a programnak a szellemében, amelyet az immár tizenhét éves műhely működése során következetesen igyekezett megvalósítani: azaz, hogy a műhelybe tömörülő, Gödöllőn és vidékén élő hivatásos, országosan és nemzetközileg ismert művészek és alkalomszerűen meghívott vendégeik gondozzák a XX. század elején létrejött, európai hírű gödöllői művésztelep szellemiségét, tovább éltessék és megismertessék művészi hagyományait, a kortárs művészetben, a kultúra, az oktatás és a nemzetközi kapcsolatok terén.

Incze Mózes: Bekerítve, 2015, olaj, vászon, 120x130 cm Fotó: Neumann Ildikó

Incze Mózes: Bekerítve, 2015, olaj, vászon, 120×130 cm
Fotó: Neumann Ildikó

Ebbe a törekvésbe pedig szervesen beletartozik az a szándék is, hogy a kortárs művészet közelebb kerüljön a közönséghez, vagy inkább ahhoz a közösséghez, amelyben megszületik, s amelynek életéből táplálkozik, jelenjen meg a köztereken, közintézményekben, a szó szoros értelmében a házfalakon. Sokféle formája volt, van ennek a jelenlétnek a plakátművészettől a grafittiig, a forradalmi monumentális falképektől a street artig, public artig, hogy csak a legutóbbi évtizedek különböző megnyilvánulási formáit említsem, ez a mostani vállalkozás több irányzattal is rokonítható, de valójában egyikhez sem tartozik, lévén, hogy a szabadtéri mű, az installáció, amely az eredeti alkotások kinagyított részleteit mutatja be és a GIM Házban rendezett, az eredeti műveket bemutató tárlat elválaszthatatlan egymástól.

Varga Melinda:  Fotó: Tatár

Varga Melinda: Keret, 2015, landart, raffia, fa, szövött, 4 x 3 m
Fotó: Tatár Attila

A városháza falán látható metszetek dekoratív részletekkel, izgalmas szín- és formakombinációkkal gyakorolnak hatást nézőikre, sejtetve, hogy amit itt látunk, annak egy részét valamilyen adekvát technikával kivitelezve akár véglegesen elhelyezett murális műként is szemlélhetnénk itt vagy a város más pontjain, hiszen alighanem léteznek még itt is olyan nagyméretű falfelületek a sokemeletes lakóépületeknek helyet adó városrészekben, ahol el lehetne helyezni műalkotásokat. Egyébként erre a lehetőségre, sőt szükségességre utal a kiállítás egyik résztvevője, Dréher János festőművész története, amelyet a GIM Házban kiállított, itt részletében látható művéhez mellékelt. Ő ugyanis az elmúlt években tanítványaival dolgozott a Szardínia szigetén lévő Sperate városkában, ahol, amint írja, a városvezetés egy művészeti alapítvány segítségével kortárs művészeket hív meg képeket festeni a házak falára. „Ki-ki a saját stílusában dolgozik, de igazodik az adott környezethez, állandó a kapcsolat a helyi lakókkal… – írja . Volt szerencsém kis időt itt tölteni tanítványaimmal, egy nagyméretű muráliát készítettünk és ámuldoztunk, hogy az itt élők milyen természetesnek veszik és büszkék rá, hogy falaikat kortárs művészek munkái díszítik, ahol a múlt és jelen ennyire szervesen jelen van egyidejűleg a mindennapokban.”

Orosz István: Torony orrszarvúval és elefánttal, digitális print, 100 cm x 35 cm Fotó: Hegedűs Gábor

Orosz István: Torony orrszarvúval és elefánttal, digitális print, 100 cm x 35 cm
Fotó: Hegedűs Gábor

Másrészt viszont arra biztathat bennünket a városháza falán elhelyezett kompozíció, hogy megtekintsük az eredeti műveket, s elmélyüljünk abban a gondolatkörben, amely a “kerttörténetek” hívószóhoz kapcsolódik. Érdemes ezt tennünk, egyrészt azért, mert a GIM Házban és kertjében jó néhány figyelemre méltó alkotással találkozunk, másrészt azért, mert a kerttörténetekről szólva, azokkal ismerkedve saját magunk kertjeit fedezhetjük fel újra, a szó szoros és átvitt értelmében, sőt, magának a világnak a megszületésével, működésével szembesülhetünk, hiszen a kert világmodell, a történések kezdete, egyben mindenkori helyszíne is.

Ami a kezdetet illeti, az első kert a paradicsomkert volt, amelynek lakójaként az Isten az embert megteremtette, s ahonnan az eredendő bűn elkövetése miatt kiűzetett. Ezt a kertet modellezi a középkori művészet zárt kertje, a hortus conclusus, amelyben, ahogyan egy, az internacionális gótika időszakában, szellemében dolgozó felső-rajnai mester festményén látjuk, jelen van az első emberpárt megidéző csavart törzsű fa is, de a Mária lábánál játszadozó kis Jézus a megváltás lehetőségét szimbolizálja. A középkori kertekhez hasonlóan világmodellt igyekezett teremteni a reneszánsz, majd a barokk kertművészet is, hol a ráció, hol a szenvedély törvényei szerint, ahogyan a következő évszázadok francia-, majd angolkertjei is. És vajon hová soroljuk be a XX. és immár a XXI. század kertjeit? A legtalálóbb elnevezés talán rájuk az a cím, amelyet Borges adott egyik művének – Az elágazó ösvények kertje -, amelyet az elbeszélés főhőse, Cuj Pen akar létrehozni, egyszerre teremtve meg a tér és az idő különböző irányai felé elágazó labirintust. Ez a labirintus, ez a kert, állítja Borges, tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, s mivel, aki ebbe a kertbe lép, mindenki másétól eltérő időben éli meg az életét, aligha követünk el nagy bűnt, ha az elágazó ösvények kertjének lakói közül elsősorban a művészeket igyekszünk megtalálni. Mindegyikük mást és máshogyan épít ebben a kertben, ebben az esetben azonban nem lerombolják, hanem kiegészítik, tovább gazdagítják a többiek által létrehozott részleteket.

Hiszen, ahogyan Incze Mózes, az egyik kiállító írja kerttörténetében, „a szavak kertje, a papírlap üresen áll”, s én ehhez hozzáteszem, hogy a képek kertje, a mű valódi vagy képzelt kerettel körbevett felülete is üresen áll, s várja, hogy ki-ki megfesse, megformázza, megszője, megrajzolja a maga történetét. Tizenkilenc kiállító, tizenkilenc változat. Van közöttük szellemes tanmese az elefánt és az orrszarvú harcáról Orosz Istvántól és van a lét örök körforgásának teret adó kert Szőcs Miklós Tuitól. Van, aki a kert és a személyiség jegyeinek alakítása közötti párhuzamot említi, mint Kovács Gabriella és van, aki a műben történő egyensúlyteremtéshez hasonlítja a kert művelését, mint Bajkó Dániel. Kis Tóth Ferenc, Kun Éva, Veres Enéh Erzsébet számára a gyermekkor képei tolulnak fel a kert fogalom hallatán, Katona Szabó Erzsébet számára az élet különböző korszakait, a generációk kapcsolatát szimbolizálja, ahogyan Fabókné Dobribán Fatime számára is. Aknay János kertjei az emlék jelenét jelképezik, Anti Szabó János a nyugalom és az örök mozgás egységét találja meg bennük. Farkas Éva munkásságában a gödöllői Kastély-rezonancia hatására következett be változás, F. Orosz Sára porcelánfestményének motívuma természetes módon kapcsolódik a kecskeméti Nemzetközi kerámiaműhely zárt kertjének jellegzetes, mondhatni varázslatos hangulatához. Találkozunk az ígérgetések kertjével Fábián Dénes Zoltánnál és Olajos Györgynél, de az utóbbi számára holdbéli kertek is léteznek, amelyek a misztikus egység helyszínei.

Ha pedig kimegyünk a kertbe, s szemügyre vesszük azt a két fa között megjelenő fakeretet, amelyen keresztül nézve a kert egy meghatározott részét látjuk, amely a mozgásunkkal együtt természetesen állandóan változik, igazat kell adnunk Varga Melindának, aki szerint „Minden kert elkerít egy darabot a teljességből, és saját keretein belül igyekszik újraalkotni azt. Keretet az alkotó elme biztosít, ahogy a tökéletességet elképzeli. Rendez, rendelkezik, rendet rak, és közben ő maga is alakul, hiszen a rózsa türelmet terem. A kert pedig határ szab. Nem pusztán fizikai határt. Mert minden kert (és minden ember) lehetőségei végesek. Hiába szeretnék a kertembe cédrusokat, vagy egy korallzátony különös pompáját, vannak dolgok, amik kívül esnek a keretemen.”

Katona Szabó Erzsébet: Örvény, 2012, bőrkollázs, 120 cm x 115 cm Fotó: Hegedűs Gábor

Katona Szabó Erzsébet: Örvény, 2012, bőrkollázs, 120 cm x 115 cm
Fotó: Hegedűs Gábor

Ebben is sok igazság van: a kert végtelen gazdaságát akkor fedezhetjük fel és élhetjük meg igazán, ha nem a befüvesített négyzetméterek vagy elültetett fák számában, hanem mondjuk egy virág vagy egy leveles ág szépségében keressük azt. Erről jut eszembe, hogy évtizedek óta őrzök egy három soros József Attila-idézetet, régi debreceni egyetemi barátomtól, Szuromi Lajos irodalomtörténésztől kaptam valamikor. A versről szól, de képre, szoborra, rajzra is igaz lehet, így hát most továbbadom: „Legyen oly lágy a dallama, mint ha a fű is hallana s téged is fűnek vallana!”

 

GIM Ház és a Polgármesteri Hivatal fala,

2015. 10. 25-ig

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:18+00:00 június 18, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!