Utópia utáni idill

XXXVIII. Szegedi Nyári Tárlat

REÖK palota, Szeged, 2015. VI. 5-ig
Eged Dalma
Pataki Tibor:  Szeret-hegy, 2013,  olaj, farost, 30x40 cm

Pataki Tibor: Szeret-hegy, 2013, olaj, farost, 30×40 cm

Idén harmincnyolcadik alkalommal nyílt meg az ország egyik rangos képzőművészeti tárlata, a Szegedi Nyári Tárlat. A REÖK palotában kiállított 110 festményt és grafikát, valamint 40 kisplasztikát a zsűri 380 pályázó mintegy 600 beérkezett alkotásából válogatta ki.

A tárlat célja, hogy reális és aktuális képet adjon hazánk képzőművészeti szférájáról, illetve, hogy a lehető legszélesebb spektrumát mutassa fel a művészek érdeklődési irányainak, törekvéseinek. A beküldött művek válogatását nem kötötte semmilyen tematikus preferencia, műfaji vagy stílusirányzati korlát, ezek miatt nem meglepő, hogy a tárlat egészére éppen a sokféleség jellemző. A kiállítás egészét tükröző sokszínűségen túl a beválogatott munkákból további két tendencia mutatható ki egyértelműen: az absztraháló művek túlsúlya és a figuratív képek esetében az emberi alakok ábrázolásának hiánya lesz szembeötlő.

A tárlat első termeiben látható geometriai vagy optikai jelenségekkel kísérletező absztrakt alkotásokkal szemben kiállított Váli Dezső „műteremképe” vezeti be az időtlenné vált szobabelsőkkel, ember nélküli tájakkal, városi környezetekkel foglalkozó művek sorát. Váli és Krajcsovics Éva Kép állványon című festménye a visszafogott, tónusosan felvitt, pasztellszerű színekkel az enteriőr-festészet egy olyan sajátos vonalát erősítik, amely egyszerre teremt idilli, csendéletszerű légkört és mutat rá, illetve teszi feltűnővé az emberi jelenlét hiányát. A test hiányára reflektáló belső terek és a használaton kívüli használati tárgyak abszurditásával foglalkozik többek között Gulyás Andrea cím nélküli festménye is, amelyért a vernisszázson a Csongrád Megyei Önkormányzat díját vehette át.

Az ember nélküli környezet bemutatásának kérdését a tárlat városi tájképfestészeti képeinek blokkja feszegeti legegységesebben. Az urbánus tájképfestészet a tárgyilagos ábrázolásmód kérdésében örököse a tájképfestészetnek, ám az a realista attitűd, amely a tájképfestészet sajátja, a városi látképek esetében egy szenvtelen ironikus-idilli mázzá válik.

A tárlaton látható tájképek mindegyike – Ötvös Zoltán KRK című képe, Pataki Tibor Szeret-hegy és Útharmat című képei és Tenk László lendületes művén erőteljes, az emberi nézőpont számára idegen, közömbös és független területként jelenik meg a táj. De mi történik akkor, ha valamilyen emberi aktivitásra utaló nyom fedezhető fel ebben a környezetben? Kovács Lehel Manőver című képén egy katonai helikopter tűnik fel egy tájkép előterében. Szabó Ábel Irodaház című képén egy félig lerombolt, törmelékkel körülvett épületet láthatunk, amely látszólag egy semleges térben áll. Az emberi jelenlét hiánya, ám az arra utaló gépek és romok látványa a tájképfestészet hidegvérű ábrázolásával bemutatva számtalan társadalomkritikai lehetőséget vethet fel.

László Dániel Falatozó című műve ugyancsak az utópiák utáni „idill” kérdését feszegeti. A képen egy elmosódott „Falatozó” feliratú bódé látható, amely üres virágládáival, elhagyatottságával ugyancsak a katasztrófa utáni időtlenség nyugalmát sugározza.

Itt kell még említenünk Rolik Ádám Metró című képét, amely nemcsak témájában, hanem festészeti magatartásával is jól illeszkedik az eddig idézett városi tájképek sorához. A festmény egy városi életképet örökít meg – metróval utazó emberek kis csoportját –, amely a populáris, zsánerszerű festésmóddal ugyanazt az álnaiv pózt ölti magára, amellyel korábban találkoztunk.

Fürjesi Csaba Parfüm fougere című képén, illetve Dobó Bianka Relációk című munkáján ugyan megjelenik az emberi test ábrázolása, azonban az antropomorf jegyek felismerésén túl a testek nem rendelkeznek semmilyen kitüntetett, „emberi” attribútummal. Fürjesi Csaba képén a felismerhető test-darab inkább csak zavaró részletként jelenik meg a képen; úgy tűnik, hogy az ágyon fekvő, párnák közé szorított test maga idomulna inkább a berendezéshez, mintsem hogy birtokolná azt. A Relációk című munka esetében a grafikák leginkább egy beltér látványtervéhez hasonlítanak, ahogy a monokróm városi környezetben vagy irodabelsőben a különbség nélküli emberalakok csak illusztrációként, komfortelemként, de főleg a tér arányainak érzékeltetése miatt vannak ábrázolva. A városi ember asszimilációs ösztönével foglalkozó művek sorában kell még említeni Kántor Ágnes Melankólia I. és II. című festményeit, amelyekkel az Emberi Erőforrások Minisztériumának díját nyerte el.

Az nagyszámú absztrakt alkotáson kívül a tárlat számottevő részét képezik a fotórealista művek, melyek közül Lőrincz Tamás egyfajta szuper-realista irányba mutató, Fagylalt című képeit a zsűri a REÖK-különdíjban részesítette. A megnyitón további elismerést Várhelyi Tímea festőművész (Szeged díját és vele a Borsos Miklós Nyári Tárlat-érmet), Sejben Lajos szegedi érdekeltségű művész (a Szegedi Vízmű Zrt. Díját), valamit Kaszás Réka festőművész (a Hunguest Hotel Forrás díját) vehetett át.

A kiállított munkákat általánosan jellemzi a médiummal, az anyaggal való kísérletező kedv, azonban ez különösen igaz a tárlat kisplasztikáira, amelyek esetében megfigyelhető a „tradicionális” szobrászati matériák leváltására-kibővítése való törekvés.

Immár tradícióvá vált, hogy a biennále rendszerű Nyári Tárlatra a zsűri a beadásos rendszeren kívül több neves magyar képzőművészt is meghív. Idén ezért Bukta Imre, Ilona Keserü Ilona, efZámbó István, felLugossy László és Nádler István egy-egy alkotása is megtekinthető június 5-ig a REÖK palotában.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:24+00:00 június 9, 2015|Nyomtatásban megjelent|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!