Képfaragók

Esse Bánki Ákos, Majoros Áron, Németh Marcell és Rajcsók Attila kiállítása

Tolnay Imre

Tér és idő elemeinek vallatása, rétegeinek feltárása, a képi és plasztikai hagyományban alámerülve, majd szilánkjaira, pixeljeire szétesett világunkban e rétegek újrarendezése: az 5. DUNART.COM Nemzetközi Művésztelep (Somorja, Szlovákia) nyitóprogramjaként a csallóközi kisvárosban kiállító négy fiatal művész valami ilyesmit valósít meg, így első olvasatra négy eltérő utat járva, de útjaik olykor a szó minden értelmében összefutnak.

Ha építészeti teret, enteriőrt, egy zugot akar ma egy festő megragadni, kétdimenziós eszköztárral, tehát tégla és habarcs, fa, fém és üveg helyett színekkel, festékkel-festői gesztusokba átemelni, akkor megnyílnak és működésbe lépnek azok a bennünk eltárolt rétegek, amelyeket mások hoztak létre ez ügyben. Építészként vagy festőként, filmesként vagy fotósként, tegnap vagy évszázadokkal ezelőtt. Esse Bánki Ákos festményeit nézve ez jut eszünkbe: megélt vagy megálmodott reggeli ablaknyitások, elképzelt zuhanás, műtermi merengések, tereink keletkezése, lelke, az idő és a fény összjátéka. Megannyi metafizikus tényező, mely a harmadik, negyedik dimenziót hívja elő, teremti meg a térábrázoló festő és képei szemlélői számára.

Esse Bánki Ákos: Fent, 2014, olaj, vászon, 60 x 80 cm

Esse Bánki Ákos: Fent, 2014, olaj, vászon, 60 x 80 cm

„A szobor átszellemült anyag, valami szellemiséget hordozó médium, metafizikus töltettel áthatott közeg, amely jelentésköreit érzéki jelenségekké sűríti: élettelent életre keltő, eleven szobor-tárgy” – fogalmazott Wehner Tibor művészettörténész három, másik generációhoz tartozó szobrász kapcsán néhány évvel ezelőtt az Új Forrásban. S bár szavainak előzménye és folytatása is volt, megállapíthatjuk, hogy az itt most kiállító három szobrász ténykedése tovább tágítja műfajuk-mesterségük határait. Míg egyikük a test és a matéria jelenléte-hiánya, valamint a fizika-metafizika határterületein jár, amikor például a levitációt (gravitációt legyőző lebegést) teszi szoborrá, addig másikuk szobrászati eszközökkel és anyagban idéz meg, sűrít össze napjainkra jellemző indusztriális tájakat vagy éppen gótikus keresztboltozatos templomteret, s közben a harmadik szobrász fémcsigáival ősformákat szed szét és rak újra össze saját alkotói eszköztárral.

Szobrot csinálni az idő és a test rétegeiből. Ilyesmi lehet Majoros Áron ars poeticája egy tömör mondatban. Áron szobrai sajátos hidat képeznek a klasszikus, sőt archaikus plasztikai gondolkodás és napjaink anyagmegújító, layerekből építkező képi-téri szemléletének. Igen, ő és alkotótársai a szobrászati nyelv markáns hazai frissítői, aki elhasználtnak tűnő, immár kimerítettnek vélt fogalmakat és tematikát tudnak újraírni. Itt érdemes pontosítani két idevágó fogalmat: a latinban a szobrászatra két szó is kínálkozik, az egyik a faragást (sculptura) a másik a mintázást (plastica) jelöli, tehát az egyik az anyagból folyamatos elvétellel, míg a másik a matéria felrakásával, de oda-vissza alakíthatóságának lehetőségével is él(het). Majoros Áron folyamatosan e két fogalmat firtatja, amikor munkáit alkotó rétegeit képezi, az évezredes egyetemes formakincsből és szellemiségből táplálkozva.

Majoros Áron munkája

Majoros Áron munkája

Németh Marcell is európai hagyományokra építő képfaragó, aki a kő helyett a fémet kalapálja. Persze nem faragja, nem is hajlítgatja, hanem úgy nyűvi, hogy vési a vasat. Szó szerint képfaragó, hiszen miként a német nyelvben a Bildhauer kifejezést ekként fordíthatjuk le (egyébként több szláv és indián nyelv képírónak nevezi a festőt), Marcell is a régi idők ötvös-vésnökeinek nyomdokain (vésőnyomain) haladva vési eszünkbe, vagyis inkább szemünk elé a világot. Ezüstkornak is nevezhetnénk iparitáj-szegmenseit, de ezek a fémtáblába rótt helyek és objektumok valami fanyar, egyszerre hűvös, személytelen másfelől ironikus esztétikummal átitatottan személyes metsződések. Fém-fényű, kis piros ornamentikával fűszerezett különös emlékvésetek, éles-homályos tükrök korunkról és ittlétünkről önmagunknak és a jövőnek. Marcell villanyvezetékekkel, nagy fémtáblákkal szegélyezett autópályája csábító lendülettel hív a semmibe, „in the middle of nothing”, ahogy egy csak vonattal, biciklivel és gyalog közlekedő svájci ismerősöm nevezte egyszer az autópályát.

Németh Marcell: Köztes tér II.

Németh Marcell: Köztes tér II.

Rajcsók Attila: Almacsutka I., fa, 43 x 18 x 20 cm

Rajcsók Attila: Almacsutka I., fa, 43 x 18 x 20 cm

Rajcsók Attila felnagyított almacsutkája is jelképes tárgy: a mohó harapásainkkal kikezdett érintetlen egészet, a paradicsomi bűnbeesést is elénk idézi. Fémcsigái, önmagukba visszatérő fém Möbiusai nemcsak az anyag lehetőségeit kutatják, hanem jelképteremtő tárgyak is. Hadászatban hasznavehetetlen páncélok ezek, rejtőzést és rejtést megtestesítő ötvözetei geometrikus és organikus gondolatoknak. Ívelt fém ízületek, melyek hangokat, történeteket, fényt (hiszen a sötétség a mélybe rejtett ragyogás) őriznek. Matt és fényes héjak egy-egy szellemi mag körül, melyeket nekünk kell szemünkkel és gondolatainkkal fel-, le- és megfejtenünk, szóra bírnunk, illetve csendjükben meditálnunk. Ez utóbbi gondolat talán valamennyi itt szereplő alkotó műveire is vonatkoztatható, jó kalandozást hát tereikben.
Városi Művelődési Központ Prohászka István terme, Somorja / Szlovákia
2015. augusztus 31-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:13+00:00 augusztus 23, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!