Gellér B. István, Marge Monko, Szendrő Veronika, Tihanyi Anna, Vincze Ottó kiállítása

Deák Csillag: Kézipoggyász

A kiállítótérben személyes pillanatok, mozzanatok, élethelyzetek, a kaland száműzve, még akkor is, ha valaki folyton elmenőben és visszaérkezőben van, vagyis úton, amelynek nincs kezdete, de vége sincs. Körkörös járat. Megállók, szobán belül. Áll az olló, csak a mintázatot, a szabásmintát látjuk, a formát –  magát az embert nem. Ha látjuk, szomorú, mert egyedül van. Állnak, mozdulatlanok a tárgyak.

A kiállításon pszichológiai csapdák világában vagyunk. Tegyük, ne tegyük illúziója, hogy rajtunk múlik, mi fog történni. A döntés előtti, átmeneti, bizonytalan állapot, illetve a külső környezetnek való kiszolgáltatottság érzése hatja át a műveket, az emberi arcokat. A fotók pillanatokat rögzítenek, megragadják tekintetünket, magunk állunk ott a szobában, egy térben, valahol, egy állomáson, egy palotában. Tihanyi Anna figuráinak lelke van, látszik az arcukon, a mozdulatukon, nem is tagadják, hogy mit éreznek, mi játszódik le belül, lelkük legmélyén. Már nem számít, hogy hol vannak, tudatosodott bennük, hogy helyük nem végleges, átmeneti csak. A környezet számukra fontos, de döntésüket nem igen befolyásolja, hogy milyen életet választanak. Marge Monko számára a környezet meghatározó, uralkodik a személy felett. Fotóin nincs felszabadultság, a bukfenc csak látszólagosan az. Humornak humor, ellene szól valaminek, egy életformának, ami kiváltság. A kiváltságos helyzet ellen szólal fel Monko. Számomra didaktikusak a fotók. Sokatmondóak, árulkodóak. Leleplezik önmagukat, a kiváltságot. Nem hagynak a nézők számára szabadságot, levegőt.

Marge Monko: Tableaux 1., Burzsoázia tanulmányok, 2005, C-print, 98x73cm

Marge Monko: Tableaux 1.,
Burzsoázia tanulmányok, 2005, C-print, 98x73cm

Vincze Ottó: A megszokás zárt eleganciája, 2014, géltoll, impregnált vas

Vincze Ottó: A megszokás zárt eleganciája, 2014, géltoll, impregnált vas

Vincze Ottó szabásmintákat állított ki. A szabásminta egy forma, formalizál, és nem látjuk az egyént, akire ez a minta illik, vagy akiről ezt a formát mintázták. Nincs eredet, csak egy róla készült másolat. Mintha egy katonai bázison lennénk, a ruházat egységes, ha funkciója és jelentése azonos is. Megkülönböztet, könnyen felismerhetővé tesz. Erre varrjál gombot. Vincze Ottó megteszi.

Szendrő Veronika videóinstallációja a jönni-menni helyzetet rögzíti, az átmenetet, a folyton úton levést. A meg nem talált utat, hogy valami létezik, de még nem találtuk meg. A választás bár a miénk, de lehet, hogy nincs is választásunk, kényszerek hatják át az életünket. Nem vagyunk szabadok, csak a szabadság illúzióját éljük meg és át. A négy mezőre osztott videó lehet a tél, tavasz, nyár és az ősz is, szimbolikusan. Körforgás. Egyfajta rendet látunk, követjük ezt a rendet, mintha a sorsunk lenne.

Gellér B. István 70-es évekbeli konceptuális munkája – Nem menni, nem maradni – akaratlanul is a mában lévő viszonyokra mutat rá. Az időbeli hasonlóság látszólagos, de a dilemma változatlan, és mindig aktuális volt ezen a tájon. A diktatúrában és a demokráciában is. Ez az átjárhatóság sajnálatos dolog, mert arra utal, valami nem változott, hiába telt el negyven-ötven év. Menni, menni kéne. Maradni is. Tavaszi gólyák, télen sem húznak el. Altorjay Gábor ugyanebben az időben fehér ajtókeretre zöld-pirossal írta fel: „NEMzet”, „HAza”.

Gellér B. István: Nem menni, nem maradni, 1976, 50 x 35 cm

Gellér B. István: Nem menni, nem maradni, 1976, 50 x 35 cm

Ez még nem labirintus, nem tanpálya, amelyet utóbb már minden szögletében ismerni fogunk. Utóbb. Bejön az idő, mert az utóbb érzéséhez idő kell. Pereg a film, peregnek a kockák. Fotó követ fotót. Valamit átélünk, valamihez érzelmi viszony fűz bennünket. Tanácstalanságunk, hogy hol vagyunk, egyszerre pillanatnyi, egyszerre időben állandó is, azaz örök. Ezek az érzelmi helyzetek folyton változnak, a stabilitás hiánya felkelti bennünk az elveszettség érzését. Hová is tartozunk? Tényleg oda tartozunk, ahová önmagunkat elhelyezzük?
Kölüs Lajos: Kifordítva

A hangulat egységes, a szólam nem. A szabadság varázsa lengi körül a műveket. A szemlélet különböző, a végeredmény hasonló. Nincs menedék, sem kint, sem bent. A világ átjárhatónak tűnik, de nem az. Még akkor sem, ha feltételezzük, szellemjárás van. Átléphetünk a falakon, amelyek már nincsenek, úgy hisszük, hogy nincsenek, mert lebontották vagy lebontottuk őket. Kint is, bent is. És falakba ütközünk, látható és láthatatlan falakba. Bárhol és bármikor.

Állunk a fehér ablakú, világos szobában, törött tányérokon (Tihanyi Anna: Berlin BHF). Eltört valami, a törött tányér utal a végre, a véglegességre, a bizonytalanra, a történésre. Várunk valakit és egyedül maradtunk. Kívül és belül. Terhesen. Szó szerint és áttételesen. Utunk és lehetőségünk bezár minket egy világba, ahol otthonosságunk megtépázott, meg nem tapasztalt. Kilépnénk ebből a világból, fontolgatjuk, mérlegeljük, hogy véget vetünk magányunknak, másra vágyunk, és nem értjük, ami történt, miért épp velünk történt meg.

Az egyén és a tér viszonya, a hely patinája és idegensége. Hol nem vagyok otthon, hol vagyok otthonos, bár nem az otthonomban lakom (Marge Monko: Studies of Bourgeoise). A térbe helyezett saját világom önön súlyát veszti el, jelen vagyok, de súlytalanul, csinálhatok, amit akarok, nincs következménye, be vagyok zárva a térbe, a kupolába, az Eiffel-toronyba. Kifordíthatom a szobámat, önmagamat, mint egy száradó inget, nadrágot, mosás előtt, kimoshatatlan a belső világ, tetten lehet érni, meg lehet ragadni, csak a hely és az egyén nem fog találkozni. Lélekben biztosan nem.

Úton vagyunk, hol céllal, hol cél nélkül, az út visz bennünket, belső kényszerünk fordít erre-arra bennünket, időben és időn kívül (Szendrő Veronika: Se több, se kevesebb, 2015, videoinstalláció). Az időn kívül látjuk a szereplőket, számukra megállt az idő, föléjük nőtt valami, kint vannak belőle, nem tartoznak oda, bár ott élnek, kényszerűségből, választottan. Vándorlunk, a határok kint és bent között egyre átjárhatóbbak, jelen lehetünk a média által ott is, ahová valójában sohasem fogunk eljutni. A tér beszűkült, a távolság relatív, a tér mintázata stabil, ismétlődő, és nem tudunk elszakadni tőle, szeretjük, beleszülettünk, ott van a génjeinkben, a mozdulatukban, és még nem is szerelem, mint Juhász Gyulánál, ott vagy minden félre csúszott nyakkendőben. Ott vagy minden bukfencenben, álldogálásomban, mintában, utazóbőröndben.

Szendrő Veronika: Se többi, se kevesebb, 2015, videoinstalláció

Szendrő Veronika: Se többi, se kevesebb, 2015, videoinstalláció

Összehozzuk az alanyokat a térrel és a tárgyakkal. Elválaszthatatlanok. Kimerevített pillanatok, rajzok és mintázatok (Vincze Ottó: A megszokás zárt eleganciája, 2014), másként összerakhatók, a végeredmény nem változik. A végesség tűnik fel, és hamar elenyészik. Eltűnik, úgy tűnik, hogy volt, hogy van. És sosem volt, és sosem lesz. Sem belül, sem kívül. Külsővé válunk és belső világunk lesz a külvilág, eggyé válunk, és megszűnünk egyénekként élni, létezni. Beleolvadunk a közegbe, amely körül vesz bennünket, mint a madarakat, amelyek tollazatukkal válnak felismerhetetlenné, ha nem mozdulnak. A mozdulatlanság a túlélés reménye. És mozdulnunk kell, ha élni akarunk. Felfedni és elrejteni önmagunkat, kik is vagyunk valójában (Gellér B. István: Nem menni, nem maradni, 1976). Alkalmazkodunk, hol játékosan, hol szomorúan, ez a játék az életért szól, életre valóan játszunk, életre valóak akarunk lenni. Elmegy mellettünk az élet, kifakad belőlünk valami, virág, szomorúság, harag, olykor valami ismeretlen, valami nem várt. A végső pillanat. És a képeken ott a halál.

Tihanyi Anna: Berlin bhf., 2014, giclée nyomat, 100 x 60 cm

Tihanyi Anna: Berlin bhf., 2014, giclée nyomat, 100 x 60 cm

 

2015. 07. 01. – 2015. 10. 09.
Molnár Ani Galéria

Print Friendly